Kassán nemzetközi tudományos konferencia zajlott az egykori Fórum moziban, a régi városháza hátsó részében szeptember 19-én és 20-án.
Magyar, szlovák, lengyel, moldáv, francia és cseh előadók mutatták be kutatási eredményeiket. Több részben számolunk be az elhangzottakról, hiszen a több mint 30 előadást egyszerre ismertetni lehetetlenség.
Meg kell állapítanunk, hogy néhány esetben a szlovák és magyar kutatók között a színvonal különbség egyértelmű volt. Rögtön az elején kaptunk egy hideg zuhanyt Ferdinand Uličný professzortól, akit Vladimír Segeš hadtörténész úgy mutatott be, mint a szlovák középkor-tudomány nagyságát. Az ember azután törtheti a fejét, hogy a többiek milyen színvonalat képviselnek.
A 13 sz. közepéig a források hallgatnak – mondta a professzor. – 1230-ban említik Kassát először. Ez egy Libona nevű településről szól, de az említettek között volt a kassai pap fia, Simon. A 14 sz. közepén már a források bőséggel állnak rendelkezésre. Kassa környékén 8-10 km-es körzetben települések léteztek. Nevük szlovák eredetű (!), ami nem vonható kétségbe – vélte az előadó. – Ez fontos, ha multikuralitásról beszélünk. Mindig valakinek elsőnek kell lennie. Az első szerelmet sem felejti el az ember. A város nevéből az etnicitásra következtethetünk. Az egyértelműen a Kosa névre megy vissza, ami egyenlő egy személynévvel. (Ez persze következtetés, hiszen erre semmilyen adattal sem rendelkezünk.) A Košice név fiatalabb, tán a 12-13. sz.-ban keletkezhetett, vagy később, de leginkább lengyel forrásokban találkozunk vele. (Az előadó „elfelejtette” megemlíteni, hogy Lengyelországban is van egy Koszyce nevű település. 1441-ben említi egy forrás szláv nevén először, Kossiczeként. Az természetes, hogy a szláv névadás korábban keletkezhetett.) A második etnicitást a magyarok képezték, akik „az eredeti szlovák nevet” (a szlovák nyelv keletkezése előtt évszázadokkal!) fogadták el, de fonetikusan átalakították. Azután itt van a latin Cassovia (1388) név, melynek nincs etnikai vonatkozása – vélte a professzor. (Már hogyne lenne, hiszen a magyar formát tükrözi vissza, nem a semmivel sem igazolható szlávot, mely csak később adatolható.) „Továbbá ezzel a kérdéssel nem tudok foglalkozni, az időhiány miatt.” (Szerencsére!)
Majd a várossá alakulás kérdésével foglalkozott, melyet 1250 körüli időre tett. De a várossal szemben a polgárokat, az élőlényeket részesíti előnyben. Két nacionalista szlovák történészre, Branislav Varsíkra és Ondrej R. Halagára hivatkozott, akik azt a 13. sz. első felére tették. Ez az egyik legbonyolultabb kérdés. A szinaiak a kassai jogot kapták meg (1249). „30-40 évvel ezelőtt arra a következtetésre jutottam, hogy IV. Bélától kb. 1235-48 között kaphattak a kassaiak városi jogot. Később 10 évvel korábbra tettem.” Béla, mint ifjabb király (rex iunior) 1220-as években tehette ezt meg. Ám ez nem bizonyítható. Ha az 1230-as adásvételi szerződést nézzük, az, aki eladott, az nem lehetett jobbágy. Simon polgár volt és jogviszonyban állt. Ezidáig spontán városfejlődéssel számolhatunk. Kassa gazdasági, szociális, fejlődést nem mutat ki, ez csak 1320 után következett be két oknál fogva. I. Károly fiától, Nagy Lajostól kapták a kassaiak legtöbb privilégiumukat. Az okmányok a polgárok ambícióját tükrözik, nem a király jóindulatát. Nekik kellett kopogtatniuk és így került a város a magyarországi polgárság csúcsára „Magyarországon és Szlovákiában”. A mai Szlovákia területén csak Kassán engedélyeztek ennyi vásárt. Ez magyarázza a céhfejlődést is, amikor 1307-ben alapították az elsőt. A szűcsökét és a város Európában elsőként kapott címert (1369). „Ezt titok borítja, de tény.”
Zsoldos Attila akadémikus Kassa útját vázolta az 1347-es kiváltságlevélig, mellyel felemelkedett a szabad királyi városok sorába. Egyben akaratlanul cáfolta Uličný néhány megállapítását. Elmondta, 100 év fejlődését neki pár percbe kell összesűrítenie. A szinai kiváltságlevél (1249) említ egy elveszett oklevelet, így nem tapogatódzunk teljesen sötétben. Kassa királyi szabad falu, nem város. Nincs jelentősége annak hogy már városként emlegetik. Az abaúji ispán alá tartozott. Egyesek azt állítják, hogy Aba Amadé 1280-ban adományul nyerte. De királyi adomány nélkül is annak birtokában volt. Ez a Drugeth-tartomány felszámolása következtében vált lehetővé. Így volt ez más hasonló esetekben is.
Az uralkodó három privilégiumot adott, s azok mind Buda kiváltságaira hivatkoznak, aminek évtizedes hagyománya van. Az 1347.VII.28.-iki szabadalomlevél már nem kapcsolja szorosan Budáéhoz úgy, mint az 1276-os. Miért volt szükség újat kiállítani? Mert hiányoztak belőle azok a rendelkezések, amelyek a helyi viszonyok miatt voltak fontosak. És miért éppen 1347-ben? Az 1244-ik Pestnek szabad bíróválasztást biztosított, de IV. Béla ezen kiváltságot felfüggesztette. Ha tehát korábban szerzi meg a szabad királyi városi jogot, akkor ez visszalépés lett volna a szabad bíróválasztás szempontjából. Szembetűnő jólértesültségről tesz tanulságot, hogy a város tudta, mikor lépjen. Nyilván Hanus Weidner javasolta, hogy a budai jogokat kérjék, bizonyosan ő volt az, aki eljárt a város ügyében a királynál.
Drahoslav Magdoško, fiatal kassai tanár a kassai polgárok képviselőiről beszélt a 13. sz. végén. Főleg azokról a személyiségekről, akik akkor a település élén álltak. A várost is jellemzi, kik vezették azt. (Jó lenne erre ma is gondolni!) Ezek csak a városban voltak közismertek? Végül szélesebb időszakot kellett figyelembe vennie. Hanus Weidner személyével is foglalkozott. A 13. sz.-ból származnak az első nevek. Ebben a korban kerül sor az első rektorok említésére. Már elég nagy anyag áll rendelkezésre. A kiválasztott néhány személy adatai torzó jellegűek, nem lehet teljes életpályájukat felrajzolni. Három oklevelet vizsgált meg. A Sampleben-család tagjainak sorsát igyekezett nyomon követni. A város vezetésében vettek részt, akadt köztük bíró és pap is. A városban élő Hanus-család tagjait is számba vette. Hanus fia Jakab szepesi kanonok lett, majd kassai pap Arnold mellett.
Kirst József, volt kassai levéltárigazgató a város címerfejlődését követte nyomon. A korábbi címert milyen szolgálatokért kapta a város, csak feltételezéseink lehetnek. Diósgyőrött adta ki az uralkodó azt a címerlevelet (1369.V.7.), amelyet korábban csak jogi személyek kaphattak. Ez a címer azokat a heraldikai jegyeket, melyeket csupán személyek hordhatták (sisakdísz, korona, sisak, takaró), nem tartalmazza. Ha ugyanis a címermellékleteket megtartották volna, akkor ez azt jelentette volna, hogy a várost nemesi rangra emelik. Ez akkortájt elképzelhetetlen lett volna. Ezen a címeren csak három liliom látható, a sávok sorrendjét megváltoztatták (vörös-ezüstről, ezüst-vörösre), hogy betartsák azt a címertani szabályt, hogy csak fém (ezüst) csatlakozhat színhez (a felső sáv kékjéhez) így a vörös alúl található. A hiányzó mellékletek helyére később az angyal lépett, mint címerhordó, de a továbbiakban gátolta a többi melléklet visszahelyezését. V. László nyitott koronát tett a címerpajzsra (1453), ekkor már betartják az autentikus színsorrendet. Ez Bártfa és Késmárk címerében is így alakult. 1502-ben a város – 133 év után – teljes címert kapott, miután a mellékletek is fölkerültek rá. II. Ulászló adománya óta ez a város hivatalos címere, mely a Déli-kapu melletti Angyal-szobron megtekinthető.
Stanisław Andrzej Sroka szlovák nyelven tartotta meg előadását Krakkó és Kassa levelezéséről. A két város között élénk üzleti tevékenység folyt. Ezzel kapcsolatosan Bártfán található a legnagyobb anyag, de Kassán is jelentős adatokra bukkanhat a kutató. Kemény Lajos, kassai levéltáros volt az első, aki ezeket összegyűjtötte. A krakkói városi tanács, de polgárok és nemesek is leveleztek. A krakkói levelek üzleti ügyekről adnak számot. Monotón és egyoldalú lehetne azok tartalma, de plasztikusan rajzolják le az életet a lengyel-magyar határ két oldalán. A kereskedők sikeres utazásai inkább kivételnek számítanak, mint szabálynak. A levelek rendszerint eltulajdonított áruról, rablókról, útonállókról, az állami hivatalnokok, a harmincadosok túlkapásairól tudósítanak, ami áthághatatlan akadályt jelentett. A rablások nemcsak a magyar oldalon harapództak el, de azok méretét nem tudjuk, ám nagyjából ugyanazokról a veszélyekről volt szó.
A harmincadot II. Endre idejében vezették be, de csak később vált jelentőssé. 1405-ben Zsigmond szabályozta. Az exportált, vagy importál áru értékének 1/30-adát jelentette, de a király halála után 5%-ra, tehát 1/20-adra nőtt. Egy lengyel kereskedő nem fizette be a harmincadot, ezért elkobozták áruját. Hosszú pereskedés következett. A királyt is értesítették. A kassaiakat megkérték, igazságosan rendezzék az ügyet. Sikerült-e rendezni, nem tudjuk.
Gyakorta találunk olyan leveleket, melyek hatalmi visszaélésről számolnak be. 1453-ban is akadt erre vonatkozó panasz. Megfenyegették Kassát, hogy kereskedőik tulajdonát kobozzák el, ha nem sikerül megnyugtatóan rendezni az ügyet. A kassaiak igyekeztek tisztázni a helyzetet. A tartozások miatt is élénken leveleztek.
Sajnos, ez egyoldalú levelezés, mert Krakkóban nem maradtak meg a kassaiak levelei. Viszont a felső-magyarországi levelek kivonatai részben megmaradtak. A magyar kereskedőknek segédkezet nyújtottak, akiket kár ért Lengyelországban. De következtetések levonására csak óvatosan van mód.
Ferdinand Opl, osztrák egyetemi tanár és levéltáros Bécs viszonyáról értekezett a Magyar Királysághoz fűződő kapcsolat kapcsán a késő középkorban és újkorban, különös tekintettel Kassára. Bécsbe Magyarországról elsősorban mezőgazdasági termékeket, bort exportáltak. Az Anjouk idejében a gazdasági kapcsolatok virágzásnak indultak. Nagy Lajos után Bécs a német-római birodalom központja lett. Az osztrák főváros védművei komoly védelmet jelentettek Magyarország számára. Mátyás idejében harmonikus kapcsolat alakult ki. Bécs a Magyar Királysággal a kultúra és művészet terén komoly kapcsolatokat ápolt a 15. sz. második felében. A Szt. Margit oltárt Kassai János és Jakab készítette. A magyar korona megszerzése óriási presztízsnövekedést jelentett. Ez nemcsak az építészeti fejlődést vonta maga után. I. Miksa halála után sok minden megváltozott.
1540-ben az ország három részre szakadt. Erdélyre, törökök által megszállt területre és a Magyar Királyság maradék részére. Bécs lett a törökök elleni ellenállás szinonimája földrajzi vonatkozásban és Magyarország fővárosa. De később Prága lett a birodalom központja.
Weisz Boglárka a középkori Kassa kereskedelmi életének jogi hátterével foglalkozott. A város kedvező földrajzi fekvése révén fontos gazdasági központtá nőtte ki magát. Egy hetivásárt tarthatott, de kettőre lett volna szüksége, a 14 sz.–tól már háromra. A megyénél nagyobb volt a vonzáskörzete. Éves vásártartásra (sokadalomra) 1347-ben kapott jogot. A budai polgárok 1287-es kiváltságlevelének fölhasználásával. Hasonlót kapott Zsolna is. Vannak eltérések a két szövegben, néhány esetben viszont szó szerint megegyeznek, így kizárhatjuk, hogy egymástól függetlenül keletkeztek. Az egyik kassai oklevél alapján feltételezhetjük, létezett egy olyan budai is, mely nem maradt fent.
Kassa 1392-ben második éves vásárra kapott engedélyt. Az 1355-ikit csak akkor tudjuk értelmezni, ha az előbbit hamisnak tartjuk, mert a két oklevél ellentmond egymásnak. De ezt nem tudjuk bizonyítani.
Kassa a középkor végére 4 éves vásárral rendelkezett. Nem törekedett többre, egy másik intézménynek, a lerakatnak köszönhetően. Ezt megszerezve, a helyi kereskedők monopóliumát erősítették. Ez a későbbiekben azt jelentette, Kassán kellett eladniuk árujukat, tovább nem is mehettek. 1400-tól minden hazai és külföldi először Kassán volt köteles áruját felkínálni.
A város kereskedőinek elővásárlási joga volt. A teljes lerakati jog megszerzése nyomán, a kassai kereskedők közvetítő szerepet kaptak. A vámmentességgel együtt olyan joggal rendelkeztek, amit a külföldiek nem tudtak megszerezni, még Nürnberg sem. Kassának védelmeznie kellett e jogait, néha kompromisszumot kötött, de összességében megvédte azokat, s így az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja maradt. Kassa újabb vásártartási jogért csak azután folyamodott, miután a lerakati jog előnyei elenyésztek.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”42109″}
