Nádasdy Borbála grófnő úton-útfélen a szabadságról, a személyes autonómia megőrzéséről beszél. Hitelét saját életének rendhagyó példája adja.
Személyes szabadságára nem csak azok törtek, akik előre kirótt büntetéseikhez kerestek bűnösöket, de meglepő módon azok is, akik pénzt, világsikert, hatalmat kínáltak neki. Örök talány, hogyan ismerte fel e kísértésekben az igazi veszélyt. Vonzalmát az ésszerűtlennek látszó döntések, a másolhatatlan minták iránt ősi ösztön őrzi tűzön-vízen át, talán csak azért, hogy napjainkban ország-világ-járó küldetését teljesítse. Hogyan jutott el példája az emberek szívéhez, hogyan lett fogékony közszereplő, ebben a könyvében ezt mondja el nekünk.
Új könyve, az Úton-útfélen hasábjain nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy élete első hetven évének feldolgozása után a jelenkorral foglalkozzon. A néhai Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai írótól kölcsönvett mottó szerint: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, miközben el akarja mesélni.” Ezzel a programadó idézettel veszi kezdetét az az utazás, amelyet Nádasdy Borbála, immáron nem grófnőként, színésznőként, táncművészként, hanem, mint írónő tesz meg.
A mű ezúttal nem az életrajzi trilógia folytatása, hanem az első regénye megírása óta tett látogatásainak, és az „úton-útfélen” gyűjtött tapasztalatok, bölcsességek jegyzéke regényes formában. „Beszámolni és megosztani, megköszönni ezt a lélekemelő és –mentő élményt, amit öt év alatt átéltem és ajándékba kaptam” – így jellemzi Nádasdy Borbála az olvasóktól kapott szeretetet, a találkozókat, a személyes ismeretségeket, amelyeket azóta kötött, illetve mindazt a kedvességet, amelyet szüntelenül kap. Úgy vélem, egy ilyen témájú könyv – amely egyfajta ajándék az olvasónak – száraz lehet, azonban az Úton-útfélen nem holmi lineáris felsorolása annak a több, mint hetven rendezvénynek, ahova az írónőt meghívták, hanem az író-olvasó találkozók, a szerzői estek, az iskolai látogatások, a zsűrizések, a megnyitóünnepségek, és a fővédnökségek személyes – sokszor meghatóan szép – története.
A fiatalok szemében nincs annyi kíváncsiság a múltat illetően, írja a szerző. Mégis pozitív élmények sokaságát kapja tőlük. Érdekesek azok a megfontolandó gondolatok, amelyek a régi, letűnt világ értékeit párhuzamba állítják a jelen hiábavalóságával anélkül, hogy azt kategorikusan elítélné.
A szerző vidáman mesél arról, ahogyan fiatalossága miatt korát firtatták, de ennél komolyabb események, jelentőségteljes látogatások, dedikálási tapasztalatok és fiatalságának helyszínére – még Bécsbe is – való visszatérés is megelevenedik a műben.
Nádasdy könyvében a magyarságtudat és a család fontossága is szerephez jut, a szerző szüleinek sírjára készítettet kovácsoltvas kereszt története éppolyan kedves történet, mint az összes többi. A szerző méltán emlékezhet édesapjára, gróf Nádasdy Pálra, aki a második világháborúban orosz fogságba esett, majd a család lepsényi és alsóperei birtokainak elkobzása után szinte az éhenhalás küszöbén lavírozva élt, illetve édesanyjára, a Nemzeti Színházban és a Moulin Rouge-ban is fellépő Augner Antonia Margit táncosnőre, aki emigrálását követően – akárcsak később leánya – táncoktatással foglalkozott hosszú élete végéig.
A Magyar Érdemrend lovagkeresztjének polgári tagozatával kitüntetett szerző újabb regényét olvasva egy hiteles női életút elevenedik meg: Nádasdy Borbála grófnő mindvégig önmaga maradt családi örökségét, saját értékrendjét és optimizmusát megtartva. Habár az Úton-útfélen nem tud olyan érdekes könyv lenni, mint az előzmények, minden bizonnyal szeretni fogja még az is, aki nem olvasott semmit Nádasdytól. A szerző pedig expressis verbis kijelenti, annak örülne igazán, ha a jövőben is ugyanolyan népszerűség övezné műveit, mint korábban. Hiszen, ahogy mondja, másokért ír – nem magáért.
Mészáros Márton, Felvidék.ma
