Október 24-én, 82 éves korában elhunyt Szőke József író, könyvtáros, szerkesztő, bibliográfus, a felvidéki magyarság közéletének jeles képviselője. A Fábry Zoltán Díjas (1984) és Madách-Posonium életmű-díjas (2006) alkotót kívánsága szerint Vajkán helyezték örök nyugalomra.
Szőke József Nagykéren született 1928. szeptember 16-án, a munkája és közéleti tevékenysége pályakezdő évei óta Pozsonyhoz kötötte. A szülőföldjét élete végéig ragaszkodó hűséggel szerette, szülőfaluja díszpolgára volt. Az Új Ifjúság hetilap szerkesztője, a Csemadok alapítója, sok éven át levéltárosa, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának jeles tagja volt.
Pozsonyból néhány éve költözött családjával a Csallóközbe, Vajka községbe, a halál Somorján érte.
Szőke Józsefet 80. születésnapja alkalmából Tóth László író a következő szavakkal méltatta:
„Szőke Józsefet én legtöbbször – még a számára legnehezebb helyzetekben is – csak mosolyogni láttam: a jóságos, a sokat tapasztalt és sokat tudó emberek bölcs molya az övé. Nehéz időkben indult íróként, bonyolult időkben vállalt közszolgálatot. Szépírói kibontakozását is talán ez a közösségi szerepvállalása is akadályozta, bár Az asszony vár című, máig egyetlen elbeszéléskötetének (1959), illetve ugyancsak máig egyetlen regényének (Katicabogár, 1964) jó néhány helyzetfestése, helyenként felizzó lélekrajza egyben azokat a magasságokat is megvillantja, ahova eljuthatott volna.
Közéleti érdeklődése, a közgondok iránti fogékonysága vezette őt az 1980-as években A Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Jogvédő Bizottság illegális tevékenységében való szerepvállaláshoz. Persze, buktatók, kitérők is akadnak – mint a legtöbbünkén – pályáján, de szerencsére nem ezek döntenek életműve megítélésénél. Hiszen a buktatókon mindig sikerült túllépnie, s életének legválságosabb időszakában is erényt tudott csinálni a szükségből. Kényszerű 1970-es évekbeli pályamódosítása is – a nemzetiség-, illetve irodalom- és sajtótörténeti kutatómunka felé fordítva őt – mással nem pótolható eredményt hozott: mindenekelőtt A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiájának öt kikerülhetetlen kötetét, illetve a Ki kicsoda Kassától Prágáig című ugyancsak hosszú ideig nélkülözhetetlen kézikönyvét, melyekkel fontos szerepet vállalt annak a tudomány(osság)alapozó munkának a kiteljesítésében, mely tájainkon különösen az 1980-as évek elejétől-derekától látszódott az önösszeszedés és jövőteremtés szempontjából egyre halaszthatatlanabb feladatnak. Azután, az 1980-as évek derekától, érdeklődése ismét az epika felé fordul: ezúttal meséskönyveivel ad számot kibontható írói erényeiről (A síró hóember, 1985; A napraforgóvá változott leány, 1989; A hencegő nyúl, 1995). Egy ideje azonban Szőke József, tudtommal, hallgat. Szépíróként is, meseíróként is, publicistaként is, művelődéstörténészként is. Pedig, meggyőződésem: sok minden lehet, sok minden van még a tarsolyában. Bizonyára a szépíró is tartogathatna nekünk s gyermekeinknek, unokáinknak egyet-mást, s a közíró publicisztikájának legjavát régóta esedékes lenne már kötetbe válogatni (köztük arról a bizonyos másik Csemadokról szólókat, „amely többé-kevésbé tudatosan egy másfajta tevékenységet folytatott, mint amit a párt és állami szervek számára kimértek”), s a történelem tudós búvárlója is adósunk mondjuk egy, Pozsony huszadik század eleji, s az államfordulat körüli éveit megjelenítő könyvvel.”
Emlékét megőrizzük.
Felvidék Ma
{iarelatednews articleid=”25023″}
