Herczeg Ferenc íróról több oknál fogva is írnunk kell. A formai okok csak apropót jelentenek. Hatvan évvel ezelőtt, 1954-ben hunyt el. Korának egyik legnépszerűbb írója, írófejedelme lett, de a kommunista hatalomátvétel után munkáit nem adták ki, feledésre ítélték. Azután nem lehetett körülötte olyan hisztériát kelteni, mint Wass Albert és Nyírő József körül, bár a közéletbe botránnyal lépett be. Párbajban megölt egy embert, és ezért börtönbüntetésre ítélték. A börtönben írta első sikeres munkáját, mellyel díjat nyert. Lapja, az Új Idők évtizedekig fogalom volt. Gyermekkoromban a besztercebányai idős hölgyek ennek befűzött köteteit olvasgatták, csereberélték évfolyamait egymás között. Engem csak a fényképek tudtak lekötni. Ha irodalmi része talán elavult is már, kiváló minőségű fotói mindmáig nem hervadó értéket jelentenek, dokumentálják koruk történéseit.
Nem a német származású író, egykori akadémikus életpályáját kívánom górcső alá venni. Hanem egyik munkájára összpontosítom figyelmemet. Ez a Bizánc, mely 110 éve született. Ez is népszerű és egyik legjobb színműve volt. Kiemelkedővé az teszi, hogy ebben a munkájában az első világháború kimenetelét és következményeit vetítette előre. Pedig akkor még nem lehetett látni, mi kezdődik tíz év múlva. De ő már érezhette: baj van.
A kassai antikváriumban vásároltam meg a darab egyik példányát, és hátborzongva faltam. A rendszerváltás után az egyik közismert „levélbombázó” azt kívánta, hogy a kassai Thália Színház mutassa be a színdarabot. Egy 26 szereplős, nagyhercegi gyermekeket, udvari urakat és hölgyeket, papokat, genovai zsoldosokat, palotaőröket, rableányokat, apródokat, bizánci férfiakat és nőket, valamint török hóhérokat mozgató darabot egy zsebkendőnyi színpadon, egy tucatnyi színésszel képtelenség bemutatni. Az csak csonka karikatúrája lehetne az „utolsó” napon játszódó darabnak.
A színmű látszólag nem korunkról szól, évszázadok mélyébe kalauzol bennünket: Bizánc, azaz Konstantinápoly ostromának utolsó napjára. A kereszténység egykori bástyája fölött „a Hágia Szófia tetején müezzin énekli barbár dalát”. Konstantinápolyból Isztambul, az Oszmán Birodalom fővárosa lesz.
Herczeg aktualizálja a történetet. Bizánca arról szól, hogy nem fontosak az olyan elavult fogalmak, mint a kereszténység és haza, így azok védelme sem fontos. 1453. május 9-én megpecsételődik az egykori világhatalom és egy világváros sorsa. Az eszmét, a hitet, amely védelmet nyújthatott volna, a társadalmi elit devalválta, elvetette, meghamisította. Ezért kellett a városnak pusztulnia. Akárcsak ma, amikor Európa-szerte épülnek a mecsetek.
A darab szereplői a mai közélet panoptikumába is gond nélkül beleillenének. A bizánci előkelőségek viselkedése nagyon is posztmodern: Laszkarisz admirális családi kapcsolatainak köszönheti posztját. Védenie kellene a várost, de ő degradálja a hazaszeretetet: „Bizánc nekünk hazánk, azaz lakóhelyünk. Arra való, hogy éljünk benne. A város tehát eszköz, amely az élet célját szolgálja. Hogy feláldozzuk a célt az eszköznek, a lakót a lakhelynek, az életet a hazának: ez a logika arculütése.” Majd később még világosabban fogalmaz: „Odakünn tárt karokkal fogadnak minden renegátot, és én szívesebben vagyok eleven renegát, mint fölnégyelt admirális.” Közben folyik a hamis kereskedelem, az egymás átverése, a szavak kiüresednek. Demeter nagyherceg, Konstantin császár ikertestvére meg így rántja le magáról a leplet: „Ha deszpota leszek, megégetem a katolikusokat és Konstantin minden barátjának kitolatom a szemét.” Mit mondhat erre egy szent életű Pátriárka? „Ismerem jámbor szívedet, fiam!”
Miközben zajlik a dráma, Iréné császárné áruláson töri a fejét, és erotikus képzelgéseknek enged teret Mohamed szultánnal kapcsolatosan. Hiszen a törökök között igazi izzó szemű férfiak vannak, akiknek látására a kéjvágyó bizánci nők arca lángba borul. Nem a bizánci férfiak fakó arcának láttán, akik amúgy is spongyaszívű bábok. Anna, az egyik udvarhölgy arról áradozik, hogy fent járva az egyik bástyán, megnézte a török tábort. „Sok csinos ember van közöttük.” Mire a másik megkérdi: „Igaz, hogy holnap már a városban lesznek?” Krátesz udvari bölcs már csak tréfálkozhat: „Méltóztattok tudni, nemes és szép hölgyek, hogy Mohamed tulajdonképpen mért ostromolja annyi haraggal a várost?” Egyből válaszol is: „Lizánder mindennap ünnepi ódát ír a szultánhoz, és verseit, tompa nyilakhoz kötve, kilövöldözi a török táborba. A silány költemények annyira felizgatták Mohamedet, hogy nem nyugszik addig, amíg be nem tört a városba és élve meg nem nyúzta az új Marziászt.”
Olga nagyhercegnő sem különb társnőinél. „Én már oly banálisoknak találom a derék mozlimokat, hogy ásítógörcsöt kapok, ha turbánt látok.” Herczeg ebben a darabban – egy kivételtől eltekintve – meglehetősen lesújtó véleménnyel van a nőkről. Az író alaposan ismerte őket: nem érzékelik a bekövetkező tragédiát.
Konstantin császár tudja, vége mindennek. Nem tarthatják magukat. „Meghalni könnyű volna, Giovanni, ha velem halnának a gondjaim és bánatim. De mi lesz a népemmel?” A genovai zsoldoskapitány csak ennyit válaszol: „A gondviselés határt szab az ember s a nemzet életének. Ha betelt az idő, haljon meg önmagához méltóan az ember, a nemzet.” Közben Iréné császárné méregitalt készíttet urának, és süket minden emberi szóra.
Konstantin egy nagyot fohászkodik: „Egy birodalom végórája ütött, egy nemzet homlokán a halálfélelem verejtéke gyöngyözik. Atyám, te népek atyja, hozzád kiáltok az enyészet reménytelen alkonyán. Te emelted föl nemzetemet, te szórod szét porát. Megnyugszom szent törvényedben. De keményítsd meg szívünket, hogy meg ne vegye a halál rettegése s ha eljövend arató angyalod, ó add, hogy férfiakat találjon, akik neveddel ajkukon dőlnek rendre. Ha kiszenvedett Bizánc, terjeszd áldó kezedet az óriási sír fölé, hogy tiszta fényben éljen tovább hírnevünk.” Ezután úgy tűnik, mégis van remény. A török tárgyalni akar. De Giovanni inti a bizakodó császárt. Sorsunk „rosszra fordult, nagyuram. Eddig csak életre-halálra folyt a kockajáték, most már a becsületre is folyik.” Miért is? A szultán „gőgje nem tud belenyugodni abba, hogy birodalmának jövendő fővárosa egy császári vértanú dicsőségére emlékeztesse a világot.” Majd világosan megmondja: „Ne áltasd magad, Konstantin császár, a te birodalmad elveszett. Nem a pogány dönti meg, hanem évszázados végzete. Elfonnyadt, mint fáján a levél s ha nem is rázza a török zivatar, lehull magától. Nincs hatalom, … amely feltartóztathatná bukását.” „Isten hatalma sem?” – kérdi a császár. A válasz egyenes: „Isten nem jószívű ötletekkel, hanem örök törvényekkel kormányozza a világot. (…) Aki ma Bizánc fennállásáért imádkozik, az Istent káromolja, mert gúnyolja a világrend törvényeit.” Bizánc már halott. „A birodalmad nincs sehol, csak a te nagy szívedben él képe.”
A szultáni követek kegyelmet kínálnak. Mindenki szabadon dönthet. „Aki Konstantin császárt választja, elveszti minden vagyonát, de gályára szállhat vele. Aki itt marad és meghódol, megtartja minden birtokát.” Majd még egy csalit is bedobnak a nemesség felé. A „fejedelemnek szüksége van barátokra, akik nemes pompájukkal csillagseregként ragyognak a fényes hold körül.”
Konstantin hiába figyelmeztet: „A nép, amely élni gyönge s meghalni gyáva, élőhalott árnyéknemzetté lesz. Múltját, nevét feledten, lappang a csatornákban s ciszternákban. Egy rettegő, örökké éhes, egymást marcangoló patkányhad.” Notarasz Lukács, a lemondott fővezér tudománya is csak addig ér, hogy „a csapatok a Kyrie eleison-t gyakorolják. Kiáltsák tízszer, százszor, ezerszer, míg összevágóan nem kiáltják.” Leonidász, a főnemesség protektora közügyekben nem kíván véleményt nyilvánítani, mert „Amióta a kétes jellemű kalandorok özönlötték el a katonai és polgári hivatalokat, azóta minden önérzetes patrícius a magánéletbe vonul.” Lovakat tenyészt, lóversenyeket rendez, részegeskedik, nők kegyét hajhássza.
Konstantin végre tisztán kezd látni: „Az imént még emberek voltak körülöttem… Főpapok, méltóságok, birodalmam nagyjai… És hogy elhangzott a varázsszó: levedlett róluk az emberi ábrázat s most röfögő, morgó állatcsordává változtak…” A kereskedőkben sem bízhat, de talán a nép… Ám az Mohamedet élteti. Ezután a császár mit mondhat? Saját sírfeliratát. „Itt nyugszik az utolsó császár, aki addig élt, míg vak volt. Amint egy napon megnyílt a szeme: megölte az undorodás.”
„Mi, Konstantin, Isten akaratából Bizánc utolsó császára: ezt adjuk a világ tudtára: Törvényt ültünk a népünk fölött és igazságot teszünk, hóhérhalálra ítélvén Bizáncot. Hóhérunk legyen a drinápolyi Mohamed.” Pusztuljon „a bizánci ingovány, minden csúszó-mászójával, minden mérges virágával egyetemben!” Így elenyészik a bizánci álnokság, bujaság tarka kígyója. Mely azonban az utolsó felvonásban még éli kérész életét. A rágcsálók osztozkodnak a hatalmon. Az álszent Pátriárka hiába kiált, hogy „ily szörnyű gyilkolást nem engedhet meg Isten mérhetetlen irgalma.” Majd amikor közeledik a vég, arra a javaslatra, hogy imádkozzanak, az a válasza: „Ne ingereljük a pogányt!” Giovanni a Pátriárka előbbi felvetésére megadja a választ: „Isten nem tesz csodát a patkányok kedvéért!” Majd kimondja máig érvényes figyelmeztetését, katonáihoz intézve szavait: „Zsákmány gyanánt egy világtörténelmi tanulságot vigyetek magatokkal: Minden nemzet akkor hal meg, ha megásta a maga sírját. Ezt adjátok tudtára a világnak és amely nép nem okul Bizánc szörnyű példáján, az megérett a pusztulásra.”
Herczeg eredetileg Mohácsról szeretett volna darabot írni, végül a Bizáncnak látott neki, és a vörös rémuralmat, majd Trianont jósolta meg. „A történet nem is annyira Bizáncról, mint inkább arról a korról szól, amelyben Herczeg Ferenc élt – mondja Bagó Bertalan, a darab székesfehérvári rendezője – Rendkívül ironikus, kemény, iszonyatos társadalomkritikával bíró darab a magatartásformákról, a hatalomról, a rendszer- és ideológiai váltásról. 1904-ben mutatták be a Bizáncot a Nemzeti Színházban, az író érdekes módon megjósolta a monarchia szétesését.” Nemcsak ezért izgalmas ez a darab. „Ez egy örökérvényű történet arról, hogyan tudnak az emberek alakoskodni bizonyosfajta változáskor, hogyan próbálnak meg minden áron előnyhöz jutni, minden erkölcsi és ideológiai határ nélkül átállni a másik oldalra. Elárulják egymást, csak azért, hogy pozícióba kerüljenek a következő hatalomban. Egy kórkép arról, hogy ármányokon keresztül szövődik az egész világ.”
Ismerős a történet? Csak az évszázaddal ezelőtti világ kritikája lenne? Rég tartozunk ezzel a kérdéssel önmagunknak.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
