Fölfigyeltem egy hírre: iszlamista harcos kíséretében egy tíz év körüli fiú kivégez egy palesztint, aki állítólag kém. Izrael erre azt mondja, semmi közük hozzá, nem dolgozott nekik. A palesztin férfi családja pedig megerősíti ezt, mert hogy ő nem olyan volt. Aztán kiderül még, hogy a fiatalember beállt az iszlamista harcosokhoz, de aztán vissza akart jönni a családjához, föltételezik tehát, emiatt végezték ki, nehogy azt gondolja bárki, hogy az iszlamistákat ott lehet hagyni.
A hírek természetesen különböző forrásokból erednek, de melyiknek adjunk hitelt? Ám csak az, hogy egy kisfiúnak fegyver van a kezében, az is kész borzalom. A kommunikáció mai világában sok mindent látunk, olvasunk, meggyőzően tálalva, hogy el is higgyük, hiszen a hírek „természetesen” az utolsó pontig hitelesek és igazak. Gyakoriak a különböző konspirációról szóló beszámolók, na meg a világmegváltó leleplezések: valaki, aki jól informáltnak adja ki magát, kitalál valamit, amit persze nem tud bizonyítani, csak állít, legföljebb „árulkodó” jelekre hivatkozik, mi pedig, mivel nincs más információnk, képesek vagyunk elhinni azt. Megtudjuk például, hogy Vincent van Gogh tömeggyilkos volt, V. Putyin pedig békeszerető országépítő, aki fölszabadította Krímet és mélységesen megrendült, amikor legnagyobb kritikusának halálhírét hallotta, stb. Mikor aztán túlságosan nyilvánvaló, mennyire ellenmondóak és egymást kizáróak a hírek, akkor azt hisszük el, ami szívünkhöz, ízlésünkhöz közelebb áll. Ennek azonban a valósághoz semmi köze. Lelkünkön azzal könnyítünk, hogy mindehhez semmi közünk, távoli események ezek, mindennapjainkat nem érintik.
Pedig nagy tévedés azt gondolni, hogy mindez ránk nem vonatkozik! Mert valójában itt van mindez testközelben. Bármi történik a világon, percek alatt hozzánk jut az információ. Vagy többnyire inkább a dezinformáció: azzal manipulálni lehet, így hatékonyabb, s veszedelmesebb fegyver, mint a géppuska. Hangulatkeltés ez: a valódi okokat szépen elhallgatják, s olyan információkkal látnak el, amelyek bizonyos kívánt irányba terelik figyelmünket. Ne legyünk naivak: még tudományos cikkeket is meg lehet rendelni, hogy a megrendelő számára alkalmas információk terjedjenek. Ismerjük ezt saját bőrünkön is: csak a magyar iskoláinkról mennyi dezinformációt próbáltak már a fejünkbe ültetni!
Az információk pedig csak áradnak, áradnak, képtelenség áttekinteni őket, ellenőrizni pedig már egyáltalán nem. Néha ugyan akad olyan hír is, amelyhez hozzáteszik, hogy nem tudják hitelesíteni, de a hír már létezik, elolvastuk, s tudatosítjuk, vagy nem, hatott ránk: a billog marad, akkor is, ha a hír később igaztalannak bizonyul. És teljesen mindegy, milyen jellegű hírről van szó.
Ez pedig napjaink legnagyobb problémája! A vészhírek olyanok, amelyekről föltételezhető, hogy majd elítélik az emberek. Bizonyára sokan meg is teszik, normális ember számára a negatív hír negatív reakciót vált ki – de ne higgyük, hogy ez mindig így van. Elég, ha egyvalakiben kelt föl pozitív érdeklődést. Márpedig – sajnos, ezt tapasztaljuk – nem kivételes az ilyen. Igen, tudom, hogy az emberek túlnyomó többsége számára a pozitív reakció jellemző, a negatív hírek azonban sajnos túl gyakran követendő példaként szerepelnek, viselkedési mintaként, amit utánozni lehet. Fiatal gyerekek, mivel kevés tapasztalattal rendelkeznek, hajlamosak elhinni, hogy velük ilyen-olyan baleset nem történhet meg, mivel olyan ügyesek, hogy elkerülik. Ha szellemi fejlődésük itt áll meg, azt hiszik majd felnőttként is – ilyenek vetemednek mindenféle lopásra, csalásra, gyilkosságra akár abban a hitben, hogy arra nem fognak soha rájönni.
Van egy másik kategória is: azok, akik gyerekként olyan értékek mentén nőttek föl, amelyek pozitív értékrendünkkel ellenkeznek. Vajon mi lesz az olyan gyerekből? Akinek fegyvert adnak a kezébe és agresszióra, gyilkosságra tanítják? Hogyan dolgozza azt föl? A példa ragályos! Normális emberben igenis utálatot, viszolygást vált ki az ilyen. De ki normális még ebben a bolond világban? Persze: extrém példa ez. De az erőszakkal nap mint nap találkozunk, tele vagyunk öldöklő videojátékkal, ahol, ¬ igaz virtuálisan, ¬ embert kell likvidálni. Tudják egyáltalán mindig a szülők, mit néz a gyerek a tévében, a számítógépen? S hogy milyen hatással van az rá? Nemcsak a gyerekre! Az „csak” játék, hárítjuk el a figyelmeztetést, pedig gyakran a felnőtt sem tudja biztonságosan megkülönböztetni a játékot a realitástól, a bolondozást a felelősségteljes viselkedéstől.
Meg aztán bármilyen hírt, a pozitívot is, lehet negatívan tálalni. Orbán elvesztette realitásérzékét, így szól egy friss hír, amiért Magyarországon a nagy áruházak vasárnap zárva kell legyenek. Hogy ez a sokat csodált nyugaton is így van, azt már nem teszik hozzá, hiszen itt nem arról van szó, hanem arról, hogyan lehet Magyarországot negatívan beállítani. És sorolhatnám a hazai „híreket” is, amelyek sokkal inkább hangulatkeltés, mint objektív hír.
A példaképek fontosak az életünkben, különösen, ha fiatalként éljük meg, végigkísérnek utunkon, azokhoz hasonlítjuk tetteinket, gondolatainkat: ezért fontos, hogy valósak legyenek, ne pedig csak a külsőségekről szóljanak. Milyen üzenete van annak, ami „csak” játék, ami „csak” rövidlátó érdeket szolgál? Nem mindegy, milyen tájékoztatás alapján tájékozódunk: a vélemény szabadsága vajon miért jelenti azt, hogy bármit világgá lehet kürtölni? A gyilkosságból, borzalmakból miért kell szenzációt gyártani? A pozitív gondolkodás védelme vajon miért nem kötelező? A negatív hatás szabadságát miért tekintjük a szabadság egyik vívmányának?
Elmondani persze mindent lehet, de az nem azt jelenti, hogy kell is. Fontosabb ennél tudni, mit kinek lehet elmondani, s mikor alkalmas az, s ez nem az őszinteség, az igazmondás cáfolása. Annyira a szenzációra összpontosult a tömegkommunikáció, hogy lassan már nem tartja fontosnak, vajon hírt közvetít-e, vagy álhírt, teljes kitalációt vagy ami ennél is rosszabb: féligazságot. Márpedig a hírek szabad áramlása nem az álhírek és féligazságok terjesztését jelenti. A tömegkommunikáció arra van, hogy igaz híreket közvetítsen, nem pedig arra, hogy hangulatkeltéssel a véleményszabadság mögé bújva visszaéljenek vele.
Aich Péter, Felvidék.ma
