Megjöttek a szép őszi napok. Az udvaron álló nagy diófa levelei sárgásbarna színt kaptak, amikor Apus, aki már jócskán betöltötte a nyolcvanat és kilencedik x felé haladt, gyengélkedni kezdett. Egyre gyakrabban ágyban maradt és csendben nézte a plafon hajszálvékony repedéseit. Anyus, a feleség ilyenkor aggódva járkált körülötte, leste apus minden óhaját. Az óhajok azonban már elfogytak, elszálltak a fiatalsággal együtt csak a tehetetlenség sóhajai maradtak meg, melyek együtt járnak az öregséggel. Apus gyengélkedése egy hétig tartott, mert anyus kitartó ápolása meghozta számára az erőt és úgy látszott, hogy minden rendben lesz, apus visszanyeri régi erejét. Folyt tehát tovább az élet maga megszokott medrében.
Már több mint ötven éve házasok voltak. A háború után azonnal megtartották az esküvőt. Éppen hogy haza került apus a katonakórházból, ahol utókezelésen volt, mert idegileg teljesen összeomlott. A harcokban, a halálveszélyben és más megpróbáltatásokban ki ne omlott volna össze idegileg. Mit tudja már ezt a mai fiatalság, nem is tudja mi a háború, szokta volt mondogatni apus, amikor összegyűlt a nagycsalád, fiának gyerekei, unokáik és dédunokáik.
Jó, hogy nem tudják!- replikázott anyus.
Elég volt nekünk a szenvedésből, a gyerekeink, unokáink ne szenvedjenek már annyit, mint mi!
Lassan elperegtek az őszi napok, mint az udvarban álló nagy diófáról a levelek. Reggelenként alattomos ködök kúsztak a közeli folyó felől, betakarva a házat és igen csak kellett küszködnie a napnak, hogy áttörje a köd mindent beborító falát.
Apus ereje is lassan fogyott, mint az őszi nap fénye és melege. Anyus egyre ijedtebben nézte reggelente, amikor a nagy családi asztalhoz ültek a két lányukkal együtt, akik megtartották lányságukat nem mentek férjhez. Apus arca minden reggel egyre sápadtabbá vált, míg az egyik decemberi zúzmarás reggelen már nem tudott felkelni az ágyból. A feje alatt lévő párna alá nyúlt, ahol az olvasóját tartotta és elkezdte mondani: Hiszek egy Istenben!
Anyus csendes megadással melléje ült és tovább folytatva mondta: Mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében!
Az ima titokzatos ereje lassan összekapcsolta lelkük minden apró rezdülését, mint ahogy annyi év alatt összekapcsolta, összeforrasztotta őket a közös élet. Ha apus imája kihagyott, anyus szolgálatkészen folytatta. Apus keze lassan anyus keze után nyúlt, majd minden erejét összeszedve felült az ágyon, hogy egy vonalban legyen anyus ülő alakjával. Két karját kitárta és szeretettel ölelte át élete asszonyát, aki csendes önátadással bújt a halállal birkózó élete párjához.
Nehezen mozdult a nyelve apusnak, nehezen jöttek szájából a szavak, mert a halál már rátette a kezét.
Anyus, én téged egész életemben hűen szerettelek, és soha sem csaltalak meg, pedig lett volna rá alkalom!- mondta tagoltan, minden megmaradt életerejét összeszedve. Anyus az öleléstől és az őszinte, utolsó szerelmi vallomástól teljesen ellágyult és könnyek gördültek ki öreg szeméből. Végigcirógatta apus hullámos ősz haját, mint hajdanán, fiatalon, szerelmes együttlétük alkalmával. Tudta ő, hogy apus hűséges hozzá, mert többször elszólta magát, amikor a kísértő, szép, csábos és iskolázott nők alakjában próbálta nála kidönteni a hűség falát. Az alkalmak elég gyakran jelentkeztek, de apus mindvégig erősen állta az ostromot, mint az udvarba álló hatalmas diófa, amikor a nyugati szél nekiveselkedett, hogy derékban kettétörje, vagy gyökerestől kitépje. A diófa csak állt rendületlenül, kitartóan, hűségesen, mint apus szerelme anyus iránt.
Hívd be a lányokat!- mondta végül elhaló hangon.
A lányok szomorúan léptek be haldokló apjuk szobájába és csendben megálltak az ágy mellett. Apus azonban az előző szerelmi vallomásnál minden erejét kiadta és nem bírt felülni az ágyon, csak rebbenő szemhéja mutatta, hogy észrevette a lányokat. Egy pillanatra még kinyitotta a szemét, kezével búcsút intett, majd nagyot sóhajtva kilehelte a lelkét.
A karácsonyt már nélküle ünnepelték, de valahogy nem volt bennük hiányérzet apust illetőleg, mintha ott lett volna velük a karácsony meghitt, áldott csendjében.
Ahogy megjött a tavasz anyus kiment a temetőbe meglátogatni apus sírját. Mindig haragudott a művirág koszorúkra, és első dolga volt a sírt megtisztítani a megkopott, zörgő művirágoktól. Megkapálta és apró árvácskákat ültetett apus sírjára. Amikor az árvácskák elnyíltak, másfajta virágokat ültetett, amelyek színükkel, szépségükkel anyus hűséges szerelmét hirdették. Ahogy elrendezte a virágokat, odahajolt apus fejfájához, szeretettel megsimogatta, mint hajdan hullámos, sötét haját és szerelmesen suttogta:
Nézd apus, milyen szépek a virágok, ezek a te és az én virágaim, szerelmünk hűségének virágai, mert amíg élek, sohasem fognak elhervadni a te sírodon!
Lőrincz Aranka Sarolta, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”49210,48504,48505,48507,48508,48510″}
