Az Ivan Lexa kontra Michal Kováč ügyben hozott bírósági döntés a nyilvánosság ellen irányul. Tudomásul lehet ugyan venni, de semmiképpen sem lehet tiszteletben tartani.
A Pozsonyi Kerületi Bíróság döntése a Szlovák Titkosszolgálat volt igazgatójának ügyében áttörést jelent. A nyilvánosságon áll, hogy – ebben az esetben teljes joggal – a kezébe vegye az ügyet. A döntés ugyanis ellene irányul.
A szenátus, amelynek tagjai Valéria Kleinová, Alexandra Hanusová és Blanka Podmajerská voltak, arra kötelezte a volt köztársasági elnököt, Michal Kováčot, hogy a titkosszolgálat volt igazgatójának, Ivan Lexának kárpótlást fizessen és kérjen bocsánatot azokért a kijelentéseiért, amelyeket 1995 és 96 fordulóján nyilvánosan tett.
A fő ok a következőképpen hangzik: „Még ha az alperes állításai az ebben az ügyben elrendelt amnesztia eltörlése esetében bebizonyosodnának is, az alperes a kijelentés idején akkor sem volt feljogosítva arra, hogy olyan állításokat osszon meg a nyilvánossággal, amelyek a felperest bizonyítást nem nyert bűncselekmény elkövetésével hozzák összefüggésbe, mivel ez a megállapítás kizárólag a büntetőeljárás eredményei alapján tehető csak meg.”
Más szóval, ha egy gyilkosság szemtanúi is vagyunk, a gyilkost nem lehet – tegyük fel – az újságok hasábjain gyilkosnak nevezni mindaddig, amíg a büntetőeljárás le nem zárul. Egyébként az fenyeget, hogy bocsánatot kell kérnünk tőle, esetleg még kárpótlást is fizethetünk.
Fontos azonban egy másik idézet is a bírói döntésből. „Polgárjogi védelem csak olyan jogtalan beavatkozásokkal szemben jár, amelyek a polgár személyiségjogainak épségét érintik azáltal, hogy esetleg sértik a méltóságát, becsületét a polgártársaival való kapcsolatának szempontjából, illetve veszélyeztetik a társadalomban betöltött szerepét, érvényesülését.”
Ha a bíróság ezekből az okokból kifolyólag jogtalannak ítélte meg a beavatkozást 2012-ben, az én értékítéletem szerint helytelenül ítélte meg azt. De ha 1995-1996 fordulójának szemszögéből ítélte meg azt, akkor úgyszintén. A tények, többek közt a volt belügyminiszter és a titkosszolgálat volt igazgatója közt lezajlott párbeszéd 1995 októberéből, nem engednek.
Megítélésem szerint a kerületi bíróság összekeverte a bűnvádi eljárást a polgárjogival és az értékítéleteket a ténymegállapítással. Hasonlóképpen, amint az Alkotmánybíróságnak a főügyész ki(nem)nevezésével kapcsolatban az Alkotmány értelmezésében hozott döntését, ezt a döntést sem kell tiszteletben tartani, csupán tudomásul venni.
A volt köztársasági elnököt valószínűleg nem teszi tönkre a kárpótlás kifizetése. Ha azonban a bocsánatkérés megtagadása valóban 30 ezer eurós büntetés fenyegeti, akkor a büntetés kirovása után nyilvánosan is fel kell lépni ellene – s ha például nem akad 30 ezer ember, aki fejenként egy euróval hozzájárul ahhoz, hogy senkinek se kelljen a titkosszolgálat 1995-1998 közötti volt igazgatójától bocsánatot kérnie, az a társadalmunk hanyatlásának jele lesz, nem pedig azé a személyé, aki ezt a különös pert elveszítette.
A nyertes ugyanis nem egy feddhetetlen egyén, hanem egy közkegyelemben részesült. És ez nagy különbség.
Sme-blog, Juraj Hrabko, ford. dé/ Felvidék.ma
