Elevenen emlékszem: 52 éves voltam, ügynökösködő (újságíró) kollégáim mindegyike meg akart győzni, hogy nekem még megéri belépni a 2. nyugdíjpillérbe utolsó „aktív” tíz évemre, mert nekem még lehet svájci nyugdíjam. Hogy is ne, hiszen volt, aki a Credit Suisse alapkezelőnek gyűjtött ügyfeleket… De hol van már a tavalyi hó, és hol a svájci nyugdíj(alap)…
És hol van már az a tiszta és becsületes emlékezet (pl. Kaník ex-miniszteré), amely beismerné, hogy a nyugdíjreform megalkotásakor fogalmuk sem volt róla, hogyan lesz nyugdíj a magánszámlákra utalt járulékokból. Ki mer emlékezni arra, hogy eredetileg is csak a nyugdíjjárulék 3-4 százalékát szánták a nyugdíjtakarékossági pillérbe, hogy az „átmenetet” nem tíz évre tervezték, hanem 25-30-ra, merthogy a 35. életévben akarták meghúzni azt a határvonalat, ameddig be lehet lépni a kétpilléres rendszerbe (ezt emelték végül 45 évre azért, mert már akkor be volt ütemezve a nyugdíjkorhatár 65 évre történő felemelése).
Akkor még – 2003-2004-ben – a nyugdíjreform áráról is beszéltek. Egészen konkrétan arról volt szó, hogy a Szlovák Gázművek privatizációjából befolyt összeget félreteszik, s azt fogják felhasználni a Szociális Biztosító általi „folyamatos” nyugdíjfolyósításban – a 2. pillérbe történő átutalások miatt – keletkező hiány fedezésére. Erre sem akarnak emlékezni azok, akik végül a gázművek eladásából befolyt összeget „átcsoportosították” más célokra, ráhagyva – a parlamenti képviselőknek köszönhetően –a tervezettnél jóval túlméretezettebbre „tuningolt” második pillér kiváltotta a hiány kifoltozását a mindenkori államkasszára.
Emlékszem, 2003-ban – akkor szülte a törvényt a parlament – sem tetszett mindenkinek, ami a kormányjavaslattal történik. Még a kormány tervezete sem. Ivan Švejna államtitkár valóban ezért hagyta faképnél Kaníkékat. S volt államtitkár, akinek a chilei minta koppintása miatt voltak aggályai, hiszen ott akkorra már kiderült, hogy a lakosság 60 százaléka maradt nyugdíj nélkül. Ennek lett az „ellenszere” a szlovák törvényben a mindenki számára egyforma mértékben meghatározott és előírt nyugdíjjárulék (18%). Persze azzal az apró megjegyzéssel, hogy a lakosság vénebbje – s akkor még minden 35 éven felüli állampolgár ebbe a kategóriába tartozott – fogja elvinni a balhét, mert ők mind a 18 százaléknyi járulékot a „szolidáris” pillérbe fogják befizetni, míg az ifjabbak ennek a felét saját megtakarításként összegyűjthetik, s csak „félpénzzel” lesznek kötelezően szolidárisak.
Egy dologról azonban nem volt szó soha: arról, hogy mindenki, aki magán nyugdíjalapban takarékoskodik, szabadon dönthet majd arról, hogy mit kezd a „pénzével”, s akár ki is veheti mint bankbetétet. Éles vita folyt róla, de abban akkor mindenki egyetértett, hogy a nyugdíjtakarékossági rendszer egészét döntené be, ha ilyen megoldást kínálna az ügyfeleknek a törvény. Tíz éve csupán az a lehetőség maradt elvben – és szóban – nyitva, hogy aki nagy összeget takarít meg a 2. pillérben, dönthet úgy, hogy annak csak egy részét transzformálja nyugdíjjáradékká, a többit egy összegben bennhagyja – és tovább fialtatja – a nyugdíjalapban, s később vagy kiveszi, vagy megkapják majd az örökösei.
A kispénzűek esetében az eredeti reformelképzelés az volt, hogy aki járadékra váltotta a megtakarítását, azaz egyetlen hónapban legalább nyugdíjat vett fel a 2. pillérből, az öröklési lehetőséget elveszítette. A reform egyik alapelve volt ugyanis, hogy a kétpilléres rendszerben folyósított nyugdíjak esetében már ne lehessen szociális segélyt kérni a járadék alacsony összege miatt, s különösképpen úgy ne, hogy a megtakarítást egy összegben felveszik, és járadékot majd csak a Szociális Biztosító fizet a szolidáris pillérből.
Tíz éve olyan döntés született csak a magán nyugdíjak kifizetési formáiról, hogy majd később döntenek róla. A tíz év letelt, a döntést az ábra szemlélteti. Pontosabban a jelen helyzet, amit ki-ki pártállása és vérmérséklete szerint minősít. Van, aki Ficót szidja, hogy „megfosztotta a takarékoskodókat attól a lehetőségtől, hogy maguk rendelkezzenek befizetett megtakarításaikkal”. A reform atyja, aki történetesen most is parlamenti képviselő, tíz év után sem húzta elő tarsolyából az üdvözítő megoldást, s úgy tűnik, még ma sem tudja, mit és hogyan kellene csinálni. Amit eddig nagy verejtékezve kiötlöttek a politikusok, a nyugdíjalapok és a pénzintézetek, az az a bizonyos 10-20-30-50 eurós havi nyugdíjjáradék, amin a svájciak biztosan jót röhögnek…
Főként, amikor azt is hallják még, hogy Fico és a Smer le akarja nyúlni a takarékoskodók sok milliárdját! Mert nem a magán nyugdíjalapokban lévő 6,5 milliárd euró sorsa most a legfontosabb kérdés, nem annak a „helyén” maradásáért kellene kardoskodni, hanem arról kellene elmélkedni – különösen a pártok szociálpolitikai szakértőinek –, hogyan folyósítható kielégítő nyugdíj abból az egypárezer euróból, ami a takarékoskodó számláján összegyűlt. Értelmes válasz kellene erre a kérdésre, s nem csupán Ľudovít Kaník ex-minisztertől, hanem mindenki mástól is, aki annak idején a reformot megszavazta, pontosabban: rövidlátóan, csak saját maga előnyeit szem előtt tartva olyannak szavazta meg, amilyen jelenleg. (Nem kevés akkori képviselő hangosan is kimondta: azért 10 év és 9 % a 2. pillérben, mert akkor még neki is lehet szép pénze a képviselői fizetés utáni járulékai magánszámlára kerülő feléből.)
Úgy tűnik: itt az ideje a reform reformjának. „Populizmusozások” helyett illene belátni, hogy egy olyan országban, ahol a munkavállalók 60-70 százaléka kevesebbet keres az átlagbérnél, a nyugdíjak csak nyögdíjak. A tudományos akadémia gazdasági-közgazdász tudósai többször, több helyen elmondták az utóbbi időben: a szlovákiai alacsony bérszínvonal miatt a takarékoskodók zömének nem érdemes a 2. nyugdíjpillérbe belépni, vagy abban megmaradni.
A takarékoskodónak – aki egyben „befektető” is – végig kell gondolnia, milyen életpálya vár rá. Akinek kilátása van arra, hogy élete nagy részében nem munkanélküli lesz és a jövedelme folyamatosan emelkedni fog, 25-30-40 évre érdemes takarékoskodnia. Annak viszont, aki tíz évből ötöt munkanélküliként tölt el, vagy a leszakadt régiókban minimálbérből él, és talán soha nem fogja megkeresni az országos átlagbért, a szolidáris első pillér a kifizetődőbb. S még egy dolgot állítanak: 10 év alatt svájci nyugdíjat valóban csak a kiemelt jövedelmű elit tud összehozni. S ez az utóbbi független attól, hogy az életbiztosítók milyen képlet szerint számolnak.
NGYR, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”51477,46241,42634,11715″}
