Napra pontosan nyolc évvel ezelőtt, október 11-én közlekedett utoljára az Esztergom és Párkány közötti kompjárat, hiszen ezen a napon adták át ünnepélyesen az újjáépült Mária Valéria hidat. A hídról két héttel ezelőtt már megemlékeztünk, most az évforduló kapcsán a több mint húsz évig itt szolgáló komp és vontatóhajója, a Zalka emlékét idézzük fel egykori kapitányának elbeszélése alapján.
Bindics István harmincegy éven keresztül szolgált az esztergomi magyar-szlovák dunai határátkelőn. Karakteres alakja összeforrt a komppal, azaz az akkori „híddal”, így sokak – főként az anyaországtól elszakadt területen élő magyarok – szemében a Duna két oldalán élő emberek közötti kapcsolat megtestesítője lett, és mint ilyen, majd’ egy évtizeddel a kompforgalom megszűnése után is különös tisztelet övezi. Ha szeretne a Guinness-rekordok könyvébe is bekerülhetne, hiszen valószínűleg ő lépte át legtöbbször a magyar-szlovák határt.
– Tekintsünk vissza a kezdetekre. Mikortól működött az Esztergom–Párkány határátkelő?
– 1963-ban, az akkori Csehszlovákiával közösen indítottak a két határváros között menetren dszerinti hajójáratot. Először egy Badacsony nevű, csak személyszállításra alkalmas kishajó közlekedett, melynek a Bottyán híd mellett volt a kikötője és a Kis-Dunán keresztül járt át Párkányba. Két év után aztán átvette a magyar hajózási vállalat a járatot, majd a személygépkocsival történő átkelésre mutatkozó egyre nagyobb igény miatt 1970 májusában üzembe helyeztek egy kicsi, nyolc autó szállítására alkalmas kompot. Ez működött egészen a nyolcvanas évek elejéig, amikor az egyik Simon Júda alkalmával „besokalltunk”. A vállalat vezetése a nagy forgalmat látva döntött egy nagyobb komp beállításáról, így került ide Mohácsról a 16–20 autót befogadni képes komp és mellé a Zalka vontatóhajó, amely egészen 2001. október 11-ig közlekedett itt.
– És ön…?
– Én 1970. február végén két hétre jöttem Esztergomba helyettesíteni egy betegszabadságon lévő kollégát, aztán úgy hozta a sors, hogy harmincegy évig maradtam a hajón, mert időközben megismerkedtem a feleségemmel, így itt ragadtam. Egyébként a Szigetközből, Ásványráróról származom.
– Azt beszélték akkoriban, hogy a komppal együtt ment nyugdíjba…
– Hivatalosan már két évvel a komp leállása előtt nyugdíjba mentem, de mivel akkor már épült a híd, és látható volt a szolgálatom vége, így maradtam, aztán miután leadtam a kompot, megkértek hogy segítsek be a hajóállomáson, így azóta is a vállalatnál dolgozom állomásvezető-helyettesként.
– A kormány mögött már egyáltalán nem?
– Nagyon ritkán beugrom néha-néha helyettesíteni.
– Mi lett a sorsa a legendás Zalkának?
– Miután itt befejezte a szolgálatát, a Mahart sajnos eladta egy magánvállalkozónak és most Visegrád és Nagymaros között közlekedik.
– Akkor nem kell messzire menni nosztalgiázni. Meg szokta látogatni?
– Egyszer egy szolgálati úton utaztam a komppal, de nem mentem be a fülkébe. Ez a hajó már nem az, ami az én szívem-lelkem volt.
– A hídavatás napján sokan néztük homályos tekintettel, meghatódva a vízen fel-alá cirkáló, ünnepi díszbe öltöztetett kompot. Hogy élte meg ezt a napot?
– Nagyon megható volt, vegyes érzelmek jellemezték. Szomorú volt megélni, hogy az életem egy nagyon fontos fejezete véget ért, ugyanakkor nagyon jól esett az emberek szeretete, a kedves szavak, a sok kézfogás és elismerés, a tudat, hogy a komp és a személyzete valamilyen módon bekerült a két város történelmébe.
– Jeles protokollesemények is zajlottak aznap a kompon…
– Az egész nap egy fogadás volt tulajdonképpen. A hivatalos utolsó kompjáraton Orbán Viktor magyar, és Mikulás Dzurinda szlovák miniszterelnök is velünk utazott, aztán volt még egy „nem hivatalos” utolsó út, amelyre többek között hatóságokat, határőröket, vámosokat, a Mahart vezetőit, a helyi médiumok képviselőit hívtuk meg. Az utolsó napra mi magunk terveztünk és készíttettünk kétszáz darab emlékpólót, amit szétosztottunk a vendégek között.
– A harmincegy év alatt sok víz lefolyt a komp mellett a Dunán, bizonyára voltak emlékezetes, komikus vagy tragikus történetek…
– Rengeteg volt. Szerencsére végzetes tragédia nem történt, de volt tíz sikeres életmentésünk: a kompról kapatosan vízbe esetteket, öngyilkosjelölteket és elsodródott amatőr evezősöket húztunk ki a vízből. Egyszer a vízbe gurult egy autó a benne ülő hölggyel, de szerencsére ki tudtuk menteni őt is. Egy árvíz során a táti termelőszövetkezet teheneit kellett kimentenünk a táti szigetről, legalább 40-50 kimerült állatot „utaztattunk” ekkor. Érdekesség az is, hogy amikor a híd átadása után még két hétig itt állomásozott a komp és a határon hosszú kocsisorok álltak, több órába tartott az átkelés, előfordult, hogy csöngettek a lakásom ajtaján, hogy menjek, és vigyem át őket a komppal, de persze ezt nem lehetett. Egyébként még mostanában is előfordul, hogy érdeklődnek telefonon a komp menetrendje felől.
– Azt mondják, ön nélkül nem indult el a komp, még akkor is lement a reggeli induláshoz, amikor szabadságon volt…
– Ez igaz, sőt egyszer még a kórházból is megszöktem, hogy elindítsam a járatot, mert a Kis-Dunáról kijönni nem volt egyszerű feladat, nyugodtabb voltam, ha én vihettem ki a hajót.
– Megismerik –e még az utcán?
– Igen, sőt előfordult olyan is, hogy nyaralás alatt Szolnokon, meg Debrecenben is összesúgtak, hogy „itt a kompos”, megszólítottak, megrázták a kezemet. Szlovák területen még jobban tisztelnek, hiszen nekik én voltam az összekötő kapocs az anyaországgal, minden bajukat elmesélték, ismertem a családokat generációkon keresztül. Miután leállt a komp kitüntetésben is részesített a párkányi polgármester.
Gábor Éva, Hídlap
