Tisztelt Hölgyeim, Uraim, kedves Barátaim!
Azért gyűltünk ma itt össze, ezen a gyönyörű napsütéses napon, hogy megemlékezzünk az 1848. március 15-ei eseményekről. Ha megnézzük, mi történt 1848-ban ezen a napon, azt látjuk, hogy két síkon futottak a történetek. Pest-Budán néhány fiatalember érezve a kor szavát, megérezve azt, hogy Párizson, Bécsen keresztül Budapestre is elérkezett a szabadság szele, egy összejövetelt szervezett, és maguk is meglepődtek azon, hogy abból milyen erős üzenet valósult meg. Egyikük, Petőfi Sándor megírta a Nemzeti dalt, megfogalmazták a 12 pontot, és ebben a hazában mindenki úgy érezte, hogy új remény és új esély előtt áll most a magyarság.
Ugyanekkor Pozsonyban, az Országgyűlésben megtartották a soros tanácskozást, és megtörtént a csoda. Össze tudott fogni Széchenyi, Kossuth és Batthyányi. Össze tudtak fogni, és meg tudtak fogalmazni egy olyan feliratot a császárnak, amelyben pontosan leírták, hogy mit kíván a magyar nemzet. Másnap, 16-án egy gőzhajóval ezt fel is vitték Bécsbe, és bizonyára ők is és Petőfiék is Pest-Budán nagyon-nagyon csodálkoztak akkor, amikor április elején a császári ház, a büszke Habsburg udvar meghátrált, és kinevezte az első felelős magyar kormányt és az első felelős magyar miniszterelnököt.
Úgy gondolom öröm és rengeteg energia halmozódott fel ekkor a lelkekben. Egy nagy remény azt illetően, hogy most végre ki tud szabadulni a magyarság azokból a nehéz helyzetekből, amelyekbe a 19. század elején sodródott. De alig kaptak egy kis politikai levegőt, alig tudták a minisztériumukat alapvető funkcióra bírni és megtervezni, amikor jöttek az első hírek: császári királyi felbujtásra támad dél felől Jelasics, majd nyugatról átlépik a történelmi magyar határt a reguláris császári seregek is.
S az a szép nekibuzdulás, ami március 15-én és március második felében az osztrák császári házzal való nagy kiegyezésnek tűnt, áprilisra-májusra világossá vált, hogy egy elkerülhetetlen konfrontációvá fajul, egyértelműen a császári udvar önzése és magyarellenessége miatt. A szabadságharc egy új fázisba ért, politikailag, gazdaságilag és katonailag kellett az országot újrateremteni. Miután a császári seregek támadásai meglepték őket, 1848 szeptemberében már menekülniük kellett Pest-Budáról Debrecenbe, és 1848 végén Európában nem lett volna egy ember sem, aki akár egy lyukas garast adott volna a magyar szabadság és a magyar állam jövőjének ügyéért.
S akkor kedves Barátaim, megtörtént a másik csoda. Kossuthék bejárták az országot. Kossuth akkori lánglelkű beszédei máig példaként szolgálnak számunkra, és a semmiből megteremtettek egy akkora sereget, egy akkora akaratot, amely végigverte a reguláris császári seregeket, kiűzte az országból Windischgratzet, és már-már Bécset fenyegette. S ha nem lett volna a szent szövetség, ha nem lett volna a bécsi császári udvar és az orosz cár szövetsége, akkor ez a forradalom minden elemző szerint győzelemmel ért volna véget. Csak hát a császári és a cári udvar szövetsége működött, jöttek a kozákok, és a megtépázott, gyorsan összegrundolt magyar hadseregnek nem igazán volt esélye velük szemben. 1849 nyarán mindez egy fegyverletételbe torkollott, tudjuk és ismerjük a világosi történetet is. És most harmadszor állhatunk meg gondolatmenetünkben, s tehetjük fel talán a legfontosabb kérdést ezen a napon.
Mit ünneplünk mi, magyarok mindenütt a világon március 15-én? Egy vérbe fojtott forradalmat? Egy elbukott, egy elbuktatott forradalmat? Mi, magyarok talán mazochisták, önkínzók lennénk, hogy nekünk egy ilyen tragikus sorsot ért történelmi folyamat az, ami felemelő március 15-én? Azt hiszem, hogy nem, kedves Barátaim, és azt hiszem, hogy itt az a pont, ahol szembe kell néznünk önmagunkkal, szembe kell néznünk a magyar történelemmel, saját személyi vállalásunkkal, és szembe kell néznünk a jövővel is.
Ha valaki csak 1848. március 15-étől 1849 nyaráig szemléli a magyar történelmet, akkor láthatja, hogy egy impozáns felívelés után egy világosi fegyverletételbe torkollik a magyarság története. De ha történelmünket szét tudjuk húzni, ha folyamatban tudjuk látni azt, akkor azt is látjuk, hogy előtte tetszetős évszázadok voltak. Bár 1849 nyara után a Bach-korszak következik és nagyon durva megtorlások, a nemzet túléli ezt, és 1867-ben végül nem a nemzet hátrál meg, hanem a császári ház. A kiegyezés nyomán jön létre az az erős Magyarország, amely a 19. század végén egy impozáns felemelkedést mutat. Minden, amire ma büszkék vagyunk az elmúlt háromszáz évből, az jóformán ebben az időszakban történt: a nagy építmények, a folyamszabályozások, a vasúti pályák előkészítése, a folyami hajózás szabályozása, minden, ami Magyarországot felemelkedő és büszke, erős állammá tette.
Nos, kedves barátaim, akkor most feltehetjük a végső kérdést. Mi számunkra, magyarok számára a fontos? Mi lett volna belőlünk, és mi lenne belőlünk, ha nem lett volna 1848. március 15-e? Ha nem lett volna a magyar lelkekben az a szikra, ami ki tudta vinni eleinket, ha kellett a csatatérre is, akik azt mondták, hogy ebben a nehéz helyzetben ezt a megtépázott nemzetet meg kell menteni, mi vállaljuk a magyarságunkat, vállaljuk az áldozatokat is a nemzetért és a közösségért.
És azt hiszem, hogy itt talán bezáródik a gondolatkör. Mert a történelem soha nem egy eseménnyel kezdődik, vagy egy eseménnyel ér véget. Egy nemzet története sem egy dinasztia, egy család vagy pedig egy történelmi folyamat kezdetétől a végéig tart. Mi, magyarok több mint ezer éve egy olyan államot teremtettünk ebben az országban, amely máig megtart bennünket, és amelyre máig büszkék lehetünk, de az alapkérdés továbbra is az marad, amit Illyés Gyulánk fogalmazott meg a legszebben. Ki a magyar? – kérdezte, s azt a választ adta rá, s ez a legszebb, legteljesebb válasz, amit erre a kérdésre adni lehet: Magyar az, aki vállalja.
Ez volt a szentencia 1848 márciusában, ez volt a szentencia 1849 dicső folyamataiban, később ez volt a szentencia a megpróbáltatás éveiben, a kiegyezés után is, de ez volt a szentencia az Árpád-korban, a török és a tatár ellen vívott küzdelmekben, s ez a honfoglaláskor. Akkor volt erős a magyarság, amikor erős volt a vállalás.
Ha tehát üzen ez az ünnep nekünk valamit, ma 2014-ben akkor az az, hogy a hetényieknek addig van itt esélyük és addig van itt jövőjük, amíg azt mondják, hogy ez itt a miénk. A világnak van számtalan gyönyörű helye, de ilyen gyönyörű szülőföld csak egy van: ez a mi községünk, és vállaljuk, azonosulunk vele, és megpróbálunk mindent megtenni azért, hogy Hetény története továbbmenjen. Ameddig mi a családjainkban vállaljuk, hogy gyerekeinket a magyar kultúrára, a magyar nyelv szeretetére, a magyar hagyományok tiszteletére neveljük, és magyar iskolába járatjuk, addig van esélye annak a közösségnek és addig van esélye annak a családnak. Mert ha mi most 2014-ben föladjuk magunkat, akkor tiszteletlenül viselkedünk azokkal szemben is, akik a második és az első világháborúban és utána, 1848-ban 49-ben és utána kiálltak, helytálltak, és megtartották ezt a nemzetet.
Úgy gondolom hát, hogy azért gyűltünk itt ma össze ilyen szép számban ezen a gyönyörű napon, hogy közösen üzenjük a világnak, hetényi üzenetként, de üzenjük önmagunknak is, a jövőnek is: magyarok vagyunk, jó értelemben véve büszkék vagyunk erre, nem adjuk a nyelvünket, az iskolánkat és a szülőföldünket, vállaljuk a jelent, és vállaljuk a jövőt is. Adja Isten, hogy így legyen! Megtiszteltek, hogy meghallgattak, köszönöm szépen! – mondta Csáky Pál, Hetényen március 14-én az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulójának tiszteletére tartott megemlékezésen.
Felvidék.ma
További fényképek a Képgalériánkban ITT>>>
{iarelatednews articleid=”44561,44550,44544,44521,44520,44516″}
