Felháborodott ismerősömtől kaptam kézbe a szlovák nyelvű Zornička (Hajnalcsillag) című szlovák munkafüzetet, amely hét- és kilencéves gyermekek részére készül. A füzet tartalma adott okot a dühre, és a keserű valóság újragondolására.
A munkafüzet szerkesztői talán a nemzetek közötti megbékélés jegyében szerettek volna kedveskedni a magyar nemzet tagjainak, de az írásuk a fordítottját váltotta ki sok szülőből és belőlem is, miután elolvastam a magyar kisebbségről írt fejezetüket. A kisebbség szót nem szeretem, hiszen mi őslakosok vagyunk saját szülőföldünkön, amelyet igyekeznek minden szinten elfeledtetni velünk, nem rettenve vissza a történelemhamisítástól sem. Nos, a kisebbség kifejezés tehát marad, a szlovák szerkesztők talán hiányos történelemtudásából adódóan vagy csak merő szlovák ösztönből. A munkafüzetben az olvasható, hogy az utcán olyan emberekkel találkozhatnak a gyerekek, akik nem beszélnek szlovákul, de azt hallják, hogy más nyelven beszélnek. Ez azért van, mert az emberek költöznek – magyarázza a szerkesztő. Már itt is összehúzom a szemöldököm, hiszen mi nem költöztünk sehonnét sem, mi itt születtünk, a magyar földön, amelyet ősapáink foglaltak el és vették birtokukba, majd átadták utódaiknak egészen addig, amíg egy igazságtalan békediktátum nem rendelkezett másképp. Na, de menjünk tovább a gyermekek részére íródott magyar nemzetiségű kisebbség bemutatásában. A folytatásban arról olvashatunk, hogy a költözködés a munka miatt, vagy valaki miatt, akit nagyon szeretnek vagy éppen azért, mert megtetszik nekik valahol másutt, és ott jól érzik magukat. Ezért Szlovákiában sok olyan ember él, aki a Szlovák Köztársaság állampolgára, de más nemzetisége van. És most jön a megdöbbentő rész! A fejezet címében még a magyarokról van szó, de alább kiderül, hogy a magyarok csak egy kis porszemek a többiekkel együtt. És kik ezek a többiek? Következik a felsorolás: ruszinok, csehek, romák, zsidók, bolgárok, lengyelek… és még sok ember lakik itt, akiknek a hazájuk Vietnám, Kína, az Amerikai Egyesült Államok vagy Franciaország. Megkaptuk alaposan a besorolásunkat. Szóval mi csak bevándorlók vagyunk saját szülőföldünkön, az alig húsz éve itt élő, gyenge portékájukat árusító vietnámi és kínai betelepülőkkel együtt. Egy szinten említenek minket, a bevándorlókkal és minden más olyan nemzetiséggel, amelynél lélekszámban sokkalta többen vagyunk, és régebb óta az országban élünk.
Már kisiskolás korban el kell kezdeni az agymosást és az identitástudat olyan mértékű átalakítását, amelyet később fel tudnak használni bizonyos szinteken, vagy majd a politikai választások alkalmával – gondolhatják egyesek. A szomorú, hogy a Hajnalcsillag című munkafüzet nemcsak a szlovák iskolákba jár, hanem a magyar nyelvű alapiskolások is kézbe kapják, és feladatokat oldanak meg belőle, amelyek mellett finoman, de biztosan beoltják a magyar kisdiákot a hivatalos szlovák állásponttal és kötelezően beléverik, hogy ő alacsonyabb rendű. Ez pedig identitászavart kelthet a későbbiekben a magyar diákban, vagy beletörődést, hogy kisebbségi léte egyenlő a vietnámi áruséval, aki szintén más nyelvet beszél Szlovákiában.
Egy másik oldalon ismét előjön a magyar téma, a „Maďari” címszó alatt. Itt egy érdekes földrajzi feltevésre és a családi szálak rejtélyes összefonódására lehetünk figyelmesek, amelyet még maga Ötvös Csöpi nyomozó is megirigyelhet. A kisfiú, akit Kolozsy Laconak hívnak, már a szlovák-magyar együttélés ragyogó gyümölcse és a szlovák-magyar vegyes házasság mintaképe. Édesanyját Petrának – tipikus „magyar” név –, édesapját Bélának hívják. A nagypapa, Ivan mindig arra emlékszik, hogy édesanyja, Juliana hogyan mesélte el a dédapa és a dédnagymama találkozását. Hogyan jött a dédapa Székesfehérvárról Prešovba (Sároseperjesre) a dédnagymama után. Mi, Lučenecen (Losoncon) lakunk. Nos, miután kikuszálódtunk a családi szálak közül, és alaposan feltérképeztük földrajzi helyzetet is, következzenek a tények. Először is: a mai kor kisdiákja, ha még nem ismeri pontosan, hol van Székesfehérvár és Sároseperjes, szüleitől vagy tanárától kér segítséget, aki kapásból és ösztönösen rávágja, hogy két különböző országban van a két település, és talán a szülők 0,01 %-a kezdi el csak a magyarázatot az egykori Nagy-Magyarországról, és hogy miért van minden jelenleg úgy, ahogy az van. A megállapítás és a következtetés tehát az, hogy egy másik országból érkezett a dédnagypapa a dédnagymamához, tehát betelepült Szlovákiába.
Elhiszem, hogy nem írhatják le az igazságot a szerkesztők, de hogy a kisdiákokat, akár szlovákot, akár magyart már kiskorában is összezavarják, az már szinte bűntett. Pedig nagy szükség volna rá, hogy a szlovák iskolákban is hiteles képet kapjanak a magyar nemzetiségű lakosokról a diákok, hogy később ne válhassanak a szélsőséges nacionalizmus és sovinizmus áldozataivá. Ugyanúgy a magyarországi diákoknak is hitelesen kell bemutatni a szlovákságot, és megkülönböztetve a felvidéki magyarságot tőlük, hiszen sok esetben csak „csehszlovákok” vagyunk a csonkahonban.
Az identitászavar legjobban a magyar diákok szlovák óvodába, illetve iskolába történő beíratása következtében figyelhető meg. A Szlovák Köztársaság Kulturális és Idegenforgalmi Minisztériumának a nemzeti kisebbségek kulturális programjának támogatásával megjelent oldalon a szlovák-magyar barátságot szeretnék elősegíteni a maguk sajátos módszereivel. Pár év múlva, mondjuk, amikor a diákból már választópolgár válik, bizony jól jön majd az identitászavar kiaknázása!
A kisdiák tehát a munkafüzetből is értesülhet a politikában sokszor hangoztatott álláspontokról, miszerint a magyarok csak betelepültek, és szlovák állampolgárok, mint minden más nemzetiségű is, aki nem szlovákul beszél és az országban lakik.
Talán nem kellene nagy dobra verni a témát, hiszen ki olvassa el, és ki jegyzi meg? De ha minden minket, magyarokat érintő ügyhöz hasonlóan állnánk hozzá, akkor a beletörődés és az érdektelenség csak még jobban felgyorsítaná a beolvadást a szlovák nemzetbe. Valóban ezt akarjuk…?!
Karaffa Attila, Felvidék Ma
