Dániel Erzsébettel, az Őseim emlékére könyv írójával találkozhatott az érsekújvári közönség a Csemadok székházában március 21-én. A szerző a könyvbemutatón rámutatott a honismeret fontosságára és szépségére, hiszen a múlt ismerete és tisztelete elengedhetetlen ahhoz, hogy szebb jövőt építsünk. Vele beszélgettem a megjelent könyvről, a helytörténetről és munkásságáról.
„Csodálatos ez a táj, s ezen belül az én Szülőföldem. Ez a darab föld, itt az egykori Nagy-Magyarország felföldi része, az itt élő egykori és még megmaradt (s remélem, örökre megmarad) magyarságával az én Hazám. S benne az a kicsi falu, amelyben, ha itt éli le az ember az életét, nagyon megszereti” – olvasható Dániel Erzsébet Őseim emlékére című könyv bevezetőjében. A könyvből árad a hazaszeretet, a tisztelet az egykor élt ősök iránt.
Milyen indítatásból született meg az Őseim emlékére című könyve?
Úgy gondoltam, a helytörténeti kiadványokra nagy szükség van. Nem csak Nánáról, hanem minden faluról meg kéne örökíteni a múltat, mert ha nem dokumentáljuk a jelent és a múltat, akkor eltűnik a falu egykori élete és az őseink emléke. Felvidéki viszonylatban, főként a párkányi régióban, nagyon kevés ilyen jellegű kiadvány van. Emellett nagy lokálpatrióta vagyok, nagyon szeretem a falumat. Elhatároztam, hogy fel kell kutatni a falu történetét. Nána a két világháború között eléggé elpolgárosodott. Elhagyta a hagyományait. Olyan térségben található, ahol vasútállomás és uradalmi birtok volt, így állandóan jöttek-mentek az idegenek. Hosszú ideig katonaság is működött – mindez felhígította a falut. Az utódok könnyen elfelejtették, hogy ennek a településnek is van múltja.
Mennyi ideig készült a könyv?
A könyv hosszú időn keresztül készült, aminek oka, hogy sok mindent csináltam közben. A Csemadok munka, amely 30 évig tartott Érsekújvárott, eléggé lekötött, és nem volt idő a kutatásra. Az anyaggyűjtést régen elkezdtem, először családon belül, majd az idős emberek körében, akik főként a néprajzi témában segítettek, illetve a világháborús időkről meséltek. Sokan közülük már nem élnek.
Többször kutattam az esztergomi, az érsekújvári és a nyitrai levéltárakban. Amikor már úgy éreztem, hogy elég adatot gyűjtöttem össze, akkor meg kellett tanulnom a szerkesztést. Technikai szempontból is kezdő voltam. Bár Debrecenben néprajz szakon végeztem, de ettől függetlenül amatőrnek számítok a helytörténet írás területén. A szerkesztőm Zombori István, szegedi történész, sokat segített, bíztatott.
A nehézséget az is fokozta, hogy Nána történelmileg nem egy nagy jelentőségű település. Esztergom királyi város számára ez egy kis major volt. Nagyon érdekelt, hogy ebből mit tudok feltárni és ez nagy élmény volt számomra.
Bizonyára akadtak nehézségek. 
A legnehezebb az volt, hogy az 1800-as évekig az okiratok latin nyelven íródtak. A templomunk történetét egykori papunk – aki már nincs közöttünk – lefordította, amiért hálás vagyok. Másrészt a település harminc évig Párkányhoz tartozott. Falun belül nem íródott egy dokumentum, de még krónika sem. Ez nagyon megnehezítette a munkát.
Nem volt egyszerű összehozni a kiadás anyagi hátterét sem. Szomorú, hogy a község nem adott semmilyen támogatást a könyvre. A kiadás egy részét pályázatból a többit saját, illetve szponzori segítséggel tudtam kifizetni.
Mennyire érdekli a mai fiatalokat a régmúlt?
Az iskolában gyakran feladatként is megkapják a diákok, hogy írjanak a településük múltjáról. Mindezt abból tudom, hogy a diákok többször kérték segítségemet. A Limes-Anavum Regionális Honismereti Társulásunk két alkalommal szervezett honismereti vetélkedőt Szülőföldem szeretlek címmel, ahol az alap- és középiskolások is bekapcsolódhattak. Kellemesen meglepődtünk, mennyire érdekli a gyerekeket a helytörténet. Falujuk múltját, érdekességeit dolgozzák fel, és vetélkedő formájában nagyon élvezik. Országos viszonylatban is vannak ilyen versenyek, de ezeknek nem vagyok híve. Ezt nem verseny formában kell megszervezni, mert aki dolgozik, feltár valamit, az mind értékes munka. Minden csoportot díjaztunk és mindenkit elvittünk egy nyári kirándulásra Bugacra
Hogyan látja, a település lakói érdeklődnek a könyv iránt?
Akik nemrég költöztek a faluba, még nincs olyan érdeklődésük a múlt és ezáltal a könyv iránt sem. Bizonyára más településen is így van. A régi nánaiaktól olyan visszajelzéseket hallok, hogy felolvasták a családban, mert még ilyen nem volt a kezükben. Ez mindent kárpótol, és örömmel tölt el!
Manapság sokan elindulnak a nagyvilágba, azt sem tudják honnan és hová tartanak, nem szeretik a településüket.
Nánával kapcsolatosan úgy hozta a sors, hogy 1960-ban Párkány része lett, ezáltal nem volt se önkormányzata, iskoláját pedig elvették. Volt, aki azt sem tudta, hogy Nánára költözött. A rendszerváltást követően véghez vittem Nána önállósulását. Nem helyeslem, hogy egy kívülről jött szlovák történész megrendelésre felkutassa és megírja a település történetét. Megjelentek ilyen falutörténetek. Ezzel senkit sem akarok minősíteni, de biztos vagyok benne, aki részese a településnek, és szívügye helytörténeti könyv megjelenése, az más hangvételű lesz.
Ön a Limes-Anavum Regionális Honismereti Társulás elnöke. Mi a társulás tevékenységi köre?
Kulturális társulásként jött létre, majd 2009-ben átalakultunk a honismeret irányába, mert úgy éreztük, hogy nagyon kevesen foglalkoznak ezzel. Helytörténeti tanácskozásokat szervezünk, és minden egyes találkozón bemutatásra kerülnek a régióban megjelent kiadványok. Továbbá a magyarországi Honismereti Szövetségtől is jönnek szakemberek előadást tartani. A lényege, hogy a régióban megpróbáljuk fellendíteni a helytörténeti témakört, hogy a települések is foglalkozzanak ezzel.
Fontos volt számunkra a lengyel-magyar kapcsolat létrejötte és ezt a mai napig ápoljuk. Mindez a Sobieski-szobor felállításával kezdődött. Azóta volt lengyel-magyar kulturális napunk is. Ez évben a régión belül a lengyel menekültek felkutatására összpontosítunk. Párkányban egykor a lengyel menekülteknek volt táboruk, Dunamocson iskolájuk is. Viszont minderről semmilyen hivatalos papírra nem akadtunk. Az ez évi alapiskolák és középiskolák számára meghirdetett regionális vetélkedő témájaként adtuk meg, hogy a diákok is próbáljanak besegíteni ebben a kutatásban.
Ez évben 12. alkalommal rendezzük meg a történelmi konferenciát. Idén a 100 éve kitört I. Világháborúval foglalkozunk. Nagy öröm számunkra, hogy más régióból is jönnek hallgatók, érdeklődők.
Számos dologgal foglalkozik, miként győzi mindezt? 
Mindig így éltem, sőt ennél még többet vállaltam. Örökmozgó ember vagyok. A könyv elkészítése azért húzódott el ilyen hosszú ideig, mert a többi munkámnál határidők voltak, amiket be kellett tartanom. Emellett ott a család, a háztartás is. Sokszor elgondolkodom, hogy vajon meddig lehet ezt csinálni? Látom a tőlem idősebbeket, hogy aki ebbe benne van, egyszerűen nem tud leállni, akkor sem, ha ellenszélben van. Én is sokszor vagyok ellenszélben.
Milyen céljai vannak?
A magánéletben fontos, hogy legyen egészség, békesség és szeretet. A másik alapvető dolog, hogy a magyarságomért egész életben a kiálltam. Amire épp szükség volt, azt megtettem, ha kell tüntetni mentem vagy épp ünnepelni.
Inkább rövid távú célok vannak. Amit eddig elképzeltünk, azt meg is valósítottuk. Ilyen volt a székely kapu felállítása vagy a Trianoni emlékkő. Jelt kell hagynunk, az utódok számára. Nem nekem, hanem a közösségünknek.
Rengeteg fotó gyűlt össze, amelynek nagy része kimaradt a könyvből. Ezekből egy fotókönyvet tervezek készíteni a Csemadok 65. évfordulója alkalmából. Remélem sikerül megvalósítani.
Harminc évet töltöttem a Csemadok járási szervezeténél, ami fantasztikus időszak volt. Azokról az eseményekről, amiket szerveztünk, videó dokumentáció segítségével őrizzük, de jó volna mindezt könyv formájában is megjelentetni. Ehhez rengeteg idő kell és azok a kollégák segítsége, akikkel együtt dolgoztam.
Amíg erőm van, addig biztos nem mondom azt, hogy pihenek. Segítek bárhol, ahol tudok!
Ando Krisztina, Felvidék.ma
Fotó: A.K.
{iarelatednews articleid=”43998″}
