Március a Könyv hónapja. Így, nagybetűvel. Hogy mindenki lássa! Vegye észre. Mert ugye van napja a gyermekkönyvnek (ápr.2), csillagászati világnap, az emberi jogok világnapja (dec.10), Bálint, a szerelmesek napja, a nárciszoknak, a madaraknak, és sorolhatnám szinte egy teljes hasábon át, hogy mi mindennek még. A maga helyén mindegyiknek megvan a küldetése, létjogosultsága.
Így márciusnak, a könyv hónapjának is. Egy teljes hónap. Talán épp ez az oka – ez a látszólag hosszú idő – hogy azért is vesszük úgy félvállról. Nincs nagy csinnadratta körülötte – bár egy hónapon át kellene valaminek történni a könyvvel, mint olyannal, amelynek a közéletben egy hónapot szentel a világ műveltebb része. Annak propagálásával, kézbe vevésével, s ami ehhez szorosan kapcsolódik, az olvasással. Mert az igazi cél ez. Olvasni. Így, ahogy mondom. Bibliát, tudományos értekezést, ne adj isten: szépirodalmat, regényt, megkockáztatom: még verseket is.
Mert mit láthat manapság az ember, ha hosszabb utazásra adja a fejét? Az utazók nagy része – régebben kártyázással ütötte agyon az időt, ha „ki volt a parti.” Ma a fiatalabbja jobb esetben mobiltelefont, laptopot tesz maga elé, s azzal bajmolódik. Az öregebbje bizony csak szunyókál, forgolódik a műbőr ülésen, nehogy felpálljon az ülepe. Vagy kézből fogyasztja el az otthonról hozott rakott- kenyeret. Kortünet (vagy kórtünet): nincs könyv a kézben, s nincs olvasás, olvasó utazó ember..
De kérdem én: hol vehetne ma egy utazó könyvet, vagy újságot? Különösen magyar sajtóterméket itt nálunk, Szlovákiában? Fehér hollóként egyes kisvárosi vasútállomáson még látni egy-egy újságárust, de már baj van a könyvüzletekkel. Mióta bedőltek a Madách Kiadó könyvüzletei, lámpással kell keresni akár egyet is. Ha van is, nem teszi a kirakatba a szlovákiai magyar újságokat, könyveket.
Lassan elfelejtenek az emberek olvasni – tisztelet a kivételnek – sőt, mi több, elfelejtenek írni! A postát nem halmozzák el húsvéti, karácsonyi üdvözlő lapok özönével – kiment a divatból. És egy bizonyos idő eltelte után a betűismeret is megkopik, akár a mikszáthi elbeszélés embere, aki elfelejtette, hogyan kell írni a „nagy F”-et. Gond maga a felismerés: nehezen betűzi ki a szavakat, azok értelmezése már homályba vész. Ebből ered, hogy ha valahol szólni kell, – mivel nem olvas – fogy a szókészlete – s a végeredmény: nem tudja magát kifejezni. Hiánytöltő szavakat használ, az „ö”-zés még csak elviselhető, sőt öröm, hogy esetleg csak „izél”, és nem a nemi szervek emlegetésével dúsítja mondandóját, hogy a kellemetlen időzavart két szó között azzal kitöltse. Az ilyen ember a műveltebb közéletben ezért inkább hallgat, mintha nem volna véleménye a körülötte zajló eseményekről – pedig csak azért nem szól, mert a megfelelő szókészlete az idők folyamán elapadt.
Van-e mód rá, hogy ezen a helyzeten változás következzen be? Igen. Az iskola, és a templom – mint Reményik írta veretes versében majd száz évvel ezelőtt. Az iskola, ahol nemcsak a magyar helyes beszédet sajátítja el a tanuló, hanem megtanul magyarul gondolkodni, írni: élni a nyelvben. Hogy is mondta Kazinczy? „Nyelvében él a nemzet!”
És a templom, ahol magyarul hallgatja az igét, magyarul mondja az imát. Az iskola tulajdonképpen az a hely, ahol a legnagyobb, nélkülözhetetlen szerepe van az olvasásnak. Részben a magyar nyelv és irodalom oktatásában, de ugyanúgy a többi tantárgyon belül is, azok szöveges feladatainak az értésében. És nem utolsósorban magában a feladatok feldolgozásában. Ha nem érti a megadott szöveget, hogyan ad rá megfelelő választ? Nem beszélve a szóbeli feleléskor való megnyilvánuláskor. És sok esetben „itt van a kutya eltemetve.” A gyerek, aki nem olvas rendszeresen, csak a tévéből, illetve a számítógépből tanul, annak a nyelvtudása passzív. Hiányzik az élő beszéd. Az élő beszédben nem tudja magát kifejezni: hiányzik hozzá a szókészlet, amely messzemenően az olvasás által gazdagodhat. Hiába van a magyar nyelvnek több mint kétszázezer szava, ha abból csak minimálisan aktívan csak esetleg ötezret, passzívan meg tízezret ismer. Az olvasás hiányának következménye majd később, a főiskolai, egyetemi tanulmányai során mutatkozik meg, mivel képtelen a hatalmas olvasási anyag feldolgozására. Hisz nem ismeri az olvasási technika jótékony hatását, a fontosabb részek megtalálását az adott, több száz oldalas szövegekben.
Visszatérve az eredeti gondolathoz: a márciusi könyvhónap nem csak arra szolgál, hogy „kipipálhassunk” egy végrehajtott feladatot. Kell, hogy küldetése legyen. Komoly felkészülés az élet adta körülmények eredményes feldolgozására. Tudom, ilyenkor van a legtöbb iskolai akció, aminek érdekes módon, éppen az olvasást kellene, hogy elősegítse. Különféle vetélkedőkre való felkészülés: természettani tárgyak olimpiásza, történelmi, irodalmi vetélkedők, hadd ne soroljam. Az ezeken való részvétel, ha sikeres, erősíti az iskola hírnevét. Ez sem kis dolog a magyar iskolák életében. Meg lehet győzni a szülőket: miért érdemes magyar iskolába íratni gyermekét.
Az utóbbi időben a könyvhónap idején több iskolában megfordultam. Általában azt tapasztaltam, hogy az ilyen találkozásokon (író-olvasó) különösen az alsó tagozatos évfolyamokban a gyerekek nyitottak, élvezik az olvasni tudás örömét. Általa „felfedezik a környezetüket, benne a változó világot”. De azt is meg kell mondani, hogy ehhez mindig ott kell, hogy álljon az önfeláldozó pedagógus, aki veszi a fáradságot, és felkészíti tanulóit az olvasásra, a felolvasott mű befogadására. Hadd álljon itt a nevük azoknak az iskoláknak,- követendő példaként, – ahol ilyen pedagógusokkal találkoztam: a nagyszelmenci Dobó István Alapiskolában, a vajáni Református Alapiskolában, ahol szinte ünnep volt a szép beszéd befogadása igazgatóstul, tantestületestül. Ugyanazt tapasztaltam a dunaszerdahelyi Kodály Alapiskolában, hol a zsúfolt tanteremben százharminc gyerek szívta magába, figyelte az élő mesemondást a már csak az abban fellelhető romantikus világot.
Ők a zálogai annak, hogy a szlovákiai magyar íróknak a jövőben is lesz olvasótáboruk. És itt kell még egy gondolatra megállni! Nincs más út. A kiadók a saját maguk által kinyomtatott könyvek terjesztését nem vállalják fel. Mentségükre legyen mondva: a könyvüzletek pedig mára elfogytak, mint a hold. Így maguknak a szerzőknek, alkotóknak kell felvállalni saját könyveik terjesztését, eljuttatását az olvasókhoz. Különben nem töltik, nem tölthetik be küldetésüket: hiába szedték betűkbe azt az üzenetet, amelyet csak ők tudnak, amelyet felvállaltak íróvá, alkotóvá válásukkor. Ez végtelenül szükséges ahhoz, hogy a szlovákiai magyarság megmaradjon nyelvében, kultúrájában, nemzetiségükben való továbbéléshez.
Gyüre Lajos, Felvidék.ma
