Újdonságot nem nagyon tudtunk meg Szigeti László hétvégi bölcseleti leckéjéből, de az ismerős lózungokat becsületesen végigmantrázta. Ha már nincs mondanivalója, legalább tevékeny árokásó. Ez is valami.
Mindjárt a cikk elején értesülünk róla, hogy már megint kiírták őt és barátait a nemzetből. Érthetetlen, hogy nem fogyott még ki a tinta abból a tollból, amellyel a jobboldal újra és újra kiírja ezeket a szegény, tiszta tekintetű, igaz liberális demokratákat a nemzetből. Olyan rendszerességgel ragaszkodnak a nemzetből való kiírtságukhoz, mintha jutalmat kapnának érte. Meredek kanyarral máris Dunaszerdahely „revizionista szellemiségű társulásainál”, azaz az „orbáni politikai revizionizmus” aktivistáinál találjuk magunkat. Az ilyen szavaktól, mint például a politikai revizionizmus, bizonyára nagyon tudományosnak hangzik egy, amúgy az anekdotázás, a hitvallás és a vélemény műfajai között csapongó írás. Mit is jelent hát ez a félelmetes szó: politikai revizionizmus? Attól tartok, hogy maga Szigeti László sem tudja. Ha tudná, akkor azt írta volna. A revízió felülvizsgálatot jelent, a revizionizmus a felülvizsgálatra törekvést, a politikai revizionizmus pedig ebből következtetve, valószínűleg a politikai irányzat felülvizsgálatára törekvést. Na, de melyik politikai irányzatot akarja – felvidéki társulások segítségével – felülvizsgálni ez a csúnya, gonosz Orbán Viktor? A liberálist? A konzervatívot? A szocialistát? A kommunistát? A nemzeti radikálist? Több konkrétum kellene ide, mert ez a kifejezés így pőrén annyit ér, mint a spolupráca együttműködés nélkül!
Miután a magyarokat megillető történelmi igazságszolgáltatás híveit Szigeti besorolta a kártékony oldalra, azért megtudjuk, hogy a szlovák kisebbségpolitika – amely ellen tiltakoznak – tényleg kritikával illethető, tényleg nem befogadó, és tényleg nem tesz semmit az asszimiláció ellen. Most akkor a történelmi igazságszolgáltatással van a baj, vagy a magyarokkal? Netán bárki kérhet történelmi igazságszolgáltatást, csak a magyarok nem? Kínzó kérdések ezek. Innentől aztán kibújik a szög a zsákból, és a „toleráns, liberális” szerző a szellemi elértéktelenedés osztályába sorolja a más véleményen levőket. A nácik is szívesen állították be az ellenfeleiket szellemileg értéktelenebbnek, alacsonyabb rendűnek. Talán még azt sem kifogásolná a szerző, hogy a szerinte szellemileg értékteleneket valamilyen megkülönböztető jelzés viselésére kényszerítsék? Náci modort tetszik használni, Szigeti úr! – gondoltam, jobb, ha szólok, mert gyanúm szerint ez önnél zsigerből jön, és nem vette észre.
A felsőbbrendű kinyilatkoztatás után olyan Bugár Béla-fényezéssel szembesülhetünk, hogy azt olvasva, valahova Giordano Bruno és Thomas Jefferson mellé érezzük magasztosulni az MKP egykori „mártír” pártelnökét. Több szót ez nem is érdemel, de innen visszajutunk oda, hogy Bugár megbuktatásával újult erőre kapott az MKP-ban a politikai revizionizmus, amelynek mibenlétéről – fájó módon – továbbra sem kapunk tájékoztatást. Csak annyit tudunk meg róla, hogy „a szlovákiai magyarok történelmi önállósultsága” ellen dolgozik. Még fel sem ocsúdtunk az egyik megmagyarázatlan fogalomból, rögtön itt a másik. A szlovákiai magyarságnak ugyanis semmilyen önálló közjogi, illetve közigazgatási intézménye sincs, így önállósultsága sem nagyon lehet. Vagy ha mégis, akkor ennyi erővel beszélhetünk akár Csallóköz önállósultságáról is. Ez így még csak alaptalan túlzás, a „történelmi” jelzővel viszont már komikussá válik. A történelem nem olyan hebehurgya, hogy egy szűk évszázad alatt ilyen mélyreható társadalmi változás álljon be benne.
A mese részt a kőkemény valóság követi: a szerző teljesen szabadjára engedi paranoid rettegését. Lappangó erőszakot, katonás rendet vizionál, megkülönböztet, kirekeszt, vádaskodik. Az „orbáni politikai revizionizmusnak” és követőinek rója fel, hogy megmondják, ki a jó és ki a rossz magyar. Ehhez képest felsőbbrendű hangnemben ítélkezik, szellemileg értéktelennek bélyegzi, ostobának és erőszakosnak sugalmazza azokat, akik tőle eltérő véleményen vannak a felvidéki és az összmagyarság ügyét illetően.
Szigeti László nagy hévvel ássa az árkokat magyarok és magyarok közé. Iskolapéldája ő annak, hogy miként működik a „toleráns, liberális” modor, ha teret és lehetőséget kap. A Jobbiktól a közelmúltban kiszivárgott egy párt-, illetve magánvélemény, mely szerint a nemzeti radikális párt erős hatással van a Via Nova ICS, valamint a Selye János Egyetem Hallgatói Önkormányzatának működésére. Ezt mindkét hírbe hozott szervezet azonnal és egyértelműen cáfolta, vagyis egy magánvélemény áll szemben a hivatalos cáfolatokkal. Az elfogadást másokon számon kérő emberünket ez sem tántorítja el attól, hogy készpénznek vegyen egy pletykaszintű információt, majd azt gyűlöletkeltésre és kirekesztésre használja fel az érintettek ellen. Szóbemutatót is tart, előkerül a Jobbikra a fajgyűlölő, a cigányokat és a zsidókat alárendelt fajnak tartó bélyeg. Ezek egy az egyben a nácizmusra jellemző fogalmak. A Jobbikot nem szükséges megvédeni, meg tudja tenni ezt saját maga. Amit itt védeni kell, az a demokratikus közbeszéd összes szereplője. Alig egy hónapja, tudományos értekezésekre hivatkozva mondta ki Budapesten a Fővárosi Bíróság, hogy a náci, fasiszta, sőt még a szélsőjobboldali minősítés használata sem indokolható sem a Jobbik, sem más magyar párt esetében. Az, hogy Szigeti a bírósági ítéletet szemen köpve, tetszés szerint, nyilvánosan lenáciz bárkit, akit ő gondol, azt mutatja, hogy senki sincs biztonságban tőle és barátaitól. Itt már nem pártokról van szó, hanem arról, hogy átlépünk-e egy veszélyes határt. Azt a határt, amelyen túl fittyet hányunk az emberi méltóságra, és gátlástalanul, hazudozva mocskolunk bárkit, bárkiket és bármit. Szigeti az ő toleránsnak mondott felbuzdulásában ebbe az irányba halad.
Vésey Kovács László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”39038,39041″}
