Szlovák származású festőnek állította be Csontváry Kosztka Tivadart a brit Daily Telegraph című napilap szerdán megjelent, Pécsről szóló cikkében a tudósító.
A neves brit napilap tudósítója Pécs kulturális értékei közé sorolja a Csontváry Múzeumot többek között. Nigel Tisdall szerint, aki a cikket jegyzi, a Picasso által is dicsért magyar festő Csontváry, szlovák származású volt.
Csontváry Kosztka Tivadar 1853-ban született a Sáros megyei Kisszebenben (Sabinov), amely a trianoni diktátum aláírása után Csehszlovákiához került. 1919-ben hunyt el Budapesten.
Csontváry azt írta feljegyzéseiben, hogy családja fogadta a honfoglaló magyarokat. A család úgy tudta, hogy Kosztka Szent Szaniszló (1550-1568, szentté avatás 1726) a rokonuk volt. E szent ősét Navojnak hívták, és állítólag onnan kapta a Kosztka nevet, hogy valami csontkinövés volt az arcán. A navoj szó a mongolban és a tatárban farkast, illetve kutyát jelent. A kość a lengyelben, mint több szláv nyelvben is csontot jelent. A kostka viszont kockát is. Bár a festő családja Lengyelországból, illetve a Szepességből származott – hiszen Szaniszló is lengyel szent és Lengyelország patrónusa -, mindig magyar hazafinak tartotta magát. Érdemes megjegyeznünk, hogy Feszty Masa (1895-1979) is készített Szaniszlóról egy festményt, édesanyja Jókai Mór nevelt lánya volt. Egyesek viszont Csontváryt cseh származásúnak gondolják.
Karaffa Attila
A szerk. megjegyzése: Hogy mit tartott magáról és származásáról Csontváry Kosztka Tivadar, álljon itt egy szó szerinti részlet sajátkezűleg írt Önéletrajzából: ” 1853. július 5-én Kis-Szeben szabad kir. városban születtem a posztupici dr. Kostka-Kosztka László orvos gyógyszerész és Ungh-megyei daróci Hajczelmajer Franciska fia lettem.
Atyám tiszteletből rendőrkapitányi és postai teendőket is végezte, szabad idejét pedig vadászattal és tűzijátékkal töltötte.
Középtermetű, hízásra nem hajlamított természetű, szeszesitalokkal, dohányzás és kártyázással nem törődő egyszerű, de energikus ember volt; a vadászat kedvéért állandóan tartott egy ügyes vadász laboránst – s ez abban az időben Pirics Jancsi volt.
A Jancsi teendői közé tartozott: az agarak, kopók-vizslák etetése, farkas, rókakölykök nevelése; a fogoly kihallgatása, figyelése, a farkasles fűtése, a gyermekhinta, kuglizó ellenőrzése s a négy fiú kívánságának a kielégítése is.
E szórakozáshoz járult a sárkányok és a rakéták készítése, a tűzijáték rendezése s télen a farkasoknak közszemlére való kitevése.
Emlékszem jól arra az időre, amikor még járni nem tudtam, a földön csúsztam s a róka meg a kutyakölykökkel játszottam.
Emlékszem jól a kétéves koromra, egykori huszárlábaimra, hátulgomboló hozentrageres nadrágomra, amelyből kifityegett rendesen az ingem csóvája.
Így kerültem az utcára Kis-Szebenben nevezett promenádé labirintba. Egyik kezemben krumplicukor, másik kézben pige*, avagy gomb volt; a szerint, mit akartam játszani, kiléptem a járdára – utánam sompolygott a pajtások hosszú sora. Ám de mikor egy-egy ablak betörött, avagy a városi lámpa csörömpölt s a pige* a kofa hátába ütődött: megvolt a társaság szeppenve – dacára annak, hogy Burkus volt a nevem s a fiúk között mint bíró szerepeltem: mégis a verebek szétrebbentek s az anyai szárnyak alá menekültek – ahonnan azonban rendesen egyenkint a lábszíjra kerültek. Ilyenkor rendesen találkozott egy kárörvendő banda, ezeket atyánk szeretettel fogadta – a végén azonban a sötét pincébe záratta. Ilyenképen rend volt minálunk, változatosságból néha térdepeltünk: de ha nagy csintalanságba keveredtünk – borsóra kerültünk. A borsóra való térdeplés akkor következett be, ha a bodolaki Lyompával összejöttünk: az idegen szatócsnak macskazenét adtunk, avagy a Babarcsikot esikesik-kel ingereltük. Ebből rendesen a piacon olyan kavarodás támadt, hogy a hetivásár is megakadt. Lyompa Babarcsik dühösen utánunk szaladt; a sátrakat feldöntötte, a hajdúkat felkötötte s amikor a kavarodás tetőpontját érte, a Burkus-had a padlásablakból azt nevette. Ez volt szülővárosomnak gyermekkori színielőadása – melyről tanúskodik még ma is a plakátja: a nagy kőből faragott búzamérő – mely a városházán korec* néven volt mint színházi rendező. Itt a korecben* ülésezett a Burkusok hada, jobbról-balról pedig a hajdúk mogyorófa pálcája. A mogyorófa pálca volt az egyedüli óvszer abban az időben a cigányok betörésével, a lopás, csalás, Isten-káromlás jóvátevődött huszonöttel.
Így csendesen éltünk Kis-Szebenben, különösen a hatvanas években, ahol még az ökör is zeneszóval a városon végigsétálhatott s csak azután a pecsenye tálra juthatott. A borjú hátulja pedig minden vasárnap a falusi zsidóktól kínálva volt. Baromfi, hízott liba, sertés, fejőstehén egy házban sem hiányzott, gyümölcs, zöldség mindenkinek termett, s a híres barackból még a galíciaiaknak* is tellett.
A búza mosva volt, napon szárítva került a városi vízimalomba. A házikenyér minden házban kovászolva, külön kemencében sütve volt; a hordó káposzta a pincében, a krumpli a veremben, a daráló kézimalom, a ruhamángorló az volt minden helyen, cukrászbolt nem volt, de cukrászsütemény nem hiányzott sehol sem. Otthon készült minden – a fehérnemű horgolás-hímzés, harisnyakötés, ez napi szórakozása volt nőknek, a cselédek lent és kendert fontak; a gyerekek pedig esténkint, hogy ébren legyenek, lószőrt és tollat fosztottak.
A városban volt takács, kékfestő, pokróc- és gyapjúszövet készítő, kalapos, tímár, asztalos, kötélverő, csizmadia, cipész és szabó, kályhás, gyertyaöntő, mézeskalácsos, mész- és téglaégető, és két vízi papírmalom – ebből állott a Kisszebeni forgalom. A városban sem cukrászda, sem kávéház, sem borbély, sem bordély, sem szobás vendéglő nem volt. Mindössze két korcsma volt, egy a városházán és egy az eperjesi úton, ahol a fuvarosokat kiszolgálták, mert a polgárság korcsmába nem járt, még a svablyufkának nevezett kénfürdőben sem volt szokásban az ivás és a dohányzás.
A városban ittas embert nem lehetett látni, kihágás, lopás nem volt, mert minden háznak volt egy munkaképtelen örege, vagy fiatalja, aki az asztalmaradékkal meg volt elégedve. Az életnek tehát volt kellemes, patriarchalis zamatja, amely már a megszólításban kifejezését találta: amice barátom* wie gehtes braviska.
De a magyar nyelv tökéletes megtanulására mégis csak az Alföldre kellett mennünk atyánk rokonaihoz, ezzel azután az iskolában is hozzájutottunk a magyar szóhoz. De hozzájutottunk az iskola útján a fertőző betegségekhez is: nevezetesen a szamárköhögéshez, vörheny- és váltóláz-félékhez, amelyeket a Kosztka gyerekek könnyen kihevertek.
A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös*, mely nyáron, 1856. vagy 57-ben a Kis-Szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott.
E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébren tartotta, a valóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam.
A természetből a növényt, a rovart, a pillét, a kőzetet és a madarakat válogattam ki.
Az asztalunkon nyitva volt egész nap a nagy képes biblia: ahol láttam a tüzesfarkú rókáknak mi a célja; mi célból harcol a csatában a teve álla; láttam az asszonyok harcát, a Salamon koponyájának a ráncát; láttam Noe beszámíthatatlanságát s Mózes koponyájának a szarvát s amikor a nagy biblia képeit ismertem, a kis biblia tót igazságait nem szerettem.
A hatvanas években Kis-Szebenben tót és német iskolák voltak, én kerültem az iskolát, ahol rendszeresen a nadrágjainkat porolták. Ki-kimaradoztam az iskolából, a pozamuri város fala* között a természethez jártam tanulni, a rovarokkal, pillékkel, dongókkal, méhekkel beszélgettem; s nem egyszer egy aranyos futonc kedvéért a sáncdombon a napnál ebédeltem. De egy-egy apolló pilléért Jancsival elmentünk az őserdőkben lakó szénégető kukához gombát pirítani, málnát ebédelni s közben pedig a császármadarat s az apolló pillét ejteni. A természet iránti szeretetem korán bontakozott s e réven a gymnáziumi igazgatóval a sors összehozott, ki a napi sétáinál engem soha ki nem hagyott: séták közben fejlődött ki a Kis-szebeni gymnáziumi múzeum létesítésének eszméje, a természetrajzi gyűjteménnyel való megkezdése. Gyűjtöttünk mindent szeretettel, mindennek nevét ismertük rendszeresen: s amikor már az anyag együtt volt – atyám a Kis-szebeni gyógyszertárat eladta, közbejött tűzvész következtében elpusztult nővéremet siratta: elment felejteni anyám rokonaihoz Ung-megyébe, pihenni.”
Felvidék Ma
