Duray Miklós felvidéki politikus-közíró a a magyar állampolgárság visszaszerezhetőségével kapcsolatosan fogalmazta meg portálunknak véleményét:
Minden lénynek vagy szüleménynek az eredetét bizonyító okmánya a származása. Fattyú-e vagy leszármazott? Az állatvilágban vagy az emberek világában, ha ez a kérdés tudományos vizsgálat tárgyává válik, valamilyen hiteles megállapítást nyer.
Az államok esetében ez sokkal bonyolultabb kérdés.
Egy állam létezése vagy nemzetközi elismertsége a 19. század hetvenes éveitől számítva már nem hagyományi, sem érettségi, még kevésbé az államalkotó erő kérdése. Nem úgy, mint az volt régen, amikor kialakultak Európa történelmi államai a gall, frank, germán térségben illetve a Lengyel, a Magyar és a Cseh Királyság megalakulásakor, hanem a nemzetközi erő- és érdekviszonyok függvénye, vagy ezek mentén létrejött háttérmegegyezések és árukapcsolások eredménye – tehát semmi köze a szerves fejlődéshez.
Ekkortól számítjuk a modern nemzetközi jogot. Addig a dinasztikus jog létezett, amelynek keretei között időhatáros vagy örökösnek mondott megegyezések történtek, de mindig valamilyen szervesnek tekinthető egységek viszonylatában.
A korábbi és az új felfogás törésvonalán született meg az állampolgárság intézménye egyrészt a polgári fejlődés okán, másrészt a szükségszerűvé váló új, az egyén és az állam közötti kötelem létrehozására a korábbi alattvalói megszűnő állapot felváltására.
Mit jelent az állampolgárság a hagyományos felfogás szerint és a közjogi értelmezésben?
Az állampolgárságnak nincs kellő hagyománya abban az előzményben, amit modern abszolutizmusnak nevezünk, de az ezt követő reformkorban sem, még ha rabul is ejtette egész Európát. A francia forradalom, a napóleoni Polgári Törvénykönyv ellenére sem alapozta meg úgy az állampolgárságnak az abszolutizmustól elvonatkoztatható jogszerű intézményét, hogy felszabadította volna az embert az abszolutista állam kizárólagos fennhatósága alól. Még ha nélküle valószínűleg sokkal később jött volna létre az állampolgárság intézménye. Csak ezt követően, később született meg az országlakó és az állam birtokosa (fejedelem, király, császár) közötti, állampolgárságnak nevezett új szerződés alapja. Ez nem csupán a korábban megszüntetett kiváltságokat rendszabályozta jogi egyenlőséggé, hanem a korábban gettókba szorult közösségek számára is biztosította a korábbi kiváltságosakkal való jogegyenlőséget. Lehet, hogy a kezdeti lépések után ez lett az állampolgárság intézményének legjelentősebb mozzanata, mert nem csupán egy önműködő rendszert alakított ki az egyenlő jogok elérhetőségére, hanem ugyanilyen módon meg is vont eredendőnek tartott jogokat.
A polgári társadalom kibontakozása és a kapitalista fejlődés térségünkben a 19. század utolsó harmadában teremtett olyan helyzetet, amiben a korábbi „társadalmi szerződést“ alapjaitól kellett átalakítani. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a Magyar Királyság felségterületén 1880. január 1.-én lépett életbe az első állampolgársági törvény.
Ez új jogi helyzetet teremtett, mert ezen túl leírt jogszabály rendelkezett arról, ki a magyar állampolgár. Korábbi felfogásban, ki az országlakó. Az első állampolgársági törvény szerint egyértelmű lett, hogy a moldvai csángóknak biztosan, és az 1849-ben vagy ezt követően emigrált személyeknek legkésőbb 1890-ben megszűnik a magyar állampolgársága – hacsak nem térnek haza – később ezt, a csángókra nézve módosították.
Fontos fordulópont volt ez, mert ebben az időben igyekeztek újrafogalmazni a magyar államnemzet/nemzetállam elképzelést, miszerint magyar az, aki a Magyar Királyságban él, a Magyar Szent Korona alattvalója. Ennek következtében csak az lehet magyar, aki magyar állampolgár, tehát 1890-től Kossuth Lajos sem számított magyarnak, noha az akkori Magyarország több tucat városában díszpolgárságot adományoztak neki és szobrot állítottak tiszteletére. Mikor meghalt, nem lehetett őt a nemzet halottjának tekinteni, állami temetést sem rendezni, így temetését Budapest városa vállalta.
Tudathasadásos állapot volt ez, mert a nyilvánvalóan magyar embert megfosztotta az állampolgárság jogától – következésképpen magyar mivoltától – viszont milliókat tett állampolgárrá, akik semmilyen vonzalmat sem éreztek ezen állam iránt, sőt akiknek egy része nyilvánvalóan vagy titokban már más kötelékeket keresett. Ez jelentette a magyar nemzetállam, államnemzet és politikai nemzet csődjét. Akkor – sajnos – ezt senki sem vette észre. Nem vették észre sem a nemzet „nagyjai“, sem „kicsijei“, hogy a történelem és a napi valóság másról szól. Nincs magyar politikai nemzet és utoljára legkevesebb ötszáz éve volt.
Eszmefuttatásunkban arra az eddigi államjogi tévelygésre világítottunk rá, ami szerint a magyar nemzetet közjogilag kellene értelmezni. A nemzetet összefűző szálak azonban inkább történelmiek, hagyományiak, kulturálisak, politikaiak, sőt állampolitikaiak is a történelem viszonylatában, de semmiképpen sem közjogiak, hacsak nem a nemzet érdekeit is védelmező állam viszonylatában. A politikai vonatkozások elsősorban a nemzetpolitika sajátos viszonylagosságához fűződnek.
A magyar hagyományban a nagycsaládhoz, a nemzetséghez, a törzshöz, a törzsek szövetségéhez való tartozás alapozta meg a nemzethez való tartozást, aminek politikai vonzata a családfő természetes tisztsége valamint a nemzetségfő, törzsfő, fejedelem, vezérlő fejedelem megválasztása, vagy kiválasztása volt. Ennek a hagyománynak a lényege az egy tőről fakadás tudata, az összetartozás érzése és a Habsburg uralom alá kerülésig a királyválasztás rítusa is. Ez teremtette meg a nemzet, korábban a nemesi nemzet alapját, aminek a kiváltságok csak következményei voltak. Minden többi országlakó ezen kívül állt, még ha magyarul is beszélt – ne felejtsük Korvin Mátyás idején az országlakók 85%-a magyarul beszélt. Közjogilag tehát csak a nemesség alkotta a nemzetet, de mindazok magyarnak tartották magukat, akik magyarul beszéltek. Ez a 15. századtól kezdve bizonyítható. Mennyi sváb, szász meg egyéb európai területről Magyarországra telepített és települt ember vált magyarrá éppen a magyar kultúra és a nyelv hatására és mennyien váltak magyar tudatúvá ennek a közösségi élménynek a következtében. A magyar nyelv, a kultúra és esetenként a közösségi létélmény a magyar tudat és a magyar nemzet lényege, aminek semmi köze a közjoghoz és az állampolgársághoz, ugyanakkor nem is ellentétes azzal. A jogi szerkezet csak felépítmény, amit egy nagy játékszabálynak kell tekinteni, mint ahogy az volt a vérszerződés is vagy Szent István európai típusú államalapítása.
De mégis fáj a szívünk a történelmi Magyarország megszűnte miatt, mert közös művünk volt, a nemzet megtartója volt, mert a nemzet szerkezeti keretét adta. De azt is vállalnunk kell, hogy mindnyájunknak van benne parányi felelőssége, hogy ilyen sorsra jutott történelmi államunk.
Ami utána jött, tehát ami Trianont követően szakadt a nyakunkba, még inkább tanulságos a nemzet és az állampolgárság viszonylatában.
A magyarországi jogrend a trianoni békeszerződésnek a törvénytárba való becikkelyezésével áttételesen elismerte, hogy az elcsatolt területeken élő személyek elvesztették magyar állampolgárságukat, noha erre külön törvényt nem alkotott a Magyar Országgyűlés. Ha a nemzet közjogilag lenne értelmezhető, ez azt jelentette volna, hogy az a mintegy három millió magyar nemzetiségű személy, aki ezen a területen akkor élt, megszűnt magyarnak lenni. Azt azonban saját élményeink alapján is tudjuk, hogy ez nem igaz, sőt, egy részének ettől erősödött a magyar tudata. Mint ahogy azt is tapasztalatból tudjuk, hogy azok a magyar nemzetiségű személyek, akik Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában vagy akár Brazíliában élnek nem szlovákok, nem ukránok, nem románok és nem brazilok, hanem magyarok, noha állampolgárságuk szerint az említett államok jogi kötelékébe tartoznak. Ez is egyértelműen arra mutat, hogy merő tévedés összekapcsolni az állampolgárságot a nemzethez tartozással.
Az azonban nyilvánvaló, hogy az állampolgársággal, mint a nemzet közjogi intézményével való manipulálás éppen akkor kezdte élni reneszánszát, amikor a dinasztikus korszak hagyományait a liberális jogállamiság kezdte felváltani. Ekkor találták ki az államnemzet és a nemzetállam fogalmakat. A nemzetállam sületlen fogalma éppen az állampolgárok közössége és a nemzet közötti egyenlőség téveszméjéből származik. Az ekörüli zavart elsősorban azok keltik, akik tudatosan megpróbálják összemosni az állampolitika és a nemzetpolitika területét valamint azok, akik pártpolitikai szándékokat igyekeznek elrejteni a nemzetpolitikában.
Mindezek ellenére mégis, miért fontos számunkra a magyar állampolgárság?
Elsősorban azért, mert a történelmi Magyar Állam, ami természetes állami keretét jelentette a magyar nemzet több mint kilencven százalékának, erőszakos módon szűnt meg. Az elcsatolt területeken élő magyarokat erőszakkal fosztották meg magyar állampolgárságuktól. Ha ennek ellenére mégis kitartottak volna a magyar állampolgárság mellett – ugyanis lehetett „optálni“ –, elveszítették volna ősi szülőföldjüket. Az új állami keretek közé kényszerített magyarokat folyamatosan az új állam iránti lojalitásra kényszerítették és a maradék Magyarországgal igyekeztek szembefordítani őket. Az új államban soha sem élveztek jogegyenlőséget, ellenben jogfosztottságban, hátrányos megkülönböztetésben volt részük 1920 óta napjainkig. Mindezek következtében a trianoni utódállamokban vagy azok utódállamaiban élő magyarok az adott államhoz elsősorban szülőföldjük, történelmi múltjuk és családi gyökereik által kötődnek és az ott többségben élő nemzet tagjaihoz is a magyar történelmi múlt, a közös történelem gyökerei és a több évszázados együttélés révén kapcsolódnak. Ebben a bonyolult viszonyulási rendszerben Magyarország hangsúlyosan a magyar nemzet államaként létezik, amihez való kötödésük a nemzeti azonosságtudatok egyik fő támasza. Mindennek a függvényeként jelenik meg a magyar állampolgárság visszaszerezhetőségének illetve visszaszerzésének az igénye, az 1920-ban erőszakkal megszakított folytonosságnak a helyreállítása, ugyanakkor a szülőfölddel kapcsolatos állam állampolgárságának a megtartása is.
Nyilvánvaló, hogy ez egy bonyolult és sokak számára nehezen érthető állapot. A nemzetállami valamint az állami és nemzeti hatalmi érdekek képviselői részéről pedig ez a kívánalom minősíthető akár ellenségesnek is. Viszont a kialakult helyzet a minősíthetetlen, ami csak akkor változhatna meg, ha az állampolgárság ügye teljes egészében elválna a nemzet ügyétől és az államnak az egyén fölötti birtoklási szándékától, és úgy működne, ahogyan kellene: jogi szerződésként az egyén és az állam között, minden egyéb áthallás nélkül. Ilyen körülmények között a nemzethez való tartozás a nemzetpolgárság intézményében teljesedhetne ki.
