Manapság a tót népnév hallatán valamiféle mögöttes, rendszerint pejoratív tartalomra gondolunk. Pedig korántsem volt ez mindig így: a 20. század elején egyes szlovák sajtóorgánumok például nehezményezték, ha nem tótnak szólítják a szlovákságot. Ugyanakkor a magyar köznyelv – irodalmi segítséggel – megtalálta a módját, hogy őket gunyoros szóösszetételekkel jellemezze. Kis szótörténeti körkép következik. A tótoktól a szlovákokig
A szlovák etnikum és nép megnevezésére a magyar nyelv két szót ismer: a szlovákot és a tótot. Az értelmezés szempontjából az előbbi egyáltalán nem problematikus, hiszen a szlovák átvett szónak számít, a kifejezés a reformkor időszakában, 1828-ban bukkant fel először: „A Vendek … megértik a’ Slowák’ (Szlowin) beszédjét is”. A szlovák szó a régebbi a szlávra utaló szlovenin alakból eredeztethető, és a fogalom a magyar nyelvben egyértelmű jelentéssel bír. Főnévként a nyugati szláv nyelvet beszélő, főként Szlovákiában élő nép tagja, melléknévként a szlávokkal kapcsolatos, rájuk vonatkozó, tőlük származó. Ugyanakkor Heltai Gáspár (1510-1574) Magyar krónika című művében hasonló alakot használt: „számtalan sok várasok, mezővárasok, várak, faluk és erősségek vadnak Magyarországban, Tótországban, Sklovákországban, Horvátországban, Rácországban, Szilágyban, Maramarosban és egész Erdélyben”.
A Heltainál felbukkanó sklovák-nak azonban a szlovák népnévvel való kapcsolata nem tisztázható egyértelműen. A reformkori és a 16. századi említés között teljes adathiány figyelhető meg, ráadásul a szövegkörnyezet alapján Sklovákország földrajzi meghatározása is bizonytalan. A szlovák szó igazából az első világháború után terjedt el, de csak a második világháborút követően váltotta fel maradéktalanul a korábbi kifejezést. Ezt a gyakorlat is elősegítette, ugyanis a tót szót azokban a régebbi magyar irodalmi szövegekben is átírták, amelyek szerzői a szlovák szót még nem is ismerhették.
A tót szót a szlovák nyelvi környezet gyakran pejoratív kifejezésként érzékeli. A kifejezés születésére és etimológiájára sokfajta magyarázat született. Az egyik legvitriolosabb Vladimir Mináč (1922-1996), szlovák próza- és esszéíró tollából származik. „Amikor a magyarok bejöttek Pannóniába, az egyik magyar megbotlott egy tehénlepényben, ebből egyszeriben kiugrott egy bocskoros tót, aki így kiáltott: tot’.” A magyarul nehezen visszaadható szójáték szerint a tot’ (ejtsd: toty) többek között „íme” kifejezéssel kapcsolható össze. A jelenleg hatályos szlovák-magyar szótárak nem is foglalkoznak sokat a szóval, a magyar-cseh szótár a szlovákkal azonosítja, megjegyezve, hogy elavult.
A 2007-ben napvilágot látott Értelmező szótár magyarázatában némi eufémizmus figyelhető meg. „Ma a nép és a nyelv hivatalos elnevezése a szlovák, a köznyelvben is csak ezt használjuk közömbös hangulatú szóként. A régi magyar tót szó irodalmi, történeti munkákban fordul elő, ezenkívül szólásokban, valamint a gyakori Tóth családnévben.” Az időben visszafelé haladva azonban nagy érdekes adalékokkal találkozhatunk. František Brábek 1910-ben megjelent magyar-cseh szótára a következő kifejezéseket mellékelte. 1. tót (Slovák); 2. drótostót (dráteník); 3. pejoratív tartalmú melléknévként: slovácký (szlovák, morvaszlovák). Szerepel még Tótország (Slovácko, Slovensko), és az ugyancsak pejoratívként értelmezett tótos (azaz szlovákosan, szlovák módra) jelző. Ezek már rávilágítanak a köznyelvben élő, korántsem pozitív értelmű kifejezésekre.
A tót szó valójában egy, a népet és az országot jelentő jövevényszó, közvetlen forrása nem határozható meg. A genezis első láncszeme az óperzsa tuath, majd a gót fiuda, az ónémet diot, az óporosz tauto, a germán törzset jelentő latin teuton, a régi olasz nyelvben a németek megnevezésére alkalmazott todesco s az ólitván és ólett tauta következik. A német nyelv Deutsch szava is voltaképpen ehhez a kifejezéshez kötődik. Első adatunk az 1121-ben kiállított almádi monostor alapítóleveléből való, ahol helynévként (a villa Tout) fordult elő. 1138-ban a dömösi prépostság összeírásában Ecsér falu kenyeret szolgáltató lakosai között találunk Totti nevűt (vagy nevűeket). Az 1405-körül szerkesztett Schlägli-szójegyzékben thot a „sclauus” (szláv) megfeleltetéseként szerepel. Tehát az indoeurópai eredetű szót a magyarok a szlovákok, szlovének, horvátok és szerbek elődeinek megnevezésére használták, ugyanakkor az átvétel ideje bizonytalan, a magyar nyelvbe a honfoglalás előtt is bekerülhetett.
A 19. század első harmadától azonban a kifejezés értelmezése szűkült, csak a szlovákokra vonatkoztatták, mivel a Magyar Királyságban élő többi etnikum megkapta a maga megkülönböztető elnevezését (szlavón, vend, rác, sokác, bunyevác stb.). A 19. század második felében a tót kifejezés háttérbe szorult, családnévként azonban továbbra is gyakori maradt. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Magyarország összes Tót/Tóth vezetéknevű lakosa kizárólag szlovák származású, mivel a jelentés és a területi elterjedés alapján nem lehet egyedül a szlovákokkal összekapcsolni.
Hivatalosan a tót terminus technicus nem lehetett sértő, lebecsülést kifejező megnevezés, mivel akkor Ľudovit Štur sem beszélt volna a magyar országgyűlésen magyarul a „tót,” azaz szlovák népről. Az első világháború alatt, 1915 májusában Ferdiš Juriga képviselő volt az, aki a parlamentben először használta magyar nyelvű szlovák népmegjelölést. Érdekesség, hogy a turócszentmártoni Národnie noviny „Tót – szlovák” című vezércikkében bírálta a képviselőt. „Bárhogy is vesszük, világos, hogy a történeti megnevezés elvetéséből kárunk származik. Hogy mi nem holmi ágról szakadt nép vagyunk, annak bizonyítékát éppen a tót megnevezésben lelhetjük fel, és mi mégsem akarjuk azonosítani vele magunkat.”
Maga a tót kifejezés akkor kapott negatív tartalmat, ha különböző jelzőkkel egészítették ki, illetve állandósult szókapcsolatokban, közmondásokban szerepelt. Ugyanakkor ezen kifejezések nem vonatkoztathatók kizárólag a szlovákokra. A tót-jellegű közmondások jelentős része még akkor keletkezett, amikor ezzel a kifejezéssel nem csupán a szlovákokat illették. Minden közmondás sajátos háttérrel látja meg a napvilágot, jellegzetességük, hogy felnagyítás és általánosítás révén egyetlenegy konkrét személy valamely tulajdonságát kívánják nevetségessé tenni. Elterjedésükben rendkívül nagy szerepe van a szájhagyománynak. Erre utal, hogy ezek a „tótos” közmondások Magyarország olyan térségében is fennmaradtak, amelyek lakossága nem került közvetlen kapcsolatba a szlováksággal. Margalits Ede 1896-ban megjelent Magyar közmondások és közmondásszerű szólások című művében több, mint egy oldalon közölte az ilyen típusúakat.
Ha megnézzük ezeket a szólásokat, többnyire valós élethelyzeteket, sztorikat rögzítettek, igaz, néhánynak nem ismeretes a mögöttes tartalma. Az egyik legtöbb változatban az Adj szállást a tótnak, kiver a házadból maradt meg. (Ha a’ Tótnak szállást adsz, még ő mutat utat; Adj szállást a’ tótnak, majd határt mutat; Fogadd be a tótot, kiver a házadból stb.) A tanulság igen szomorú: nem érdemes jót tenni senkivel, mert még ő jár rosszul. Bármilyen sürgő-forgó valaki, ha nagy baj éri, lecsendesedik szituációra utal A tót is megnyugszik, mikor leesik a fáról. Pikírten fogalmazta meg az ostobaságot A tót keresi a lovát s rajta ül mondás, a történetben szereplő minden bizonnyal nem ismerte fel a lovat, mert nem szokott lovagolni. A hegyes, erdős vidékeken nem teremhet jó gyümölcs tényt rögzítette A tótnak vadalma a fügéje. Ennek a mögöttes tartalma: aki nem ismeri a jót, annak a rossz is megteszi.
A vándorárusokra is van utalás: Járja az országot, mint a csipkés/drótos/gyolcsos tót. A falvakban történő kopogtatást hangsúlyozta A tótok az ajtóra jöttek, ami együtt járt az illető erőszakos, nem kívánatos voltával. A szereti, mint tót az aludttejet pedig arra emlékeztet, amikor szívesen fogadták a nyári melegben, ha hideg aludttejjel kínálták őket. Egyszer minden bizonnyal komoly balszerencse ért egy üvegezéssel foglalkozó mestert (Úgy hiányzott neki, mint üveges tótnak a hanyatt esés). Étkezési szokást őrzött meg a Reá szorult a tót vendégségére közmondás. A hűvösebb, északabbra fekvő vidékeken bőven termett a krumpli, ezért a szlovákok sokféle ételt készítenek burgonyából. Persze vannak keményebb hangvételű közmondások is: pl. A kása nem étel, a taliga nem szekér, a tót nem ember; Mindenéből kifosztották, mint tótot az emberségéből.
Mikszáth Kálmán tótjai
A szlovákságról kialakuló kép megrajzolása és rögzülése két remek magyar író, Jókai Mór (1825-1904) és Mikszáth Kálmán (1847-1910) munkásságához köthető. Jókai az egységes Magyarországtól elválaszthatatlannak tartotta a szlovákságot, ugyanakkor erősen szimpatizált a több nyelven beszélő, mégis egységes magyar politikai nemzet gondolatával. Műveiben mindenfajta célzatosság nélkül emelte ki vagy kárhoztatta a szlovák szereplők egyéni tulajdonságait. Mindenkivel, így nem csak az egyik művében szereplő szlovákkal megeshet például az a kellemetlen eset, amikor részegségében egy kutyaólba bújt be, mert egyszerűen semmiféle koordinált mozgásra nem volt képes.
Mikszáth gyerekkorában közvetlen kapcsolatban állt a szlovákokkal, olyannyira, hogy képes volt különbséget tenni az egyes nyelvjárások között. A szlovákokkal szemben megértő, jóindulatú és szívélyes volt. Értékelte munkaszeretetüket, ami egyértelműen tetten érhető például a Seprűs tót című elbeszélésében. „Mikor a lesti tótok mind hazagyűlnek, akkor lesz a közmondás szerint a világ vége. Minélfogva nyilvánvaló, hogy a világ örökkétartó, mert a lesti tótok sohasem lesznek otthon mindnyájan. (Ugyanis munkát és megélhetést keresve szerteszéledtek az országban.) […] Szalad a világ minden dolga szanaszét, mint az összetört tál cserepei. Ide tótok, drótozzátok meg, hadd legyen még együtt, úgy, ahogy volt, egy darabig.” A drótozást Mikszáth szinte a szlovákok küldetésének gondolta: „A gondviselés leleményes. Az összetört tányérokra kigondolta a drótos tótokat.”
A szlovákokra jellemző dolgokat örökített meg a Beszterce ostroma című művében, amelyben ey legendát is elmesélt a maga stílusában. Az egykori Trencsén megye Zsolna körüli részéhez kapcsolódott Jarinkó alakja. „… itt még az őskor szörnyetegei élnek, nem a jelenkoré. Itt nem prüszköl a vonatok gőzgépe, hanem ehelyett az erdei szellem, a Jarinkó köhécsel, akinek egy szeme van, az is hátul a nyakcsigolyáján; egyre köhög, s mindenik köhintésnél a föld színéről eltűnik két bocskor, ami összesen egy tótot jelent. Mindenik köhögésnél meghal egy tót.”
A már korábban idézett szólásra utalva ő is világosan látta, hogy milyen nagy szerepet játszik a krumpli a szlovákok mindennapi életében. „Hanem egyszer, tél vége felé, nagyon megnehezedett ez az élet. Ilyenkor van a felföldön íz ínség, kivált ha ősszel nem adott a föld nekik elég krumplit. A gondviselés ma a tótokkal a krumpli útján beszél. Ha sok krumpli van, az annyit jelent: ‘Szeretlek, tótocskák, szaporodjatok!’ Ha nincs krumplitermés, akkor az istenke haragszik: ‘Minek vagytok ti a világon, tótócskák?’”
Ugyanakkor A kemény koponyák című elbeszélésében, amely az Országos Hírlap 1898. október 2-i számában jelent meg, először kapcsolta össze a butaságra utaló jelzőt a tóttal, igaz, célzatosság nélkül. A történet egy személyes élményen alapult. Hazalátogatott szülőfalujába, és bement egykori iskolájába, ahol éppen tanóra volt. Egyikük, egy bizonyos Szlimicsek Mihály elmondta a Nógrád vármegyéről szóló memoritert: „Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron / Hol Losoncz Nógráddal, Buják is e tájon stb.” Azonban a kis Szlimicsek arra a kézenfekvő kérdésre, hogy „eszerint melyik megyében van Losoncz városa?” némi habozás után a következőket felelte. „Azt még nem tanultuk.” Mikszáth ezt hallva jegyezte meg, hogy „ismertem az apádat, Szlimicsek Mihály, épen ilyen nagy szamár volt ő is, de tótul volt ilyen nagy szamár.” Nem lehet tudni, hogy ezt a butaságra utaló szóösszetételt maga Mikszáth találta-e ki, vagy csak átvette, mindenesetre a magyar köznyelvben a buta tót rendkívül pejoratív értelmet nyert. Ez a későbbiekben a magyar élőbeszéd részévé vált, s állandóan hangoztatták (hangoztatják) azok, akik a szlovákok iránti megvetésüknek hangot akartak (akarnak) adni.
A köznyelv pejoratív tartalommal – mafla, fajankó, ostoba, faragatlan, hülye, tökéletlen – ruházta fel a tirpák szót is. A tirpák szóval a Nyíregyháza környékén élő szlovákokat illetik, később azonban mindenkire „ráragasztották”, aki a városból származott. A tirpák szó dehonesztáló volta közismert, igaz Krúdy Gyula próbálta más irányból megközelíteni a fogalmat, „de az egykori tirpák, aki szégyenkezett, pirult valaha a csufolkodó szó miatt, manapság büszkén a mellére üt: Igen, én tirpák vagyok. Az én ősapám alapította ezt a gyönyörű várost, itt a Nyírség futóhomokjában.”
A tirpák a szlovák trpák szóból származik, amely egy felvidéki szlovák nyelvjárásra utal. Nyíregyháza 18. század második felében történő betelepítésénél a területre a Békés megyei szlovák családok mellett felvidékiek is érkeztek, ez utóbbiak viseletben és nyelvben is elütöttek a békésiektől. A békésiek ekkor már minden bizonnyal jobban beszéltek magyarul, míg a felvidéki atyafiak valamiféle nagyon kevert, tört nyelven tudtak csak érintkezni. Mivel ezek éppen a trpák nyelvjárást beszélték, lenézésük jeleként a trpáknak kezdték nevezni őket. A szlovákság és a magyarság közötti érintkezések során ez utóbbiak ezt a gúnynevet átvették, de zavaró volt a mássalhangzók torlódása, ezért beiktattak egy i betűt. Ellenben a szlovákok között már nem tettek különbséget, így tehát minden nyíregyházi szlovák tirpák lett.
Az előzőekből is látható, hogy a nép élt a nyelv adta lehetőségekkel, árnyaltan tudta kifejezni a lenézést, a gúnyt. Erre napjainkban is van példa, a technikai vívmányokat kihasználva a következő szlogen terjed: Akit érdekel a szlovák történelem, annak szívesen elküldöm SMS-ben.
Felhasznált irodalom: Márkus Mihály: A tirpák név eredete. Etnographia, 1936.; A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. III. Főszerk.: Benkő Loránd. Budapest, 1976.; Szarka László: A szlovákok története. Budapest, 1993.; Karol Wlachowský: Tótok, de szlovákok – észrevételek a magyarok szlovákképéről. Európai Utas, 2007/1.; Karol Wlachowský: Mentális mítoszok Mikszáth szlovákképében. Európai Utas, 2007/3-4.; Szemerkényi Ágnes: Szólások és közmondások. Budapest, 2009.
Felvidék Ma, Múlt-kor-Szende László
