Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy népszavazás, pedig mintha nem lett volna, mert hiszen érvénytelen. Igazából az történt, amit nem volt nehéz megjósolni (erről már értekeztem előtte is a Felvidék.ma-n), most mégis mindenki a maga javára mondja sikeresnek a sikertelen népszavazás eredményét, s a maga igazát véli fölfedezni benne. Holott ennek nincs Szlovákiában tétje: nem kötelez semmire, népszerűsége sincs, s úgy tűnik, értelme sem. E legutóbbin olyan kérdéseket tettek föl, amelyek – bár őszinte meggyőződéssel próbálkoztak – nem azt szolgálták, amit szolgálni akartak volna. Egyrészt fölöslegesen megosztották az embereket, ahelyett, hogy tárgyilagos és szakmai vitát, fölvilágosító kampányt kezdeményeztek volna (a vita, amely a népszavazást kísérte, minden volt, csak nem konstruktív), másrészt ezúttal is főleg egy (félrevezetett) kisebbség hangoskodott, miközben mindenki mást értett a populista módon bevetett fogalmak alatt. A szavazóknál pedig – már akik elmentek – a józan ész érvényesült: a hagyományoknak és a realitásnak megfelelően. Eszerint ugyanis a házasság férfi és nő hivatalos kapcsolata, és csak ebből születik gyerek, míg az egyneműek ilyetén kapcsolata valami más, s azt annak megfelelően kéne kezelni (lexikálisan is). Ugyanez a helyzet a gyermekek körül. A kampányban olvasni lehetett különböző könnyfacsaró nézetet és történetet arról, az egyneműek kapcsolata milyen szép, gyermeknevelésük milyen aranyos, az azzal járó gondokról, problémákról (nagyobb arányú promiszkuitás, a nemi betegségek magasabb aránya, főleg pedig a gyerekek szociális szerepének kialakulására való hatás) egy szót sem. Enyhén szólva részrehajló megközelítés volt ez. Aki pedig fölhoz ilyen problémákat, azt nem tartják demokratának, mert állítólag diszkriminál.
Aztán itt van a hallgató többség, azok, akik nem mentek népszavazni. Ennek okáról nyilván szintén különböző „meggyőző” elméletek látnak majd napvilágot, de biztosra vehető, hogy volt, akit ez egyszerűen nem érdekelt, s olyan is, aki nem tudott érdemben dönteni, okosan válaszolni a megtévesztő kérdésekre. Mert hiszen lássuk be: nem arról volt szó valójában, amire a kérdések céloztak. A család úgynevezett védői nem is szervezhettek volna jobb propaganda-hadjáratot a homoszexuálisok, leszbikusok javára, soha ennyi pozitívum nem hangzott el róluk, negatívan nyilatkozni ebben a neoliberális nézeteket preferáló légkörben ugyan ki merne, hiszen azonnal rasszista, fasiszta és hasonló ékes jelzővel illetnék. Pedig ez a szexuális másság reális jelenség, igazából nem is érdemel annyi fölhajtást, ráadásul intim, privát téma az egész, ha pedig erről – függetlenül, milyen előjellel – vitatkozunk, a családot egyáltalán nem védjük, inkább ellenkező effektusra lehet számítani. Olyan megközelítés ez, miszerint ha nincs valamilyen aberrációd, nem is vagy normális.
Igazából tehát valami másra volna szükség. Ha a családot és a gyerekeket valóban védeni akarjuk, akkor másképp kéne megközelíteni a problémát. Mert ez egy negatív kampány volt, olyan is volt a hatása. A gyerekeket sem úgy védjük, ha az egyneműek szexuális kapcsolatát ragozzuk. A család védelme ott kezdődne, hogy a család valóban családként élhessen. A körülmények, föltételek megteremtése ehhez nem kizárólag az egyén dolga: a társadalom feladata is. Erről nem esett szó. A nők emancipációja nemes igyekezet, de azért egyenlőségjelet a férfi és nő közé mégsem lehet tenni. Többek között azért nem, mert nem a nő nemzi a gyereket, s nem a férfi szüli meg azt. Szép és fontos, ha a férfi segít a háztartásban és a gyerek körül, de a világ úgy kerek, ha a férfi férfi marad, a nő pedig nő – a döntő többség számára mindenképpen. Ezt a különbséget eltüntetni ugyanolyan bolond és teljesíthetetlen ötlet, mint annak idején a szibériai folyók délre fordításának a terve. A természetet nem lehet megerőszakolni súlyos következmények nélkül. Az ember ugyan látszólag többet bír, de annak is megvan a maga határa. Igen, a családért tenni kell, ám úgy, hogy minden és mindenki az lehessen, ami. Veszélyes jelenség, hogy az iskolára hárul egyre több olyan feladat, amit a családnak kéne ellátnia. Sajnos azért is, mert a család (az anyák és az apák) gyakran nem tudják, hogyan kéne azt megtenni. Népszavazással ilyet nem oldunk meg, neveléssel, s megfelelő körülmények megteremtésével annál inkább. Régebben voltak leányiskolák, ahol a lányok megtanulták, hogyan kell háztartást vezetni, főzni, gyereket nevelni, tehát ezeket a jellegzetes női tevékenységeket, ahogy azt az akkori világ elképzelte. A mai világ ezt az egyenjogúságnak álcázott feminizmus nevében mindenféle valós és álérvre hivatkozva diszkriminációként ítéli meg, viszont tagadhatatlan a tény, hogy ezeket a mindennapi élethez szükséges tudnivalókat a lányok legföljebb úgy sajátítják el, hogy ellesik otthon. Ha ugyan van mikor, mert az anyák is rohannak a pénzük után. És még mindenféle „új”, ám gyakran ellentétes, mégis igaznak és tévedhetetlennek föltüntetett elméletből tudnak meg egyet s mást. Elég ez? És főleg jó ez? Aki a családot védeni akarja, inkább erről elmélkedjen. És találjon pozitív megoldásokat. Egy egyedülálló anyának, aki sérült gyermekét ápolja, nem lehet alkalmi kiegészítő mellékkeresete, mert akkor megvonnák tőle az állami segélyt. Az ilyen miért nem zavar senkit? A család oly nagyszerű védelmezőit például? Mindig a kis pénzeket sajnálják az embertől, a nagy pénzek a haladást jelképezik. Pedig a haladás nem kizárólag anyagi jellegű, hanem elsősorban emberségünk kérdése, emberségünk megvalósulása. Új tévé és okostelefon nélkül lehet élni, a tízparancsolat nélkül azonban nem. Ez a lényeg, ez fontos, ennek kéne érvényesülnie, s akkor a másságot is több belátással kezeljük majd.
A másságot tolerálni fontos, ám nem csupán homoszexuális másság létezik, amelyre most oly kiadósan összpontosított a figyelem. Vannak mások is – ezek egyenjogúsításáért mikor szállnak síkra? Például fetisiszták, szodomisták, frottőrök, pedo- és nekrofíliások – mindezt (egyelőre) beteges elhajlásnak tartják, na de meddig? Valaki majd csak kisüti, hogy ezeknek is vannak jogaik.
Lehet, hogy szélsőséges a példa. Ám vannak teljesen ártatlan kisebbségek is, amelyek egyáltalán nem tűnnek fontosnak: a nemzeti kisebbségek. Értük vajon mikor bontanak zászlót? Mehetnénk például mi magyarok piros-fehér-zöld zászlóval demonstrálni, hogy az autonómiát érvényesítsük? Vagy azt nem szabad? Csak szivárványszínű zászlóval szabad demonstrálni?
Aich Péter, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”51718,51717,51708,51702,51701,51687,51685,51682,51680″}
