Semmi köze a sorsszerűséghez, kizárólag jelen sorok írója romlott fantáziájának szüleménye az alábbi párhuzam. Mégpedig az, hogy a rendszerváltás utáni magyarországi politikai élet legkártékonyabb s egyben legtaszítóbb “jelensége”, a Szabad Demokraták Szövetsége néven a kutyát csóváló farok szerepét betöltő politikai tömörülést legjobban a nevezett párt első és utolsó elnökével lehet jellemezni. Egészen pontosan az ő neveikkel: kis és retkes. A veszedelmesen hosszúra nyúlt létezés, valamint az arányaiban szintén nem rövid agónia után a minap kimúlt párt első elnökét Kis Jánosnak, az utolsót Retkes Attilának hívták. Nem tehetnek róla. A törpepárt mindenkori vezetői, parlamenti képviselői, kormánytagjai azonban annál inkább tehetnek arról, hogy rászolgáljanak a kis(szerű) és retkes jelzőkre.
Nem csoda, hogy a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és a Rétvári Bence államtitkár (a Kereszténydemokrata Néppárt vezetői) által jegyzett minapi közlemény történelmi elégtételnek tekinti az SZDSZ megszűnését. A közlemény szép kis bűnlajstromot állít föl – bár ez láthatóan csak példálózó jellegű, messze nem teljes – a párt működésének két évtizedéből. Ezek többsége a magyar belpolitika területére esik, ezeket most hagyjuk is (ámbár nehéz megállni, elég ha az ember a magyar fővárosba látogat, lépten-nyomon a korábbi SZDSZ-es városvezetés örökségével találkozik még most is). Hanem az természetesen a KDNP-s közleményből sem maradhatott ki, hogy a kettős állampolgárságról szóló 2004-es népszavazás emlékezetes kampányában az SZDSZ milyen szerepet töltött be: „Eközben a határon túli magyar kisebbségek kettős állampolgárságáról szóló gyászos emlékű 2004. decemberi népszavazás során a legvadabb, uszítóan demagóg, idegengyűlölő és egyúttal nemzetellenes propagandát visszhangozták”.
Az pedig még inkább ide tartozik, ami most ezzel kapcsolatban ebben a fene nagy uborkaszezonban eszembe jutott. Már jóval a párt nyilvánvaló bukása után – amelynek legkésőbbi időpontjaként a 2009-es EP-választásokat tekinthetjük, amelyen a párt mindössze 2 százalékot ért el – került sor egy minimum furának mondható találkozóra Pozsonyban. Mégpedig Csáky Pál akkori MKP-elnök és az utolsó SZDSZ-es kapitány, Retkes Attila között. Ennek nyomát a mai napig őrzi egy rövid híradás a felvidéki magyar párt honlapján. Nemhogy ennyi év után, de már akkor is baromi vicces volt ilyesmiket olvasni, hogy: “a találkozón a két pártelnök megvitatta a két párt együttműködésének jövőbeli lehetőségeit.” Meg ezt: “az SZDSZ számára meglepetést okozott, hogy egy EU-s tagország olyan antidemokratikus nyelvtörvényt fogadott el, mint azt Szlovákia tette. A lépés maga és a törvény tartalma továbbra is elfogadhatatlan az SZDSZ számára, s a párt továbbra is támogatni fogja az MKP küzdelmét a törvény megváltoztatása érdekében”.
Az SZDSZ akkor már évek óta retkes, akarom mondani leprás volt lényegében az egész magyar politikum számára. Medgyessy már 2004-ben kimondta (rá is faragott rendesen), hogy a párt tele van korrupciós ügyekkel, az elbukott 2008-as népszavazás után pedig maga Gyurcsány Ferenc kötött útilaput az SZDSZ-es egészségügyi miniszter talpára. Aminek folyományaként aztán meg is szűnt az MSZP-SZDSZ koalíció.
Ilyen körülmények között mondhatni “vérciki” volt az a bizonyos 2009. december másodiki MKP-SZDSZ találkozó. Nem mint ha ennek ma már különösebb jelentősége lenne. Talán annyi mindenképpen, hogy azóta nagyot változott a világ s ma már nehezen tudnék elképzelni egy ilyen randevút Pozsonyban.
Ha másért nem, hát azért, mert az SZDSZ mocsara sokévi mérges bugyogás után végleg kiszáradt.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
