Hivatalos Sziget 2012 napi összefoglalók – a súlypont a Nagyszínpadon, de nem kizárólagosan!
Taikótól szeánszig – Nagyszínpad, első nap
2012.08.09 – Az első nap nagyszínpada a popzene igencsak széles spektrumát mutatta be: japán ütősök, skót melankolikusok, egy ideális fesztiválzenekar, alkímia vérből és könnyből, alternatív glam-rock szeánsz. Lássuk, mi történt!
Ravi Shankar szitárosról mesélik, hogy a fellépésének első blokkja után ovációban kitörő közönségnek szerényen megköszönte a tapsot, majd bejelentette: most, hogy behangolta hangszerét, elkezdi a koncertet. Aki már három óra előtt ért oda a Pop-Rock Nagyszínpad elé, az hasonló élményben részesült: a nézősereg hangosan lelkendezett épp egy bombázó japán MILF-nek, aki művészi mozdulatokkal püfölt egy dobot. Mivel japánul beszélt, nehéz volt eldönteni, hogy azt mondja-e, „helló Budapest, isteni közönség vagytok” vagy hogy „adjatok a mélyből még egy kicsit a bal monitorba”. Viszont mindenki remekül szórakozott már akkor is. Persze amint valóban elkezdődött a Gocoo műsora, egyértelművé vált, mi is a különbség a produkció és a hangolás közt. A 13 tagú taiko-csoport negyven dobot ütött, vágott, ciripeltetett és kongatott, miközben egy varázsló forma fószer egy didgeridoonak látszó tárgyba fújt, beszélt, raggázott, kurjongatott. Szerencsére nem kellett eldöntenünk, világzenei ealőadáson, rockkoncerten vagy épp egy partyn vagyunk – egyszerűen élveztük. Mindehhez olyan koreográfia társult, ami magával ragadta az egész közönséget.
A Glasvegas az a fajta zenekar, mely sosem fog dalt írni Shiny Happy People vagy Don’t Worry, Be Happy címmel. Nos, igen, a skót indie-formáció egyes szerzeményeihez képest Kurt Cobain búcsúlevele egy üldözéses Benny Hill-jelenet hangulatát árasztotta magából. Ám aki azt gondolná, hogy melankolikus/szentimentális darabokat képtelenség lendületesen előadni, óriásit téved. Kesernyés Xanax-aroma ide vagy oda, James Allanék elemi erejű energiát sugároztak a közönség felé. A gitáros-énekes kiállásra alig különbözött egy absztinens Wayne Hussey-tól, de egy elrontott, majd újrakezdett dal után bebizonyította, hogy egészen közeli viszonyt ápol az (ön)irónia intézményével. Jonna Löfgren dobos(nő) további rock’n’roll jelleget kölcsönzött a produkciónak: egyrészt rockabillys manírral élve mindvégig állva játszott, másrészt dobolásába alig szorult több nőiesség, mint egy ukrán munkásszálló kazánfűtőjébe. A Nagyszínpad második fellépője még a Hurtsszel és a Placebóval szemben is jó eséllyel indult a „Sziget legvidámabb depresszív fellépője” kategóriában.
A Beatsteaks sok szempontból hazai pályán mozog, ha a Szigeten lép fel: kicsit olyan ez, mint amikor magyar zenekar játszik Londonban kint élő magyaroknak, bár ez önmagában mégsem igaz, még akkor is, ha tisztán emlékszünk legelső kultiplexes klubbulijukra, ahol szétszedte a házat egy komplett háromszáz fős német kontingens. Hiszen adott egy Németország egyik legsikeresebb fesztiválzenekara, melyet mindenhol imádnak Európa-szerte és okkal. A berlini társulatról az elmúlt napokban sok minden kiderült – lásd velük készült interjúnkat -, itt pedig élesben végre látható volt, milyen svunggal játszanak 2012-ben is. Ez a Beatsteaksre oly jellemző power rock egyaránt építkezik a Clash punk-reggae-rock attitűdjéből, a Beatles harmóniakezeléseiből és olyan feszes-pontos-tiszta és pontosan adagolt, hogy Dave Grohl is megirigyelhetné. Ha ma a dEUS játszotta némethrobi megfogalmazásában az „ideális európai rockot”, nos a Beatsteaks megkaphatja az „ideális európai fesztiválzenekar” címet, amely pont annyi új és régi számot játszik, amitől izgalmas marad egy buli a maratoni délutánon, pont annyi feldolgozást süt el – Twist and Shout, Sabotage -, amennyitől a zenekart nem ismerők is a színpad elé rohannak denszelni. Mi jöhet ezután?
A Hurts mai, Nagyszínpadon adott koncertjét egy igen bonyolult és kényes kémiai képlethez hasonlíthatjuk. Ha megfelelő arányban keverjük el a patikamérlegen kimért adalékokat, akkor akár alkímiai csodát is eredményül kaphatunk, de elég egy milligrammnyi tévedés és azonnal robban az elegy. Igen, a Hurts ennyire veszélyes laboratóriumban operál. Hűvös elegancia, 100%-os szerkesztettség, tökéletes szinkronban mozgó táncos lányok, érzelgősség, könnypatakok és tömérdek fájdalom. Ezek az elemek találhatóak a Hurts periódusos rendszerében. Oldatuk titkát azonban féltve őrzik, mi csak a végeredményt látjuk: a Hurts tavaly a Glastonbury legjobb koncertjét adta az NME szerint, amivel maga mögé utasította Beyoncét, a U2-t és a Coldplayt. Theo Hutchcraft énekes remekül egyensúlyoz igen veszélyes területek, a mennyei magasságok és az olcsó teátralitás határmezsgyéjén. Valljuk be, ha Theo csak egy kicsivel vehemensebben veri ököllel saját mellkasát éneklés közben, akkor olyan banális hatást is kelthetne, mint a láthatatlan könnyeit törölgető Kozsó, vagy ha duplasoros öltönyéhez és nyakig gombolt ingére aranyláncot rakna, akkor egy ciki, nyolcvanas évekbeli popsztárocska benyomását keltené. De Theo és a Hurts másik fele Adam Anderson nem hibázik. Jobb oldalon négy vonós, középen egy megemelt pódiumon a dob, és gitárosok, ők ketten legelöl helyezkednek el, melléjük pedig egy-egy táncos lány vonul be. Először sötét palástban fekete zászlót lengetnek, jelezve, hogy éppen temetni készülünk elmúló boldogságunkat, majd szexi táncot lejtenek a Hurts megaslágerére, a Wonderful Life-ra. Alig telik tíz perc és a közönséget már kilóra megvették. A szürkés-kékes színpad aztán a Blood Tears & Gold alatt vérszínűbe vált. A srácok mögötti kivetítőn pedig könnyes női szempárok jelennek meg. Theo is leveszi a napszemüvegét, még áthatóbb kontaktust teremt a közönséggel, miközben szép egymásutánban lejátsszák Happiness című albumukat. Csúcspontot jelentett Kylie Minogue Confide in me című számának feldolgozása, majd az Illuminated, ami alatt Theo kérésére öngyújtókkal, mobilokkal világított a közönség. A záró Better Than Love után pedig megigézve állunk: vérből és könnyből a Hurts aranyat gyártott.
Második nap
2012.08.10 – Váratlan és kényszerű helycsere, ám minden jó, ha vége jó: Anti-Flag ismét belakta a Nagyszínpadot, Caro Emerald elhozta az ötvenes éveket, a Maximo Park az indie-slágereket, Lukácsék a YouTube-on, a Korn pedig a nagy visszatérést.
A hippik manapság jóval mérgesebbek, mint a 70-es években. Ezt a bölcsességet a Napalm Death mellett az Anti-Flag példája is kiválóan alátámasztja. A pittsburgh-i punkok egyébiránt az igazoltankéső The Roots helyett kezdték a Nagyszínpad programját, mely végül szerencsés húzásnak bizonyult. Egy hasonló intenzitású koncert ugyanis egy sátorban kiszáradásos tünetek egész sorozatát eredményezte volna. Dalaik üzenetei nem igazán mutatnak túl a húzz-karóba-minden-bankárt és ültess-virágot-a-rohamrendőrök-sisakjába-kaliberű kliséken, ám ahogy mindezt prezentálják, az minden volt, csak unalmas nem. Közel sem annyira nyersek, mint az Exploited, és nem is olyan jó dalszerzők, mint a Bad Religion, azonban mindkettőjüknél fényévekkel nagyobb showmanek. Ha Chris Barker (másod)frontember a „brothers and sisters” megszólítással illeti az egybegyűlteket, akkor szemernyi kétségünk nem lehet afelől, hogy valóban így érez a rajongók iránt. Ha pedig „ún. circle pit létrehozására” buzdítja őket, akkor még a gumipapucsban flangáló koncertlátogatók sem gondolkodnak azon, hogy a következő pillanatokban egy kvázi burleszkkoreográfia részesei lehetnek. Egy biztos: nagyszínpados nyitózenekar nagyon régóta nem adott ilyen hangulatú és intenzitású koncertet.
Már a színpadra lépő zenészek ruházata elárulta, milyen elemekből ötvöződik majd a következő koncert műsora. Öltönyben és nyakkendőben érkezett a háromtagú fúvóskar, a dobos, a nagybőgős és a zongorista, aztán egy csíkos zakós dj jött, majd egy rockabilly-gitáros. A valódi attrakció azonban csak a második számnál penderült a színpadra: egy morcos homlokkal éneklő töltött galambocska, vagyis Caro Emerald. Pillanatokon belül bebizonyosodott, hogy a negyvenes-ötvenes évek swinges, latinos, charlestone-os tánczenéje nem csak hogy ma is életképes, de akár egy fesztivál-nagyszínpadon is megállja a helyét. Ehhez persze tudni kell bánni sok ezer emberrel, ami Carónak nagyon ment. Megkurjantgatta a közönséget, mókázott, sőt rögtönzött népszámlálásából az is kiderült, hogy nem csak holland honfitársai tombolnak a nézőtéren, de a legtöbben magyarok. A koncert azonban egyáltalán nem volt egyszerű jelmezes múltidézés. Belefért például egy olyan hosszú percekig tartó elektronikus rész is, amely bár eksztázisba kergette a közönséget, de egy valamire való maffiafőnök azt mondta volna rá ezelőtt hetven évvel a kedvenc mulatójában: „Jack, az a fekete pipi maradhat, de ha még egyszer meglátom itt ezt a dróttal a fülében flipperező fickót, akkor vigyázz a krimóra, mert mostanában nagyon sok leégett a környéken”. De jó, hogy mi ezt is élvezni tudtuk, az első percétől az utolsóig.
A brit alternatív rockbanda, a Maxïmo Park önmagához képest viszonylag hosszan ült az idén megjelent, negyedik sorlemezén. Bár a tagok inkább a mellékprojektjeikre koncentráltak az utóbbi időben, a külön utak mégsem tettek rosszat az anyazenekarnak, a tagok közti kémia még mindig működik. A The National Health címre keresztelt anyag Lukas Wooller billentyűs szerint a banda best of-jának is nevezhető, hiszen igyekeztek felhasználni minden olyan elemet, ami igazán egyedi és „parkos”. Ez az igényes szerkesztés meglátszott koncertjükön is. Gondosan válogatott setlisttel érkeztek, javarészt korábbi kislemezdalaikat válogatták ki, így sikerült lefedniük diszkográfiájuk szinte minden fontos elemét. A Mercury-díjra is jelölt Certain Trigger című bemutatkozó lemezükről lenyomták a Graffitit és természetesen a közönségkedvenc Apply Some Preassure-t, de a második lemez slágere, az Our Velocity nélkül sem lehetett volna Maxïmo-koncert. Közben bemutatták az új lemez friss dalait is: többek közt a Paul Smith által apokaliptikus látomásként felkonferált Waves of Feart, a fülbemászó Write This Downt, és az album leggyengédebb dalát, a Reluctant Love-ot. Fellépésük a 2009-ben már tapasztalthoz hasonlóan lendületes volt és precíz, Paul Smith pedig még mindig rendületlenül ragaszkodik keménykalapjához és megafonjához. „You know that I would love to see you next year / I hope that I am still alive next year” – énekli Smith, mi pedig őszintén reméljük, hogy komolyan is gondolja.
Az idei Sziget egyetlen magyar nagyszínpados fellépője – oké, Ákos, a Csík zenekar és a Magyar Dal Napja estjein túl – az évek óta legstabilabb és legnagyobb rajongótáborral rendelkező Tankcsapda: mindez annak ellenére, hogy sokan eltemették a rockzenekart a gitáros Cseresznye távozása után. Külön rajongói Facebook csoport is alakult, hogy ki legyen az új gitáros. Sidi személye már piros pontot érdemel, pláne az eltelt bő fél év után, hiszen a koncertek mind azt bizonyítják, a zenekar ideális és mellesleg kiváló gitárost kapott. Talán az utóbbi évek legjobb hangulatú Tank-koncertje következett, Lukács Laciék erejük teljében, jókedvűen játszották egymás után legnagyobb magaslabda-slágereiket és a képzeletbeli kalapból előhúzott fesztiválszámaikat. Laci nem feledkezett meg netes rajongóiról, akiket külön üdvözölt a YouTube-on keresztül – a Tankcsapda talán élete legnagyobb közönsége előtt játszott így, melyre egyaránt megvadult pillanat alatt a színpad előtt és otthon, a kanapén ugráló headbanger. Egy sikeres év egy sikeres zenekartól: sok hasonló szigetes koncertet kívánunk tőlük.
A 2005-ös Korn-koncert után többen biztosra vettük, hogy Jonathan Davisék álbajusz és álszakáll nélkül nem hogy a Nagyszínpadot, de Budapest 200 km-es körzetét sem merik megközelíteni. Hét évvel ezelőtti produkciójuk után ugyanis az lett volna a minimum, hogy a felháborodott tömeg – amolyan ízes hungarikumként – lopótökkel veri le a veséjüket. A csütörtöki nap főattrakciójának azonban köze nem volt ahhoz a zenekarhoz, melynek kalácsképű frontembere ötpercenként vonult le a backstage-be, hogy megdézsmálja a szervezőktől megkövetelt tokaszalonnát/egy oxigénsátorban heverje ki a headbangelés fáradalmait. (A megfelelő opció aláhúzandó.) A formáció ugyanis annak dacára is kirobbanó formában volt, hogy az apaszerepre készülődő Fieldyt a Mudwayne basszerosa, Ryan Martinie helyettesítette. A setlistben a korai éra dalai (Divine, No Place To Hide Good God) legalább akkora szerepet kaptak, mint a Path Of Totality dubstepes szerzeményei, a legnagyobb őrjöngés azonban a Falling Away From Me, Freak On A Leash, Here To Stay-kaliberű klasszikusokat fogadta.
Harmadik nap
2012.08.11 – Gypsy punk Los Angelesből, indie angolul és németül, ikszek és ikszek és a nagy visszatérő! Lássuk, mi történt a pénteki Nagyszínpadon!
Bár a Viza külsőre úgy fest, mint egy keresztény metalcore alakulat, esetükben szó sincs újrahasznosított At The Gates-témákról vagy wall of death-t és pólóvásárlást szorgalmazó énekesről. A Los Angeles-i formáció ugyanis tősgyökeres gypsy punkban utazik, és mint ilyen, célközönsége nem állhat másból, mint standlabdát passzolgató, vízipisztollyal lövöldöző (látens) neohippikből. Nem mellesleg Serj Tankian kiadójának exportcikkéről van szó, így szinte biztosra vehető, hogy a mulatós taktusok közepette is előszeretettel értekeznek a sarki McDonald’s lángba borításáról. Bár a tapasztaltabb fesztivállátogatók félpercnyi műélvezet után el tudták volna dúdolni a zenekar komplett életművét, színpadi produkciójuk fényében mindez bocsánatos bűnnek minősült. Performanszuk korántsem volt olyan látványos, mint például tavaly ilyenkor a Gogol Bordelloé, de kétség kívül értenek hozzá, hogyan kell hangulatot generálni. Nem volt felejthetetlen koncert, de a Viza nyitózenekarként több volt, mint tökéletes.
A nyugat-londoni The Vaccines lépett másodikként a színpadra. A négy srác 2011-ben adta ki első, What Did You Expect from the Vaccines? című lemezét, de már csak pár hetet kell várni a következőre, mert szeptember elején érkezik a Come of Age, ami állításuk szerint sokkal intimebbre sikerült, mint az első album. Természetesen már a Szigetre is hoztak az új dalaikból, élőben hallhatta a közönség a No Hope-ot és a Bad Moodot is. A koncert közepén kapott helyet az indie-pop zenekar eddigi talán legnagyobb slágere, a Post Break-Up Sex, ami heteken keresztül kiverhetetlen volt a magyar rádiókból is. Az ettől felpörgetett közönség a koncert második felét is rendületlenül végigénekelte, és búcsúztatta el a hirtelen zárással távozó zenekart.
A német nyelvű indie pop kifejezés olyan muzikális Frankenstein-szörnyet sejtet, mellyel pár évvel ezelőtt talán még Brinkmann professzor és Derrick felügyelő népe is ódzkodott volna összefutni. Bár a Sportfreunde Stillert hazájában mára már nagy népszerűség övezi, egy egyéb nemzetiségű koncertlátogató hajlamos az átlagosnál bambább tekintettel követni tevékenységüket. Ezzel vélhetőleg ők is tisztában vannak, legalábbis erre utalt, hogy frontemberük az esetek túlnyomó többségében németül konferált. (Bár erős akcentusa alapján gonoszabb következtetésekkel is előhozakodhatnánk.) Az – egyébiránt igen dekoratív – női vonósnégyes, valamint az üstdobos/kongás láttán joggal következtethettünk volna arra, hogy az elkövetkezendő percekben nyoma sem lesz kínos sablonoknak. Ám a formációba velük együtt is hasonló mértékű egyéniség szorult, mint egy birodalmi rohamosztagosba. Ennek ellenére úgy tűnt, hogy a germán egybegyűltek vevők a szerzeményeikre, valamint az általuk sugárzott teletubbie-s optimizmus is némileg javított teljesítményükön.
Először egy hatalmas, üveg X-et helyeztek a Nagyszínpadra díszletként, majd a füstgépek és a hangszerek is helyükre kerültek, de ezen kívül semmilyen különösebb látványelemmel nem készült a brit XX. A trió egyenfeketében vonul be és a szeptemberben megjelenő Coexist című albumukról az Angelsbe kezd. A füstgépek lassan beindulnak, a halványkék, lila fények játékában pedig fokozatosan kirajzolódik a háttérben új lemezborítójuk textúrája. Egyre gazdagabbá válik a látvány, ami sajnos igazán gyönyörűen inkább a kivetítőkön és nem a valódi háttéren látszik. Mire besötétedik, már gótikus megvilágításban, ködben úsznak, amiket villódzó fények törnek meg, ahogy a koncert lágy, simogató kezdéséből (Islands, Heart Skipped a Beat) egyre jobban haladunk a súlyosabb ütemekkel megtámogatott régi és új dalok felé (Night Time, Swept Away). A kevesebb néha több jegyében, pedig a Crystalized-ot és a VCR-t is belassítják. Nincsenek grandiózus vallomások, sem vonósnégyesek, mint a Hurts tegnapelőtti koncertjén, mégis őszinte, érzelmes az XX zenéje. Egyszerre tud édesbús lenni (Shelter), játékos, flörtölő (Islands) és kísértően álomszerű (Fantasy). S bár az utóbbi évek legjobban sikerült albumnyitó dalát, az Introt egy hosszabb verzióban szívesen meghallgattuk volna, de aztán azt szépen átvezették egy másik új szerzeménybe, a Tides-ba. Végül a Stars-szal zártak, a füstgépek pedig fehéren töltötték fel az üveg X-et, mintha vizuálisan is visszakanyarodnánk a debütalbum fekete-fehér layoutjához. A koncert vége után úgy éreztük, mintha egy nagyon szép, jóleső álomból ébredtünk volna. Még mindig próbálunk visszaszenderedni és nem elfelejteni, hogy miről szólt.
Amióta Ian Brownék 2011. október 18-án bejelentették, hogy több mint tizenöt évvel feloszlásuk után újra összeállnak, minden lépésüket figyelemmel kíséri a könnyűzenei világsajtó, élen az NME-vel, akiktől szinte percre pontosan tudjuk hol, mit, mennyit és mekkora nézősereg előtt játszanak, vagy ami a legfontosabb: hogy milyen hatalmas érdeklődés övezi fellépéseiket, bárhol is járnak a világon. Eddig a legnagyobb felhajtás manchesteri koncertjük körül volt, ami nem meglepő, hiszen a három meghirdetett időpontra hatvannyolc perc alatt elfogyott az összes belépő – azaz mind a kétszázhúszezer (!) jegy -, amivel a Stone Roses és rajongóik rocktörténelmet írtak: soha még nem volt olyan koncert Nagy-Britanniában, amire ilyen gyorsan és nagy számban keltek volna el jegyek. Ezt a rekordot lehetetlen megdönteni, egyedül csak a Page-Jones-Plant-Bonham felállásban visszatérő Led Zeppelin lenne képes rá, de ez már a tudományos fantasztikus kategória. Maradjunk inkább a valóságnál, bármennyire is hihetetlennek tűnik, hogy egy olyan zenekar lépett fel péntek este utolsóként a Sziget legnagyobb színpadán, akiket még a nullánál is kevesebb esélyünk volt látni egy évvel ezelőtt. Ian ‘monkeyface ‘ Brown és társai az I Wanna Be Adoreddal érkeztek meg, majd a Mersey Paradise-t, a Song For My Sugar Spun Sistert és a Sally Cinemont vetették be. Ezek a számok olyan patinás, tudatosan koptatott és elnyűhetetlen darabok, mint az évtizedekig mosógépben edzett RAF tiszti egyenruhák, melyekben akkor nézünk ki a legjobban, ha a Ten Story Love Song és a Shoot You Down maratoni gitárszólóit feszítjük végig bennük büszkén. Mielőtt túlságosan is feszélyezetté vált volna a légkör a sok gitártémától és a kásás énektől, villant a Stone Roses egyik legpopulárisabb száma, a Fool’s Gold, míg a folytatásban többek között a Something’s Burningtől, a Waterfalltól és a Don’t Stoptól lett párás az elménk. Ezt a hatást az óriáskivetítőkön villanó, a VHS-éra fénykorát megidéző élő koncertképek még jobban fokozták, a folytatásban pedig makulátlan tisztasággal szólalt meg a Love Spreads, a Made Of Stone és a This Is The One, amely a ’96 után Magyarországra visszatérő zenekar mostani koncertjének legerősebb etapja volt. A fináléban a She Bangs The Drums és stílusosan az I’m The Resurrection dübörgött, Ian Brown papírrepülőkkel dobálta a magából – szó szerint – teljesen kivetkőzött közönséget, akciófigurákat pároztatott a mikrofon előtt, megmutatta meztelen hátát, majd miután körbeölelte társait, még egy őszinte Bazd meg!-et is küldött nekünk, ha eddigi pózaiból nem lett volna világos a küzdőtéren felsorakozóknak, hogy az Oasis frontembere, Liam Gallagher kitől tanulta el a színpadi etikettet.
Negyedik nap
2012.08.12 – Skót, angol és észak-ír indie mellett amerikai poppunk és az élő west coast hiphoplegenda – bow wow wow yippie yo yippie yay. Jelentés a csurig telt szombati Nagyszínpad nézőteréről.
Az indie popban utazó zenészekről alkotott sztereotípiák közül egy valami egészen biztosan megállja a helyét: a suliban meglehetősen gyakran voltak kitéve válogatott zaklatásoknak. Az érettségiző öltönyben fellépő Noah & The Whale láttán talán még azon koncertlátogatók is hajlamosak lettek volna elismerni az iménti állítás igazságtartamát, akik szerint maga a Legfelsőbb Hatalom is Luke Skywalker-frizurát hord és a legkegyetlenebb skót akcentussal kommunikál. Ha a londoni formáció tesztoszteron-túltengéssel nem is vádolható, azt nem lehet a számlájukra írni, hogy ne tudnák pusztán a zene erejével lelkesíteni az egybegyűlteket. Nem mellesleg tipikusan azon zenekart tisztelhettük személyükben, akik – noha világéletükben gitárra vágytak – végül hasznát vették a gyermekkori hegedű- és zongoraóráknak. A főállású vonós, Tom Hobden mellett ugyanis néha Fred Abbott gitáros is beült a billentyűk mögé. És bár bájos gitárpop-slágerek is akadtak dögivel, a legnagyobb őrjöngés a mégis a folkos-punkos momentumokat fogadta.
Az átlagos húszévesek továbbtanulásról, egyetemről és hasonlókról gondolkodnak, amennyiben gimis zenekart alapítanak, akkor a következő feldolgozásszám a téma, ellenben Angliában van jó pár srác, aki inkább minőségi saját zenével áll elő, zavarba hozva ezzel kortársait. A Nagyszínpad második fellépője, a Horrors már túl van három nagylemezen, a tagok írtak rengeteg slágert, és a legnagyobbakat meghazudtoló magabiztossággal állnak színpadra – és közben folyamatosan az az érzésünk, mintha a különc fizikaszakos elvont évfolyamtársainkat látnánk. A novemberi budapesti klubkoncertjük után Magyarországra visszatérő kvintett elsöprő energiájú koncertet adott, mind hangerőben, mind teljesítményben. A tízszámos programot a második lemezről ismerős Mirror’s Image és a Who Can Say nyitotta, a koncert további részét a tavalyi Skying lemez dalai uralták, olyan slágerekkel, mint az I Can See Through You, a Changing the Rain vagy a Still Life. A Cat’s Eyes-ból is ismerős Faris Badwan énekes (interjúnkat lásd itt) hűvösen távolságtartó eleganciával, míg a gitáros Joshua Hayward elképesztő energiával uralta a színpadot, de zenésztársaik is profikhoz illően teljesítettek. Hibátlanul kitalált és hangszerelt dalokat hallhattunk tökéletes előadásban, a monumentális záró szám, a Moving Further Away pedig az idei Sziget talán legjobb koncertzárása volt.
Az észak-ír indie-elektropop Two Door Cinema Club először lépett fel a Sziget Nagyszínpadán, de akkora sikerrel, amire még ők sem számítottak. A srácoknak saját bevallásuk szerint fogalmuk sem volt arról, hogy magyar rajongóik is vannak, ezt a felismerést pedig egy felejthetetlen koncerttel hálálták meg. A nagyjából egyórás koncerten Alex, Kevin és Sam debütáló, Tourist History című lemezük majdnem összes számát lejátszották, rögtön nyitásként a Cigarettes in the Theatre-t, de nem maradt ki az I Can’t Talk, a Do You Want It All, a What You Know és az Undercover Martyn sem. Ráadásul több számot is bemutattak az alig egy hónap múlva megjelenő második lemezükről is. A prüntyögő gitárok magas iskoláját képviselve ez a három srác lehet, csak egyetlen dologra képes, de azt tökéletesen kivitelezte. Ilyen lenne egy ideális nyári fesztiválos koncert.
Ha létezik zenekar tökéletesen elkötelezett és toleráns rajongótáborral, az nem más, mint a Sum 41. Ugyanis míg a kanadai pop-punk formáció egykori koncertfelvételein maximális rock’n’roll mentalitásról tett tanúbizonyságot, addig a nagyszínpadon olyannyira tűnt lazának, mint egy viktoriánus kori szobalány. Ennek ellenére az egybegyűltek túlnyomó többségét cseppet sem zavarta a kásás hangzás, továbbá az sem, hogy Deryck Whibley buzdításai nem mutattak túl a „let me see your hands”-kaliberű kliséken. A rajongók mindvégig önfeledten tomboltak, néhány dekoratív és kevésbé dekoratív hölgy mellett a Micimackó Tigrise és Amerika Kapitány is úszott egyet a tenyerek hullámain. A – szerintünk indokolatlan – lelkesedés talán betudható volt a közönség zsenge korának is, tudniillik, az itt-ott elhintett zenei idézetek (pl. Slayer – Raining Blood) hallatán csak igen kevesen törtek ki sátáni üdvrivalgásban. Bár Kanadát a Sum 41 okán továbbra sem kötelezhetjük hasonló vezeklésre, mint Bryan Adams munkássága miatt, (lásd a South Park – Nagyobb, hosszabb és vágatlan című mozifilmet!), ám jelenlegi teljesítményüknél jóval többet vártunk volna.
Érezni, hogy szombat van, hogy valami van a levegőben, hogy képletesen és szó szerint is egy hórihorgas úr ideszippantson mindenkit, aki a lusta hiphopritmusokra fogékony: és valóban, mintha az egész város is betódult volna, hogy ezzel a kutya úrral ugassa az eredetileg George Clintontól kölcsönzött sorokat, bow wow wow yippie yo yippie yay! A főhős Facebook-oldala két magyarországnyi rajongót lájkolt össze, a töredéke is elég volt, hogy csurig töltse a Nagyszínpad előtt álló teret és környékét. A Carmina Burana mint intro nem feltétlenül jellemző egy west coast hiphop/rap-előadóra, ellenben mindig hatásos, pláne ha Still Dre-idézettel van megfejelve: úgyhogy a nézőtér és a víájpí egyszerre lendítette magasba a karját, majd balra, majd jobbra, amikor Snoop Dogg belekezdett aktuális beszédébe. Snoop valóban a a világ leglazább rappere, amellett, hogy a legnagyobb tanár, aki egy pillanat alatt leveszi a lábáról az embert és még bizonyítania sem kell, hogy vele a hiphop a létező legszexibb dolog. A nyugati part a Szigetre költözött. Fáztál, mert papucsban voltál? A California Girls hot, vagy tolhattál rá Gin & Juice-t, kezdődhetett a bólogatás (fiúknak) vagy a seggrázás (lányoknak). Ígéret szép szó, Snoop pedig megtartotta, őrületes besztofprogram egy őrületes közönségnek, amelyben zenekar, dj és mc-k egyaránt uralták a színpadot, ahonnan szanaszét lehetett ugráltatni mindenkit a House of Pain: Jump Around részletével, hogy aztán lazán átváltsanak a Drop It Like It’s Hotba mondjuk, énekeljenek különféle káros és kevésbé káros szenvedélyektől. Peace and harmony, mondta Snoop a közönségre tekintve, míg társai már a Facebookra posztolták egyenesen kutya úr oldalára a Sziget közönségéről készült képeket a színpad perspektívájából, majd Marley kolléga Jammin’ című dalára táncolva lassan levonultak.
Ötödik nap
2012.08.13 – Mi a tökéletes házibuli receptje? Ha mi szerveznénk, akkor elsőként a brit The Subways-t hívnánk meg, majd Paolo Nutini ötvenes-hatvanas évekbeli Amerikáját hoznánk el, ezt követően az LMFAO-val énekelnénk azt, hogy „I’m sexy and I know it”, végül pedig a Killers zárna csakúgy, mint a jubileumi Sziget Fesztiválon.
Ha szervezhetnénk egy hatalmas házibulit, amire meghívhatnánk egy külföldi zenekart, jó eséllyel a brit The Subways-t választanánk. A Nagyszínpad vasárnapi programjának első fellépőjének teljesen mindegy volt a korai idősáv, ha reggel 8-kor kellett volna koncertet adni, akkor is ugyanilyen lelkesedést láthatnánk rajtuk. A hazánkban már többször megfordult trió a 2-3 perces power-pop rockdalok nagy szakértője, mindezt olyan felszabadultsággal, őszinte lelkesedéssel és energiával adják elő, hogy öröm őket nézni. Billy Lunn frontember mint egy felpörgött kisgyerek, aki egy másodpercre sem áll le, de ugyanez igaz a szexi basszeroslányra, Charlotte-ra és a dobos Josh-ra is – interjúnkat lásd itt, klikk. A Subways egy órában bemutatta mindhárom lemezének dalait, de ha választani kéne a koncert legjobb pillanatai között, akkor bajban vagyunk, túl sok volt ugyanis. A Rock’n’Roll Queen magyarul énekelt kiállása, Charlotte – a VIP-ben integető – szüleinek bemutatása, vagy a záró It’s A Partyban egymás után kétszer (!) is a színpadról (!) a közönségbe ugró Billy show-ja mind zseniális pillanatok voltak. Azt fontos megjegyeznünk, hogy Billy Lunn a legjobban magyarul beszélő brit zenész, sorra lepte meg a közönséget a különböző magyar szavaival. Egyszerű, őszinte garázszenekar a Subways, akiket még az sem tud kizökkenteni, ha éppen rendetlenkedik a gitárerősítő, és ők az egyetlen, akiknek jól áll az akusztikusgitár-hangot imitáló effektpedál.
Nagyon kevesen vannak, akik úgy játszanak, mint Otis Redding és bandája, és azok a kevesek is többnyire öregek és feketék – vagy legalábbis van egy fekete öltönyük. Ehhez képest a Takáts Tamás-frizurás Paolo Nutini skót, pimaszul fiatal és fittyet hány a fesztivál-nagyszínpadok szabályaira, hogy múltat idézni jelmezben illik: zenekarával úgy állt a színpadon, mint egy csapat programozó, amelyik épp most fejlesztett le egy banki telefonalkalmazást. Amikor felocsúdtunk az ámulatból, hogy mintás pólóban is ide lehet varázsolni az ötvenes-hatvanas évek fekete Amerikáját, akkor újabb sokk éri a közönséget. A zenekar magára pillant, rájön, hogy teljesen úgy van felöltözve, mint egy indie-csapat így hát elkezdi azt játszani. A hatvan évnyi időugrást épp olyan könnyedén veszi a zenekar, mint a közönség: önfeledten tombol tovább.
Azt mondani a Sziget nagyszínpadán, hogy szeretem Magyarországot, meglehetősen populista kijelentésnek tűnik. Azt mondani, hogy „szeretem Magyarországot, mert olyan, mint Svédország”, az már annyira szürreális, hogy teljesen hihetőnek hangzik. Ez már önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy szívünkbe zárjuk a Mando Diao svéd zenekart, ám ők ezek után egyből eljátszottak egy dalt, ami arról szólt, hogy mennyire szeretik a Szigetet. Ilyen húzásokkal választásokat lehet nyerni, ráadásul a dal még jó is volt. Meg az egész koncert. Az alternatívnak kikiáltott banda egy darabig úgy csinált, mintha tényleg az lenne, aztán csak kibújt belőlük egy-két rockballada, meg a csupasz rock and roll. Persze addigra mi már kenyérre voltunk kenve, jó fejek voltak, hogy nem éltek vissza vele és tényleg jó zenét toltak.
Akik előszeretettel kapirgálnak kulturális szemétdombokon, bizonyára emlékeznek arra a szürreális momentumra, mikor a t.AT.u. formáció leszboszi sirálya, Julija terhességre hivatkozva mondta le a „zenekar” fellépéseit, így Jelena egyedül kényszerült színpadra lépni. Nos, mikor értesültünk róla, hogy a hínárhajú Redfoo partnere, SkyBlu nélkül adja elő az LMFAO mindkét slágerét, máris hasonló nyomasztó érzés kerített minket hatalmába. Joggal készültünk fel tehát olyan kaliberű kritikai megjegyzésekre, mellyel az MLM-menedzserek és a náci háborús bűnösök mellett biztos helyet verekedünk volna ki a pokol legmélyebb bugyrában. Ehhez képest azonban – bármennyire is küzdöttünk ellene – az egyre fokozódó lelkesedés tüneteit fedeztünk fel magunkon. Szó se róla, hogy az elektronikus hiphop formáció zeneileg aligha képvisel nagyobb értéket, mint a Táncdalslágerek kuruc tárogatón című fiktív kiadvány, a szórakoztatás kétség kívül a vérükben van. (A többes számban a koreográfus és a menedzser legalább oly mértékben benne foglaltatik, mint a felfújható zebra vagy a robotnak öltözött háttértáncos.) Bár a színpadi elemeket – ellentétben például a Soerii & Poolekkel – nem szükségeltetett a 18-as karikával illetni, legalább hasonló mértékű őrjöngést váltottak ki a jelentős számú közönségből. És meglepő módon nem csupán a Party Rock Anthem és az I’m Sexy And I Know It című alapvetések eredményeztek össznépi ugrálást. Hiába is próbáljuk elnyomni magunkban az érzést, itt bizony a Nagyszínpad történetének egyik leghangulatosabb bulijának voltunk részesei.
Semmi hazárdjáték, nulla tolldísz, nyema porhintés; Nevada csillagai szeptember 17-én megjelenő új albumuk leghangosabb számával, a Runaways-szel érkeztek meg a Sziget Nagyszínpadára, miután egy rövid zápor megtisztított minket az elmúlt egy hétben elkövetett bűnöktől. Csupa őszinte mosoly, nuku sztárallűr, látvány, fény és hang a maximumom. A legfrissebbel kezdtek, majd egyik első sikerszámukkal, a Somebody Told Me-val mozgattak meg minket, mosolyalbumunk hiányzó lapjai már a Smile Like You Mean It alatt beteltek, pedig még csak a harmadik imánál tartottunk. Elsőként a Spaceman érkezett meg a Killers szigetes látogatása óta eltelt őt év legkiválóbb pop-rock albumáról, a Day&Age-ről, hogy a Nagyszínpad küzdőterére pottyant földönkívüliek is tisztában legyenek vele; voltak idők, amikor az Óbudai-szigetet körbeölelő Dunához hasonlóan a Nílus is keletről nyugatra folyt. Talán ez az évezredekkel ezelőtti állapot volt utolsó az emberiség történetében, amikor bárkinek, pláne egy rocksztárnak jól állt a farmermellény: most újra divatba fog jönni, főleg ha az a személy, aki ezt a viseletet népszerűsíti olyan számokat játszik több tízezer embernek rendszeresen, mint például a This Is Your Life, vagy a Miss Atomic Bomb. Utóbbi ma este megszólaló tétel szintén egy friss dal volt a hamarosan megjelenő Battle Bornról, az utána megszólaló For Reasons Unknown viszont régi társunk a Killers koncerteken, így nem meglepő, hogy ezrek fújták kívülről a szövegét.
Flowers és társai ezek után az A Dustland Fairy Tale-t, a valaha írt legszebb, az amerikai kékoverálos proletariátus hamupipőkéinek végzetéről szóló dalt játszották el, amelyet stílusosan egy kis szellemidézés, a Joy Division Shadowplayének feldolgozása követett, majd a Human automatizált minket, robotokként, táncosokként és az örökkévalóságról álmodozó fiatalokként fogadtuk, amikor Flowers szólóalbumának, a Flamingónak legjobbja, az Only The Young helyett elővette az Alphaville-től a Forever Youngot, a Read My Mindot váltó Mr.Brightside-t végigtombolni pedig tényleg maga volt a megváltás.
Első nekifutásra a show-t az All These Things That I’ve Done zárta, de ez csak a látszat volt, pont, mint a diétás kóla fogyasztása esetében egy szubsztancia, pontosabban az eltelítődés hamis és mestersége ígérete, hiszen jött a ráadás, ahol először ismét egy új szám, a From Here On Out villant. Ez volt a koncert legrövidebb száma, de egy-két krokodilkönnyet így is elmorzsolhattunk közben, főleg hogy a végén még megkaptuk a Jenny Was A Friend Of Mine-t és a When You Were Youngot, amit talán többen élveztek, mint Krisztus feltámadása utáni első eljövetelét az Újvilágban.
(Forrás: A Sziget Fesztiválcsapata alapján){iarelatednews articleid=”39855,39089,36170,37199,37756,38254,36240,35075,34598,33517,33285,33985″}
