Mielőtt még bárki félreértené: nem válóperes tanácsokkal kívánok szolgálni, ebben szerencsére nem rendelkezem tapasztalatokkal. Honosításban azonban annál inkább – az alábbi gondolatmenet is ezzel függ össze, ahogy a cím is. Hogy miként, az a végére kiderül.
Olvasom a jó hírt: százan tettek pénteken állampolgársági esküt Győrben. Erdélyiek, délvidékiek, kárpátaljaiak – és persze felvidékiek. Mi is lehetne ennél szebb, meghittebb, felemelőbb esemény, ami alkalmat adhat e „nemzetgyűlésre”, a Kárpát-haza magyar nemzetrészeinek e jelképes találkozójára? Aki letette már állampolgársági esküjét, az alighanem egyetért velem: ilyent legutóbb csak nagyszüleink, dédszüleink élhettek át, mikoron évtizedekkel ezelőtt – ha csak részlegesen és rövid időre is – sikerült igazságot szolgáltatni a szétszabdalt hazának…
Noha valóban nem ettől leszünk magyarok – ahogy a magyar állampolgárságra köhögők „érvelnek” – mi, akik kértük és megkaptuk, büszkék vagyunk rá. Ezért minden egyes eskütételre, ünnepségre az esküt tevők magukkal hozzák barátaikat, családtagjaikat, hozzátartozóikat, hogy együtt lehessenek részesei ennek a nem mindennapi élménynek. Vannak aztán olyan „hozzátartozók” is, akik kétségkívül hozzá tartoznak a honosítási eljárás legutolsó aktusához, de örömünkben már kevésbé osztoznak. Főleg a felvidéki határ menti magyar településeken szervezett eskütételekre vonatkozik ez.
Ezeket a hozzátartozókat a szlovák belügyminiszter utalja ki nekünk, aki bizonyára szeret első kézből tájékozódni s nem éri be az efféle „százan tettek esküt Győrben” -hírekkel. A lényeg ugyanis: ki az a száz? Tény, hogy a szlovákok üldözik a magyar állampolgárságot szerző felvidéki magyarokat. Tény az is, hogy Lipšič belügyminiszter az információgyűjtéssel kapcsolatosan „megfelelő módszerekről” beszélt, melyekkel állítólag érvény szerezhető az idióta szlovák állampolgársági törvénynek. És az is tény, hogy az eskütételi ünnepségek nyilvánosak, így aztán a Lipšič-hozzátartozók szabadon kattogtathatják kincstári képi adatrögzítő készülékeiket.
Jó lenne tudni, hogy ez így van-e, avagy csak súlyosbodott az üldözési mániám. Talán nem is lehetetlen ennek a végére járni: Leplezzük le a hozzátartozókat! – jelszóval hirdessünk egy országos leleplező mozgalmat a fölöslegessé vált, államilag kiutalt rokonainkkal szemben. Minden eskütételen mondjuk legyen egy pillanat – például a Himnusz eléneklése – amikor mindenki megfogja (valódi) hozzátartozója kezét. Aki ekkor egyedül marad, az máris gyanús. Ügynök. Spicli.
És lám, máris helyben vagyunk: ha megakadályozni nem is tudják, hogy éljünk jogainkkal, arra nagyonis képesek, hogy az örömöt végtelenül elrontsák, hogy éket verjenek közénk, hogy elültessék a gyanakvás magvait. Tagadhatatlan, hogy azon felvidéki magyarok körében is, akik szívük szerint élnének a honosítás lehetőségével, erős a félelem, a gyanakvás. Akár konkrétan oly módon is, ahogy a fenti fantáziarajzban felvázoltam egy lehetőséget. Mégsem szabad meghátrálnunk. Valami mellett küzdeni mindig nemesebb és végső soron gyümölcsözőbb, mint valami ellen. És ha az a valami az igazság, akkor a harc kimenetele nem lehet kétséges.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
