Egy olvasónk, Szőnyi László az FB oldalunkon hozzászólt Surján László kezdeményezéséhez. Alább ezt közöljük:
Boros Péter volt miniszterelnök minap elhangzott nem betű szerinti mondata: a magyarság bűneit felnagyítják, erényeit lekicsinyítik. Surján László alelnök úr beszédében a többszöri un. magyar bűnöket említi, melyeket azonban érdemesnek látszik elemezni:
1. A kiegyezést követő „erőszakos magyarosítás” éveit elítélve az 1945 év utáni évek az előzőnél sokkal erőszakosabb szlovákosítást említeném: még 1964-ben Pozsonyban, a magyar koronázó városban a lakosságnak legalább a fele tudott magyarul és Kassa addig szinte szín-magyar városnak számított, addig 1973-ban már a Kassai dómban is szinte teljes mértékben szlovák feliratokkal találkozhattunk. Ma már ebben az ősi magyar városban csak mintegy 4%-nyi magyarságot említenek.
2. A Trianon utáni ún. „magyar gőg”-öt nem egészen így látom: kellett valami vigasztaló dolog a szörnyű trauma után. Klébegsberg Kúnó iskolareformjai voltak ezek, s ebben semmi kivetnivalót nem találok.
3. Az 1968-as csehszlovákiai magyar katonai részvétel egyértelműen a szovjet imperializmus bűne. Magyarország gyarmat volt, a bevonulásról nem maga döntött. Nem tudok arról, hogy a magyar katonák kezéhez ekkor egyetlen csepp szlovák vér tapadt volna.
Štefan Hríb nyilatkozata rendkívül tisztességes: sajnálja Magyarországot Trianon miatt, s elítéli az embertelen Beneš-dekrétumokat.
Itt azonban meg kell állni egy pillanatra: Szlovákia 1938-ban levált Csehszlovákiáról, s szemben Horthy Magyarországával egy Németországhoz hasonló fasiszta állammá alakult. A magyar-szlovák közös határt közös megegyezéssel húzták meg, melynek keretében Magyarország visszakapta az akkor még magyarok lakta déli területeket. Szlovákia a németekkel együtt megtámadta az ezer sebből vérző Lengyelországot, pénzért eladta a németeknek zsidó honfitársaikat, a magyaroknál hamarabb üzent hadat a Szovjetuniónak, majd a háború végén a csehek védőszárnya alatt a magyarokat kiáltotta ki háborús bűnösöknek, sőt személyesen Esterházy Jánost is, aki mint köztudott, a szlovákiai parlament egyetlen magyar tagjaként egyedül ő nem szavazta meg a zsidó törvényt és azok elhurcolása ellen is fölemelte szavát. Mivel a Beneš-dekrétumok még a mai napig is érvényesek, meg kell jegyezni, hogy az ehhez kapcsolódó ún. „lakosságcsere” alapján kb. 120 ezer magyart toloncoltak át, kb. 40 ezer pedig a csehországi rabszolgapiacra került. Mindez csak a nagy szláv testvér akaratával történhetett, ezért fogalmazott így az áttelepített értelmiség egy része: „győzött a pánszláv fasizmus”. Az 1993-as Duna elterelés sem tett jót a szlovák-magyar kapcsolatoknak.
Visszatérve Štefan Hríb és Surján László nyilatkozataira, jó lenne, ha ez a két nép vélt sebeire végre gyógyírt kaphatna, s a közös gondolatok vezérelnék őket a jövőben, annál is inkább, mert olyan sok szál köti össze ezt a két nemzetet: népdalkincsünk egy részének közös volta, s a szláv szavakkal gazdagodott magyar nyelv mellett a szlovákság is sok értékes dolgot meríthetett magyar kultúránkból.
Szőnyi László, Felvidék.ma
A szerző Budapesten él. A Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán fizikus, majd irányítástechnika szakon végzett.
{iarelatednews articleid=”39727,39907,39683,39709,39805,39814″}