Az alábbiakban közöljük Kulcsár Ferenc recenzióját Cselényi László könyvéről.
Írta: Kulcsár Ferenc
lefesteni ami lefesthetetlen
kifejezni ami kifejezhetetlen
leírni ami leírhatatlan
lebírni ami lebírhatatlan
elképzelni ami elképzelhetetlen
megőrizni ami megőrizhetetlen
Cselényi László a (felvidéki) magyar irodalom „avantgárd fenegyereke”, a „gömörpanyiti Popocatepetl”, a „költészet szabadságának forradalmára”, „legelszántabb költőnk”, az „Escorial-építő”, a „káosz-megszelídítő”, az „özönvíz ábécéjét megteremtő” – az őt megfogalmazni, jellemezni igyekvő hasonlatokat végtelenül folytathatnánk – a fent idézett hat verssorában mindent, vagy majdnem mindent elmond arról, ami az ő – és általában az irodalom, a művészetek – örök problémája és örök ellentéte. Tudniillik azt, hogy sikerül-e, sikerülhet-e az embernek, az alkotó-teremtő embernek a Pilinszky János-i gond feloldása: az a „tűszúrás az agyba”, hogy valamennyien szenvedünk attól, hogy nem tudjuk megtenni azt, amiért vérverejték árán világra jöttünk: az egyetlennél, az egyedül Méltónál elhelyezni az elhelyezhetetlent.
Vagy ahogyan Cselényi László fogalmaz könyvének A meggörbült téridő című fejezetében:
EZREDVÉG
állok csúcsodon s nem tudom
megállítani ami megállíthatatlan
visszafordítani ami visszafordíthatatlan
eldalolni ami eldalolhatatlan
megtisztítani ami megtisztíthatatlan
elgondolni ami elgondolhatatlan
elmondani ami elmondhatatlan
Cselényinek A kérdéses s a bizonyos, avagy a megírhatatlan költemény-tartomány című kötete a Cselényi László Munkái kilencedik darabjaként jelent meg. Érdekes s egyben sokatmondó, hogy már az életműsorozat második kötetéről – Ezredforduló, avagy Az emberélet útjának felén – azt jegyzi meg egyik recenzense, Csanda Gábor, hogy „a Cselényi-kép legjellemzőbb sajátsága, hogy sosem lehet teljes. Sőt, vélhetően minél jobban pontosítja és ellenpontozza életművét, annál kevésbé tudhatja pontosnak, alaposnak, hűnek, torzítás mentesnek, teljesnek. Az emberélet, az alkotás, a művészet bármilyen sokszólamú, sokszólamúságában is csak töredékesen megfogható, leírható és rögzíthető”.
Valóban, immár az életműsorozat kilencedik darabjánál is ugyanott tartunk: a költői beismerésnél, miszerint sorjáznak ugyan kiegészítések kiegészítések hátán, mégis egyre a megírhatatlanság tartományában veszteglünk: világ és egyén válságánál, az elveszett édennél, a káosznál; ellenére, hogy költőnk életműve minden küzdelmes mozzanatával azt sugallja: végig hitt a szó erejében, az alkotói és emberi szabadságban, az önmegvalósításba, s ebből eredően a közösség szolgálatában; annak a közösségnek a szolgálatában, amely tudni akar a létéről és hinni képes a jövőjében. Cselényi költészetének téridejében az univerzum, Párizs, a Dunatáj és Gömör világmítosza, a négydimenziós végtelenség s annak ellentéteként a zenei négyes tagolás zártsága feszül a robbanásig egymásnak, költőnk mégis egyre úgy érzi, mindez nem elegendő a „lefestéshez, a kifejezéshez, a leíráshoz, a lebíráshoz, az elképzeléshez, a megőrzéshez”, hanem újabb és újabb kiegészítésekre van szükség: gyötrelmes sziszifuszi munkára, korábbi alkotásainak „újraértelmezésére, rendszerezésére, bővítésére és kivonatolására” – a végtelenségig.
A Cselényi László Munkái kilencedik kötete is igyekszik a szintézis erejével felmutatni a költői életművet – Krétakor, Kiegészítések Hérakleitoszhoz, Téridő-szonáta, Danubia Sacra, A kérdéses s a bizonyos, A meggörbült téridő, Aki e verseket mind ellenírta –, de kielégítetlenségünk továbbra is megmarad. Annak ellenére, hogy Csehy Zoltán a kötet utószavában paradoxonokat vél felfedezni Cselényi költészetében, mondván, hogy Cselényi „destruktív költői programja végeredményben igencsak konstruktívnak és teljesnek tűnik”, meg hogy Cselényi költészete, visszamenve a mikrostruktúrákig, „a nyugati kultúra hatalmas műveltséganyagának, költői tradíciójának ábécéjét adja, teszi elénk már a Krétakor című kötet vége és a Téridő-szonáta is: ebből kell kiraknunk, visszaállítanunk a számunkra fontos létélményt, a múltat magát. Létrehozni a katasztrófa, a kataklizma utáni káosz grammatikáját. És itt lesz döbbenetes a felismerés, amit kimondani is félelmetes: a káosznak, kérem, zenei szerkezete van!”
Csehy Zoltán végül megállapítja, hogy „van, aki Cselényi munkásságát gyakorlatilag semmire nem becsüli, és van, aki folyamatosan inspirálódva jelentések sokaságával tölti fel ezt a páratlan életművet”.
Cselényi László indulatokkal teli, újra meg újra nekifeszülő „rendteremtési igénye”, vágya az éden visszahódítására, meztelenségünk és ártatlanságunk visszanyerésére „örök illúzió”, „örök utópia” marad. Azt csak a hit, a Pilinszky János-féle bizonyosság szülheti-szülhetné meg, amely vallja, hogy az emberi világban csak a felszínen létezik megosztottság, széttépett világ, káosz. „Valójában: a képzelet drámája egy és oszthatatlan. S miközben a felszínen – az üdvösség elodázásával – a tévedések és tévelygések legkülönbözőbb variánsai és rögtönzései zajlanak, a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete, a megrendültség és engedelmesség folyamatossága.” A jó vers pedig „valamiképpen a mindenség, a beláthatatlan egész modellje, Istennek, a végső Valóságnak a kitalálása: miközben a struktúra csupán egy vidéki bankár, addig a modell – a jó vers – sírig hű cselédlány”.
A fákat beletartják a Semmibe. Kik?
A protoplazmát beletartják a Semmibe. Kik?
Az emberiséget beletartják a Semmibe. Kik?
– mondja-kérdezi Cselényi A meggörbült téridőben, miközben a heideggeri Semmi a létező egyetemesség abszolút tagadása, az ittlét pedig annyi, mint beletartottság a Semmibe.
Ha a világ – s benne az ember – egyetlen egész, azt hisszük, nincs sok értelme, önmagunknak s a világnak is ellentmondva, a Semmiről beszélni, s tagadni az Egyetemest.
Alighanem Cselényi László is úgy gondolja, költészete e felé töri az utat, görgetve maga előtt a sziszifuszi sziklát. S Csanda Gábor ironikus-rezignált-együtt érző szavaival szólva, „ami kiegészítésre szorul, kiegészíti, s ami kiegészíthető, azzá teszi. Kialakulóban egy Cselényi-kép. Még néhány röpke év, évtized, évszázad, s tisztábban látunk mind. Sok sikert nekünk!”
Marad hát a költő számára az, amit maga Cselényi így fogalmazott meg:
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47024,46416″}
