Felújítás alatt áll a kassai Thália Színház nagy színpada, ezért az az évad első felében a Márai Stúdióban játszik. Itt tartja első két bemutatóját is, előbb egy francia társalgási bulvár, Reza Művészet című darabja, majd Mészöly Miklós Zsámbékon a nyáron már előbemutatott Az ablakmosója kerül színre Száz Pál rendezésében.
A tervek szerint Weiss Marat/Sade című kultikus drámáját az igazgató, Czajlik József színrevitelében már a felújított épületben mutatják be, s az évet A nyolc nő címen futó zenés bűnügyi játék zárja.
Yasmina Reza Művészet című darabja világsiker, lehetőség egy frenetikus színészkoncertre. Végy hozzá három remek színészt, egy biztos kezű rendezőt, s a siker garantált. Más esetben bohóctréfák sorozataként (Bognár Róbert magyarításában) itt-ott a közönség felröhög ugyan, de emlékezetes előadás nem születik a sok-sok ötletet feldobó, egészében mégiscsak semmitmondó darabból. A magyar-orosz-iráni származású, Párizsban élő Reza darabját általában akkor veszik elő, ha van a társulatban három remek kvalitású színész (vagy be lehet szerezni), így kerülhetett színre Ascher Tamás rendezésében 1997-ben a budapesti Katona József Színházban (Haumann Péter, Bán János, Lukáts Andor) vagy Pozsonyban Milan Lasica színházában, ahol a máig futó előadásban Lasica partnerei Milan Kňažko és Marián Labuda. Rezának azóta több darabja is magyar színpadra került (Az öldöklés istene, valamint az Egy élet háromszor), de egyik sem tudta megközelíteni a Művészet sikerét. Legutóbb a 2006 őszén írt Hajnalban, este vagy éjszaka című irodalmi riportkönyvével tűnt fel (ez is megjelent magyarul), amelyben az azóta már megbukott francia elnök, a szintén magyar származású Nicolas Sarkozy elnöki kampányát rajzolja meg.
Lássuk az alapötletet: Van három jó barát, két idősebb, Serge, a sznob bőrorvos, Marc, a modernizmus esküdt ellensége és egy tőlük jó másfél évtizeddel fiatalabb, újsütetű barát, aki mindkettejüknek meg akar felelni, s aki ha már fejlődéstörténetet nézünk, legalább eljut valahová. A végén ugyanis már ki meri mondani, amit gondol. Ha már a diszkrét hazudozás addig nem járt sikerrel. Persze, a balek szerepe továbbra is rajta marad.
S van még egy főszereplőnk (vagyis ő az abszolút), egy 1,60×1,20-as méretű festmény, egy hófehér vászon, állítólagos fehér pászmákkal. Szerzője egy kortárs fenomén, Antrios, s a képet az előadás elején már Serge (Petrik Szilárd) birtokolja. Alig kétszáz rongyba került…
A színpad (Jozef Ciller ötlete) gyakorlatig egy hátsó fehér vászonból, s egy-két használati tárgyból áll, Gadus Erika jelmezei is csak utalásszerűen jelzik a figurák társadalmi helyzetét és mentalitását (néha mégis többet elmondanak, mint maga a szöveg), Peter Mankovecký zenei koncepciója minimalista, mint maga a kétszázezret érő festmény (csak remélni tudjuk, hogy a színház nehéz anyagi helyzetében nem dobott ki érte ugyanennyit), de mindez láthatólag csak megkönnyíthette a színészek dolgát, akiket a magyar színházban először rendező, Ľubomír Vajdička is csak minimalista eszközökkel segített.
A darab két kérdés, a barátság és a művészet körül foroghatna, talán ezekről óhajt véleményt mondani. Vajon művészet lehet-e egy fehér vászon (kortárs múzeumban járva sokszor felvetődik hozzám hasonló laikusokban hasonló kérdés), s felforgathat-e egy ilyen műalkotás jól működő (?) emberi barátságokat?
A darab egyik kérdésre sem ad választ, feltehetőleg nem is ezért íródott, lehetőséget kínál viszont három színésznek arra, hogy a nézőkkel együtt jól érezze magát bő két óra erejéig egy összezárt térben. Közülük legtöbb lehetőséget kétségkívül a két barát között vergődő, mindenáron kompromisszumokat kereső Yvannak (Nádasdi Péter) ad, róla tudunk meg a legtöbbet, s egy-két monológja egészen remekbe szabott vastapsos magánszámként értelmezhető. Dudás Péter Marc szerepében egy őszinteségbe már belefáradt, mégis azt megtagadni nem tudó, ilyen-olyan nyugtatókkal élő gyakorlatias figurát alakít, akinek egy Carcassone-tájkép vagy netán Yvan apjának mázolmánya többet ér a modern művészet egy-egy remekbe szabott alkotásának hirdetett, mégis értelmezhetetlen, de méregdrága újdonságánál. A trió legizgalmasabb figurája lehetne a jól szituált, állásának köszönhetően sznobbá lett Serge, ha Petrik Szilárd nem állna kívül a felkínált szerepen. Ami annak idején a Verebes-féle Bánk bánban bejött, az itt nem működik, ez a figura egész egyszerűen önmagát sem veszi komolyan, nemhogy a többieket, így a hármójuk barátságát is idézőjelek közé teszi. Amíg Marc és Yvan között létrejön egy titkos összekacsintás, ez Serge cinikus kívülállása miatt a többi irányba elmarad, így aztán nem igazán érint meg a drága festményeket felvásárló szereplő magánéleti válsága sem.
S mivel a műsorfüzetben Seneca gondolatait idézik hosszasan a barátságról, akkor én hadd folytassam stílszerűen egy kassai világpolgár, Márai idevágó gondolatával: „Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább.
Montaigne, mikor eltűnődött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fűzte, ezt mondotta: „Barátok voltunk… Mert ő volt ő, s mert én voltam én.”
Nos, akár erről is szólhatott volna a Művészet Kassán. Hogy mégsem szólt, erről érdekesen tanúskodik az előadás úgymond második befejezése is. Egy nem bulvárstílusban megírt darab már ott véget ért volna, amikor Marc veszi a filctollat és…
De Reza továbbmegy és Marc végül ráfirkál a képre, majd azt könnyedén le is mossa. Állítólag egy figurát helyezett el rajta ideiglenesen, aki átszelte a tér darabját, aztán eltűnt.
Barátság vagy amit akartok?
Juhász Dósa János, Bocsárszky Zsolt felvételei
Felvidék.ma
