„A DAC felemelkedéséhez a vízmasszázs bevezetése is hozzájárult, bár ez nem a közönség szemeláttára történt, én viszont jól tudtam, hogy felszereltségben, a feltételek kialakításában is kezdjük utolérni a velünk együtt a Szlovák Nemzeti Ligában szereplő, sőt: az elsőligás klubokat. Már nem titok, hogy Weisz Misi bácsi mint alkalmi sportdiplomata annakidején közrejátszott a Szovjetunió elleni Európa-bajnoki selejtezőn a pontszerzésben is.
A szovjetek Pozsonyban játszották a Csehszlovákia elleni találkozót, s ahhoz, hogy a csehszlovák csapat versenyben maradjon, egy pontot kellett szereznie. A küzdelem végül 1:1-es döntetlennel ért véget, úgy, hogy Weisz Mihály már érkezéskor, a repülőtéren kapcsolatot teremtett Jasinnal. A legendás, világhírű kapus mint csapatvezető érkezett hozzánk. Misi bácsi felajánlotta Jasinnak, hogy itt töltendő idejét kellemessé teszi számára.
Fehér kesztyűben érkezett a repülőtérre a Mercedeszével, valódi menedzser benyomását keltve. És ő az is volt, méghozzá a javából, hiszen mindent tudott és minen eshetőségre jóelőre felkészült. A meccseket gyakran mellettem izgulta végig, egyszer rosszul is lett, de szerencsére felépült és folytatta áldozatos munkáját.
Számomra ő testesíti meg az eszményi szakvezetőt, akivel mindig együtt lehet működni, akivel a legrázósabb témáról is nyíltan lehet beszélni. Egy kicsit mintha az apám lett volna – lehetett rá támaszkodni, tudtam, hogy Misi bácsi sohasem fog becsapni, nem mond mást a hátam mögött, s tartja magát az egyezségünkhöz. Még most is jó érzés visszagondolni azokra az időkre – a játékosok szinte várták az edzéseket, éppen úgy, mint ahogyan én is.
Egyre több ember jött ki a mérkőzéseinkre és kísért el idegenbe is, de szép számmal akadtak szurkolók, akik a tréningeinket is végignézték. Valami gyerekes öröm fészkelte magát belénk, s jöttek az eredmények is.
Majoros Gyuri meg Tóth Laci már abba akarta hagyni a focit, amikor rábeszélésünkre mégegyszer csatasorba álltak. Mindkettő csakhamar lefogyott, megjött a játékkedvük, a többit már tudják a szurkolók – kulcsemberek lettek belőlük, sok örömöt szerezve közönségüknek. Számomra az első perctől kezdve világos volt, hogy a dunaszerdahelyi drukkerek elsősorban gólokra áhítoznak.
Eleinte én is játszottam a csapatban, jópár gólt lőttem és láttam, milyen nagy élmény a szurkolók számára a gól. Az edzéseken szinte mindent labdával gyakoroltattam, a támadásokat mindig lövéssel kellett befejezni, függetlenül attól, védő-e a játékos ,vagy csatár. Éreztem, egyre jobban sikerednek az edzéseink, a játékosok alaposan megizzadnak és mindenki érzi, hogy valami új van kialakulóban.
Mindannyian megtapasztaltuk, hogy a foci annál szebb, minél egyszerűbb. Igyekeztem jól megismerni a játékosaimat, azt tettem hát, amit Cruyff a Barcelonánál: naponta játszottunk meccseket. Mivel a mi pályánk gyepét óvták, ezért ide-oda utaztunk a környéken egy alkalmi, füstös Robur teherautón.
Olykor a stadion melletti füves térségen edzettünk, ott, ahol most a sportcsarnok áll. Ki tudja, a grundszerű körülmények talán jól is jöttek, mert közben a labdakezelésre is ügyelniük kellett a játékosoknak.”
(Folytatjuk.)
Fotók: Szikora családi archívumából és M. Nagy László felvételei.
Batta György, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”45924″}
