Fellinger Károly a Dióbölcső, mákfejcsörgő és a Mákom van című gyermekverskötetek, valamint a válogatott verseket tartalmazó Csomagmegőrző után jelentkezett ezzel a gyűjteménnyel, amely a 2004 és 2012 között írt költeményeinek legjavát nyújtja át az olvasónak.
Azt is írhatnám, hogy ezek az újrakezdés versei, egy második költői korszak elindítása. Az első még a Próbaútra keresztelt Iródia-antológiával kezdődött, s minden bizonnyal a Fészek az égen című kötettel végződött. A sorozatos negatív kritikákat látva Fellinger Károly egy időre elhallgat, figyelme inkább másfelé fordul, sikeres és emlékezetes verseket ír a gyerekeknek, író-olvasó találkozókra jár, rengeteget olvas, miközben ujját folyamatosan rajta tartja a kortárs költészet ütőerén. 2010 szeptembere meghozza aztán az áhított sikert, az első Arany Opus-díjat. A „János” jeligével megpályázott Köpködő című versciklus modern, kissé szemtelen, ugyanakkor szellemes hangvételét nem győzi eleget dicsérni a zsűri. S ha valakinek még kételyei volnának, 2011-ben ismét csörög az „arany”.
És mivel a János jelige szerencsét és sikert hozott a költőnek, ráadásul Fellinger Jánosnak hívták azt az ősét, aki először Jókára került 1870-ben, egy alterego megszületésének lehetünk tanúi ezek után a verseiben. A kötetnyitó Privát kérdőjel nyugodtan le is maradhatott volna, legalábbis számomra az Összeállt utak adja meg az alaphangot, „megnyílnak végre a szavak”, s a világ apró és egyszerű igazságaira folyton rácsodálkozó János végre kibotorkál a saját maga teremtette labirintusból. Grendel Lajos találóan fogalmaz a kötet fülszövegében: „Fellinger Károly a sűrítés, a kihagyásos versbeszéd, a paradoxonok mestere. Néhány sorban is tud feszültséget gerjeszteni, s nem kevés energiát felszabadítani. A gyógyulás útján, a Nyikita Mihalkov gépzongorája, az Újabb szimering, az Angyaltövis, az XXL és több más verse is arról tanúskodik, hogy nagyon jól tudja, miképpen kell egy igazi költőnek a nyelvet használni annak hétköznapi-pragmatikus tartományán túl.” A verssorokra végre nem rakódik több súly, mint amennyit azok elbírnának, kinyilatkoztatás és sorsszerűség helyett valami kedves derű költözik az egyes opuszokba, mintha valami régi, dohos szobát hirtelen kiszellőztetnének, s annak minden sarkát pajkos tavaszi napfény járná át. „Az alvó teremnek poros virága / légszomjjal küzdve, mint béna, megmozdul, / és felhorkan, lám, a cserép magánya, / ablaka előtt az éj visszafordul.” (Műterem) Az Isten persze továbbra is jelen van, de alaposan átöltöztette a versteremtő erő, nem a könyvek könyvéből ismert bosszúálló és megbocsátó, mindent átható teremtő szellem, hanem hol „kicserélhető foglalat” (Allegro Barbaro), levegő után kapkod (uo.), zsebórája a Földgolyó (Ezüstgolyó), koplal, éhségsztrájkol (Kertalja). Teendőinek, feladatainak egy részét mintha pont János venné át, aki meglehetősen ügyetlenül mozog még az új szerepben: „életet lehel egy / papírzacskóba” (Kegyes hidegben), „rémálmai vannak már / a saját nevétől is, forgolódik, / mint a rántott húsról leváló panír- / darabkák a forrva kész olajban” (Merthogy), s munkáját bár angyalok segítik, mégis „a halál magánélete izgatja / Jánost az égen biztos bolygót keres / a tekintetével persze olyat a- / minek feneketlenek a kútjai / amiben kukázhat a rejtőzködés / a visszavágott keze lába fütyül / az elmúlásra pontosan késik el” (Mély magasan).
Fellinger Károly kidobta hát a régi, rossz villanykörtéket, és házát fénnyel festette újra. Már az első emeletciklus, az Összeállt utak is elvarázsol festményeivel, Frida Kahlo képeit végignézve eljutunk a gyermekszobáig. Dicséretes dolog, hogy a kötet szerkesztője, Szabó Tibor Benjámin a kézirathoz eredetileg csak véletlenül hozzácsapódott gyermekverseket is beépítette a kompozícióba, a Január, a Porcelán-dal, a Tűkazal és a Sohasem című versek vidám foltokként jelennek meg az itt-ott komor színeket is használó festmények között, ahol a költő- és pályatárs, M. Csepécz Szilvia, illetve József Attila emléke is megidéződik.
A Köpködő című ciklus egy másik emeletre visz bennünket, ahol a szlovákiai magyar irodalom színe-java tart délutáni gyerekzsúrt. A Maszkok című opusz „d” tételében „tépelődik a sajtkukac”, mert az ismert alkotók némelyike bizony alaposan „fel(l)ingereli” őt. Természetesen a Szindbád című vers sem hiányozhat e válogatásból, amelyről Tőzsér Árpád többek között megállapította: „úgy felel meg a keleti műfaj nyugati kihívásainak, hogy kultúrkörünk talán legnagyobb művész-virtuózát, Liszt Ferencet beszélteti haikukban. A verskompozíciója La campanella c. strófájában például így: nincs már a / múltnak / hova rakodni. Ez ugyan még nem haiku, de grafikai elrendezettségével már előrevetíti a műfajt, s megjeleníti a haiku örök témáját: a transzcendenciát, a misztikát. A folytatás (a Liebestraum című második strófa) már formailag is haiku: mint féltő anya / rohan velünk, szemünk is / kilötyögteti. S valódi haiku a következő szakasz is (címe: Prelude and Fugue on Bach): öregek, csak a / halál a biztos talaj / a lábuk alatt. S folytathatnánk az idézést még tizenhárom strófán keresztül. De nincs itt arra most időnk és helyünk. Elégedjünk meg a három kezdő strófa ide citálásával, ezek is pontosan jelzik a kompozíció témáját, nevezetesen azt a tényt, hogy a halál az élet része. S a versben semmi egyéb nem történik, mint ez a felismerés, különböző léthelyzetekben, metaforákban megmutatkozva, szöveggé alakul. Csakhogy mindez valamiképpen Liszt virtuozitásával is hitelesedik. S ez a vers esztétikai plusza.” (A kötet fülszövege) A második emeleten kedvünkre mozizhatunk, ugyanis a Tizenkét könnycsepp című opusz ugyanennyi film ihletésében íródott. A témájuk szerintem valójában az idő könyörtelensége, az elmúlás: „kötélhúzása az elfolyó idővel / eltart még egy darabig” (Giuseppe Tornatore: Az óceánjáró zongorista legendája), „még él bennünk a gyermek / aki úgy lóg rajtunk / mint akasztófakötélen” (Edouard Niermans: A hetedik esküdt). A filmszerű látásmód, az éles, hirtelen vágások, meghökkentő fordulatok eddig sem voltak idegenek Fellinger költészetétől, de most csak kapkodjuk a fejünket, mennyi új elemmel bővült és gazdagodott költői eszköztára.
A harmadik ciklus A kérdőjel pontja címet kapta, s valóban, a valóságot sokszor egyetlen pontba zsugorítva képes felmutatni: „Madár repül. Fel s / alá huzigálja az / ég cipzárait.” (Hűlt helyek), erős képekkel operál: „Repül a nehéz kő, be-benéz hozzád, / gyökér mozdul, a távolság beáll, / önkéntes hősnek besorakozik, / angyali liftzaj a síri csend, még / hallgatózik, mint szentkép a falon.” (Szeptember; Elég az elégiából), meghökkentő ellentéteket állít egymás mellé: „Egy repülőgép / gyomrában elszabadul, / gurul, gurul a / restaurálásra szánt / korabeli fahintó.” (Három tanka), elgondolkodtató ars poeticát barkácsol: „Az írás / provokáció, / a semmibe se / tudunk / belenyugodniért, / vagy valami / olyasféle, / mint a tükörre / rajzolt ajtó, / ami csak / belülről / nyílik, / pontosabban / azt / hisszük” (Az írás). És akkor Fernando Botero, valamint Vámbéry Ármin alakjának megidézése után a remekül eltalált és megdöbbentő legutolsó két sor: „a felkiáltójel pontja / a kérdőjel pontja” (Vers alá söpörve).
A Rész és egész az elejétől a végéig, a betűtípustól a papír minőségéig, az első szögtől az utolsó csavarig jól ki van találva és nagyon szépre sikeredett, pazar költői újraindulásnak lehetnek szem- és verstanúi, akikhez eljutott ez a könyv. Tetszik az a rendezői elv, szerzői ötlet vagy kiadói akarat is, amely egymás mellé rendelte Szkukálek Lajos képi és Fellinger Károly költői világát. Az egyik pokoli dimenziókat idéz, a másik a földinél harmonikusabb létsíkokat, az első nyugtalanít és felkavar, a második gondolkodásra késztet és felszabadít.
(Lilium Aurum, 2012)
Z. Németh István, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46132,45800,45306,44836,42052,41755,29933″}
