T. S. Eliot A kultúra meghatározása című könyvében – a nemzethez való hűség fontosságán túl – a helyi, egy-egy tájegységhez, szülőföldhöz kötődő hűség fontosságáról is beszél, mondván, hogy a szülőföld múltjának ismerete, az ahhoz való hűség a család iránti hűségből fakad, a kultúrát pedig apáról fiúra a család adja tovább: ha ez az „intézmény”, a család nem működik megfelelően, a múlt ködbe vész, a kultúra elkorcsosul, s az ördög, a pusztítás veszi át az uralmat a családdal együtt szétrombolva a szülőföldet, annak múltját, jövőjét és a nemzetet is.
Jelen írásom címének jelentése: A Tisza és a Bodrog közti föld. Idézet e néhány szó „Béla király jegyzőjének”, Anonymusnak a Gesta Hungarorum című könyvéből, mely a „magyarok cselekedeteit” örökítette meg. Két okból is idéztem e latin szöveget: egyrészt, mert a szülőföldemnek, a Bodrogköznek ez a legkorábbi, ezért nagybecsű irodalmi említése, másrészt e leírásban arra is magyarázatot találunk, a honfoglaló magyarság miért választotta első letelepedési helyéül „a Tisza és a Bodrog közti földet”, azaz a Bodrogközt.
Íme Anonymus indoklása: „Az Úr megtestesülésének kilencszázharmadik esztendejében Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész földet, mely a Tisza és Bodrog közé esik, minden lakójával együtt elfoglalta (…) Mialatt több napon át ott időztek, a vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vad bőségét, meg azt, hogy milyen gazdag halban a Tisza és a Bodrog folyam; ezért a földet kimondhatatlanul megszerették.”
Ahhoz, hogy megtudjuk, kiket is találtak eleink a Bodrogközben, nézzük meg, mit jegyeztek fel a krónikások az idők során a Kárpát-medence eme „aranyszegeletéről”, „tündéri csücskéről”. Egy bizonyos: a Bodrogköz soha nem tartozott a Római Birodalomhoz, így az 1. század véres római ütközetei e területet megkímélték; az akkor itt élő kelták, dákok, szarmaták háborítatlanul művelhették földjeiket és gazdagíthatták kultúrájukat.
Aztán a 2. században a germán eredetű vandálok hulláma nyomult be a Bodrog völgyébe, s a korábban letelepült keltákkal, dákokkal, jászokkal és más népekkel gazdag kereskedelmet folytattak: mindezt a Zéténytől Királyhelmecen, Nagykövesden át Leleszig, Zemplénig előkerült számtalan pénzlelet is bizonyítja. A 4. században a Tisza völgyének felső szakaszán Attila király hunjai és a gótok is átvonultak, ám akik le is telepedtek „a Tisza és Bodrog közti földön”, azok a gepidák voltak, a Kárpát-medence keleti felének talán legéletképesebb népcsoportja.
A 4. században egy „harcias, pompakedvelő, nomád lovas nép” jelenik meg a térségben, jelesen az avar, mely a Kárpát-medence sík területein virágzó birodalmat épít ki – Bécstől egészen a Don folyóig. Ennek a birodalomnak az északi és keleti peremterületein tűnnek fel kisebb – bolgár-szláv és fehér horvát – csoportok, melyek a Kárpátok gerincétől északra fekvő „szláv őshazából” szivárogtak át kis csoportokban az avar birodalom peremére, keveredve az avarokkal és germánokkal. Így alakult ki a Bodrogköztől északra egy gyér szlávság, akiket az avarok birodalmuk védőgyűrűiként alkalmaztak az északi peremvidékeken.
A 7. században, Baján kaga halála után az avar birodalom jelentősen meggyengült, területük voltaképpen csak a Kárpát-medencére „zsugorodott”. Ekkor, 670 körül érkezik meg a medencébe az onogurok, azaz a magyarok első hulláma – lásd László Gyula kettős honfoglalás elméletét. Majd jó kétszáz év múlva az onogurokat Árpád magyar honfoglalói követik, akik jószerivel semmilyen ellenállásba nem ütköznek, hiszen a gyéren lakott területeken csupán a bolgár-szlávok és a fehér horvátok, valamint a kelták, dákok és vandálok elszórt elemeit találják itt; na meg a késő avarokat, akiket László Gyula már a magyarság részének tekint (ők az avar [uar] és hjon [hun] törzsek szövetsége voltak).
Mindezt azért szükséges elmondani, mert a szlovák történészek és politikusok előszeretettel és célzatosan ismételgetik, hogy egy adott területhez az oda korábban érkezőknek van ősi, történelmi joguk. Ezért kellett – Csehszlovákia megalakulása után – kifundálniuk, hogy a Nagymorva Birodalom keleti határai először – Trianon után – egészen a Keleti-Kárpátokig értek, beleértve a Kárpátalját is, majd – 1945 után, politikai kényszerből – már csak a mai határokig: ahogyan Glatz Ferenc írja, mindig a politikai helyzettől függően centiméterezve, annak ellenére, hogy még a 12. századi cseh Kosmas-krónika szerint is a Nagymorva Birodalom keleti határa a Garamnál húzódott.
Györffy György mutatja be elmélyült tanulmányában, hogy a régészeti leletek szerint a Kárpát-medencében élő mai népek egyike sem vezethető vissza a magyar honfoglalást megelőző időre! Már csak ezért sem lehet hivatkozni a beolvasztási célokat szolgáló, sosemvolt ősiségre. Egy bizonyos: a Bodrogközben olyan ősmagyar, honfoglalás kori sírokat tártak fel, melyeknek leletei azt mutatják, hogy azok némelyikében még az előhazában, az Etelközben született magyarok nyugszanak.
S még egy bizonyosság: a Bodrogköz – melyet Trianonban egy nyavalyás vasút miatt vágott ketté az érzéketlen, embertelen, kapzsi és szájaló propaganda – nem volt része sem a Római, sem a Nagymorva Birodalomnak, egy pillanatra sem. Nem tartozott sem Pribina, sem Svätopluk „államához”, ahhoz a „tartományhoz”, amely Svätopluk halála után oszlásnak indult. Ellenkezőleg: „a Tisza és Bodrog közti föld”, a Bodrogköz a 10. században a magyarság oltalma alá került, és éppen Szent István állama volt az, amely magába ölelte, hogy ezer éven át hol a Magyar Királysághoz, hol az Erdélyi Fejedelemséghez tartozzon. Ezért van az, hogy Bodrogköz lakossága még az 1940-es népszámláláskor is 97%-ban magyar volt, és csak 1%-ban szlovák.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47166,47109,46967,46610,46398″}
