Mint arról hírportálunk is beszámolt – valamint szerzőtársam lényegre tapintó és kiváló kommentárjában kitért – a szlovák oktatási miniszter megtiltotta a Szent Korona-nap megtartását a komáromi magyar egyetemen, mert az szerinte irredenta és nacionalista. Eltáv volt a diliházból?
A logikát nem értem ugyanis, bár lehet, hogy a hiba az én készülékemben van. Mi a fészkesnek van szüksége pont most, jelen körülmények között a kormánynak és a ragyogó szlovák demokratikus jogállamnak egy ilyen ügyre, amely újabb támadási felületet nyújthat az országot külföld előtt „mocskolók” számára? Ha nem is világ, de Európa fél szeme – a rövidlátó és hályogos – mégiscsak Szlovákiára szegeződik mostanság a nyelvtörvény okozta felzúdulás miatt (most hagyjuk, hogy ki milyen megfontolásból lovagolja meg a témát. De legalábbis beszélnek róla, utóbb például viszonylag terjedelmesen az Európai Parlamentben. Ilyen körülmények között mi értelme van rádobni még egy lapáttal a „szlovákellenes hangulatra”?
Kapásból a magyar kártya kijátszása jutna az ember eszébe, de ez most nem jó, a parlamenti választások csak jövőre lesznek. A megyeiek lefutottak, a második kör – szerintem – nem ér meg ennyit. Ráadásul maga a rendezvény szlovák szempontból nézve teljesen veszélytelen, kockázatmentes. Ide jön Vukics Ferenc és mások, előadnak, megtapsolják őket – és gyakorlatilag ennyi, nincs semmi balhé, amiről akár csak egy szóval is tájékoztatnia kellene a szlovák sajtónak. Hacsak arról nem – amit kéjes örömmel megtehettek volna – hogy az állam által finanszírozott egyetemen irredenta és nacionalista rendezvényeket tarthatnak azok, akik azzal kürtölik tele a világot, hogy Szlovákiában korlátozzák a magyarok jogait. De lám, nálunk ilyet is lehet.
Szóval nem, nem, nem értem. Már csak azért sem, mert a rendezvényt így is megtartják, de így már nem lehet ráhúzni a vizes lepedőt a Selye egyetemre – utólag. Legalábbis nem annyira.
Ha tehát ez nem a magyar kártya egyik lapja, akkor marad a „zsigerből utálom a magyarokat” történet. Ami természetesen viszont-utálatot szül, és nem csak a miniszter úr iránt. És így tovább, körbe és körbe, amíg el nem pattan egyszer a húr. Ha majd kellő számú arculköpést szenvedünk el, ha majd kellő számú nemzeti jelképünket, szimbólumunkat, szent ereklyénket gyalázzák meg, ha kellő számú szobrot csonkítanak vagy rongálnak meg, s ha majd kellő mértékben aláznak meg magyar mivoltunkban és emberi méltóságunkban, akkor talán azt mondjuk: elég! Eddig, és ne tovább!
Hogy mi ez a „kellő mérték”, azt nehéz megmondani, a felvidéki magyarság tűrőképessége szemmel láthatóan átlagon felüli.
Szűcs Dániel, Felvidék Ma
