Az alábbiakban Kalita Gábor írását olvashatják, hogy hol, milyen élethelyzetekben találkozott a köztünk élő, s a pórnép rajongását élvező pókerarcokkal…
Hogy Európában a viselkedésforma és maga a demokrácia jobb időket is megélt, ezt már azok a tegnap kommunista, ma köpönyegforgató, ún. liberális, „mindent szabad” hazánkfiai is elismerik, akik számára – ennek ellenére is – az európai jó hagyományok és gyökerek fagombnyi értéket sem jelentenek, akik számára az ide, hozzánk becipelt idegen kultúra ma is a követendő példát, a Kánaánt jelenti. Ugyanis, újfent pókerarcok világát éljük…
Soha nem felejtem el azt a rövid TV bejátszást, amelyet még az átkosban, a hetvenes évek elején, egy drótból összetákolt, Bécs irányába tájolt dipól-antenna segítségével fogtam Pozsonyban, amikor is a hullámzó, fekete fehér képernyőmön az osztrák televízió svédországi tudósítója jelent meg, aki egy stockholmi járókelőt szólított meg. A kérdés rövid és frappáns volt: ismeri-e Svédország miniszterelnökének a nevét? A válasz persze hosszabb volt, mint a kérdés, ám a frappáns kérdéstől jóval frappánsabbra sikeredett. Íme: „Tisztelt uram! Mi a francnak kellene ismernem miniszterelnökünk képmását, s a nevét. Ő, egy ugyanolyan hivatalnok, mint a többi… Azért ül ott, ahol ül, hogy engem, mint adófizető polgárt szolgáljon. S, hogy jól teszi dolgát, azt anélkül ítéltem meg, hogy ismerném őt, vagy akár a nevét. Például nemrég házat építettem egy erdőrészben, negyven kilométerre a fővárostól. Már az építkezés ideje alatt az állam bekötőutat épített a házam és a legközelebbi sztráda között. Így a Volvoval nem gond eljutni a munkahelyemre…” – mondta a járókelő.
Ma már sajnos a svéd polgár mással van elfoglalva, ugyanis az utcán is, a TV képernyőjén is mást lát. Száz számra gyújtják fel a rendőrautókat – nem az innen, hanem az amonnan jöttek – szociális elégedetlenségük gyanánt. Számomra a svéd példa a mai napig is nagyon szimpatikus, ám, sajnos – változtak az idők. Ugyanis a jó öreg Európánkban, s hát a rosszat nagy-nagy szeretettel majmoló kis hazánkban is – megjelentek a ma már futószalagon gyártott pókerarcok…
Európát szinte hetek alatt behálózta egy, az amerikai minta alapján átvett TV sorozat. Egy milliomos házaspár napi életét mutatja be a néző számára amolyan reality show képében. A szlovák televízió is hatalmas nézettségi arányt mutatott ki, hiszen van is mit bámulnia a szegény pórnépnek, ha éppen jobb dolga nincsen: a szőkére festett, középkorú, lobogó hajú milliomos a sorozat egyik részében – luxus-hajók kiállításán azon hezitált, hogy megvegye-e a méregdrága, méretei alapján már-már csatahajónak is beillő luxus-jachtot. Szintén kiszőkített feleségének meg hirtelenjében az ugrott be, hogy gyerekestül, apósostul repüljenek hétvégén Hong Kong-ba, mert unja már az Alpokban található, sorrendben a negyedik, kastély nagyságú üdülőjük teraszán való napozást. Ha véletlenül a TV előtt ülve rákattintottam az idézett eminens sorozatra, fejezeteként kb. három percig bírtam ki, majd a konyhában töprengtem. Ezzel etetik azt a szegény kelet-európait, akit az Európai Unió szinte már nihilista módon a takarékoskodásra bíztat, aki a hónap végén azon töpreng, képes lesz e kifizetni számláit, hogy nyáron a családjával el mehet-e egyhetes, olcsó, hazai üdülésre, s a kormányváltás, vagy a legújabb európai recessziós hullám nem csonkítja meg-e időközben az amúgy is szűkös családi költségvetését? Az élet megy tovább, mert hát szeretni való pókerarcok világát éljük…
Már bíztam benne, hogy a könnyűzene egyik ágazata, a Rap messze- messze elkerüli hazai tájainkat, persze – nem így történt. Az Amerikából induló, vulgáris szavakat használó ún. könnyűzenei műfajt egy sünre nyírt, fekete hajú, tetovált atyafi annyira magáévá tette, hogy a társaságban korábban viselkedni sem tudó mókus ma fiatal énekes talentumok sorsáról dönt, producer irodát működtet, ő lett kis hazánk zenei főítésze, reklámarc lett, s karitatív rendezvényeken mutogatja legújabb szerelmét, s ízléstelenül kitetovált karját. Vagyis milliókat kereső pókerarc lett, a tinik kedvence, akit – sokak szerint – szeretni, tisztelni illik. Tőle nagyobb individuum talán már csak a magyarországi kereskedelmi tévék Győzikéje volt, aki szintén megérte a pénzét. Egyetemet végzett, rendesen viselkedő és öltözködő fiataljaink viszont ott toporognak a munkahivatalokban, s a statisztikusok becslése szerint kétharmaduk képtelen itthon elhelyezkedni. Nekünk pókerarcokra van szükségünk, mese nincs, s ha majd cseperedő utódunk az említett Maserati-val száguldozó ürge koncertjére elkér tőlünk ötven eurót, hát adjuk oda neki, majd két hétig esetleg nem eszünk húst, nem tankolunk, hiszen gumibugyi a világ, éljenek a pókerarcok…
Társadalmi életünk, a művészetek világa, a médiák szinte nyüzsögnek témánk eminens tárgyától, a pókerarcoktól. Vannak az elmúlt rezsimből átmentődött, olyan reánk ragadt pókerarcok – akarva akaratlanul, megszoktuk őket -, akik annak idején, szakszervezeti gyűléseken, vagy kőszínházuk deszkáin Lenint égig dicsérő verseket szavaltak – a hallgatót szinte az őrületbe kergető vehemenciával, s nemcsak színházuk súgója súgta nekik szerepmondataikat, hanem ők is súgtak, vagyis besúgtak másként gondolkodó színésztársaik karrierjét földig rombolva. Sajnos, az írott és elektronikus médiák is nyüzsögnek a ránk maradt, tegnap nomenklatúrák, ma demokraták féle, mindig talpon maradó túlélőktől, vagyis – hogy aktuálisan fogalmazzak – pókerarcoktól. A múltkor, ha nem ülök fotelomban, hát hanyatt vágódok. Az egyik közszolgálati televíziónkban induló beszélgető műsorban is egy ilyen bő fotelben még bővebben terpeszkedő volt, régen rendkívül párt-agilis „sugibugi” jó pofáskodott interjú alanyával. Hát hiába, az átkosból is ránk száradt pókerarcok világát éljük…
Pókerarcokból a politikában – életfogytiglan a pártokban s a parlamentben ragadtakból – annyi van, mint szederből a szederfa alatt. Az elmúlt napokban, a pozsonyi Pen-klubban ebéd után éppen arról kvaterkáztunk, hogy az új politikai garde-váltás után milyen kimenetele is lehet majd annak a közismert gorilla-ügynek, melynek szereplői régi közszereplők, vagyis – közismert pókerarcok gyülekezete. Az egyik politológus barátom a téma felvetése után hamarjában rávágta: a körből kell kiindulnunk… A többit már szinte kórusban mondtuk: a „körbelopás” anatómiáját kényszerülnek majd körbeugrálni az ezért fizetett vizsgálódók. Tehát a „körbelopók” stratégiája mindig ugyanaz, már Serlock Holms, a kiváló mesterdetektív idejében sem volt másként. Vagyis a körből egyetlen láncszem – vagyis pókerarc – sem eshet ki, mert cúg keletkezhet a kiesett láncszem helyén, no meg a haza is rossz fényben jelenne meg… Így a kör zárva marad. Az igen tisztelt vizsgálódó szervek a körön belül járnak majd körbe-körbe-karikába. Kilincselnek, tudakolódznak, majd idővel – a körben járástól szédült fejjel – beesnek a kör közepébe. Így a köralakzatot megtartó pókerarcok tovább mosolyoghatnak, egymással csencselhetnek, élvezve a pókerarcuk adta kiváltságokat… Aztán mindannyian konstatáltuk: az említett ügy – bár ne így végződne, de hát mit lehet tenni: pókerarcok világát éljük…
Mivel a pártokról is szó esett, az átkos utáni huszonkét év elmúltával az említett gyülekezetek pókerarcai szinte már a házi tésztától, s a tyúkhústól aranysárgán sárguló vasárnapi levesünk víztükrén, vagyis „leves tükrén” is megjelennek, tehát – már nemcsak a vízcsapból folynak. Egyesek közülük már olyannyira a spájzunkban vannak, hogy például a megismételt kampányfőnöki pozíciójuk révén akár már kétszer is falnak vihették pártjukat, vagyis pókerarc imádó mindannyinkat, de hát… Pókerarcok világát éljük…
Kalita Gábor, Felvidék Ma
