Hat évvel ezelőtt gyászos feketére festették a magyarországi lakosok a Kárpát-medence égboltját, amikor a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazás azzal az eredménnyel zárult, hogy érvénytelen, mivel kevesen járultak az urnákhoz.
Nem érezték fontosnak, hogy a határon túlra szakadt testvéreiknek megadják azt, ami 1000 éve is járt nekik, a magyar állampolgárságot, a jog szerinti magyar hovatartozást egyéb állampolgárságtól függetlenül. Meg kell említenünk azt is, hogy micsoda mocskos és becstelen ellenkampány folyt a kommunista utódpárt, az MSZP és az ultra liberalista beállítottságú SZDSZ részéről. Ugye, emlékezünk még, amikor velünk riogatták a magyarországi lakosokat, hogy majd elvesszük a kenyerüket, nyugdíjukat, munkahelyüket? Mi nem kellettünk nekik, de az ázsiai országokból érkezők igen. Ők hamarabb kaptak állampolgárságot, mint egy csallóközi vagy székelyföldi magyar! Gyomorforgató és megbocsáthatatlan bűn ez minden olyan politikusnak, akik a magyar nemzet ellenében kampányolt, magyart a magyar ellen uszított.
A komor, bús felhők közül azonban kezd kisütni a nap és hirdeti az angyalok serege, hogy „Igen, van feltámadás!” Magyar feltámadás ez, lelki feltámadás, a magyar nemzet lelki feltámadása. Végre lehetőségek adódik rá, hogy összeforrjon az, ami egybe tartozik, és újra tisztelet övezze a magyar nevet szerte a világon, de különösképpen itt, a Kárpát-medencében.
Nemrégiben az irodába egy negyvenes éveiben járó édesapa jött be hozzám fiával. A szabad anyanyelvhasználatért indított petíciót szerette volna aláírni, de elmondta, hogy ő Magyarországról való. Közöltem vele, hogy a lelki támogatása ebben az esetben többet jelent a fizikainál, ugyanis csak a szlovák állampolgárú lakosok aláírását veszik figyelembe, de végül is hagytam, írja alá. Miután aláírta, számomra megdöbbentő és megható mondat hagyta el száját: „Szégyellem magam december 5-ért és bocsánatot kérek!” Szinte megfagyott az irodában a levegő, szívem heves kalimpálásba kezdett és legszívesebben megöleltem volna az illetőt, de csak egy kézfogásig jutottam, földbe gyökerezett lábaim miatt. Sokáig szólni sem tudtam, majd mintha jogom és felhatalmazásom lett volna nyilatkoznom többek nevében, közöltem vele egyszerűen, tisztán, szívem minden szeretetéből: „Köszönjük!” Más nem tudtam mondani a meghatottságtól. Majd elmondta, hogy egy barátjukkal érkeztek a csallóközi városba, ők pedig városnézésbe kezdtek. A szinte kötelező műemlékek mellett megtekintették a DAC stadiont is, ami a magyar ember számára lassan fogalommá válik. Sétálva az utcán látták a táblát, hogy a magyar nyelv védelmében indított aláíráshoz lehet csatlakozni. Elmondta, hogy fiát is magával hozta, hogy lássa, élnek magyarok a határon túl is, és ők erősítik a magyarságot, ha az lelki válságban van. Csodáltam ezt az apát és büszke voltam rá! Több száz kilométert utazik és hitet, tanúságot tesz pár perc leforgása alatt magyarságáról, nemzeti elkötelezettségéről. Valóban csak ilyen egyszerű sok esetben! Nem nagy szavak, ünnepi beszédek kellenek a magyarságnak, hanem tettek és cselekvő politikusok, közéleti személyiségek! Mert pusztulunk, fogyunk és saját véreinket is megmérgezte már a közöny, a kapzsiság, de sosem késő! Ahogyan a magyarországi apa és fia is bebizonyította, sokszor több év elmúltával kapunk csak elégtételt, de a Teremtő nem hagyja magára árva magyarjait! Számomra ez az eset azt bizonyítja, hogy kezd megváltozni a magyarországi gondolkodásmód és az önös érdekek mellett már a nemzet is fontos kifejezéssé válik az újra anyaországi szerepét átvevő magyar honban.
Hat évvel ezelőtt sokan megtagadtak bennünket, mert félrevezették őket, mára már megcsappant a számuk és újabb hat év múlva talán már el is tűnnek a közéletből. Isten malmai lassan őrölnek, szokták mondani! Nekünk csak egy feladatunk van: Kitartani magyarságunkban és nem megalkudni, nem hazátlan árulóvá válni! Sokszor csak ilyen egyszerű!
Karaffa Attila, Felvidék Ma
{iarelatednews articleid=”25757,25752″}
