Ami a hetven év előtti eseményekkel kapcsolatban egyértelműen elmondható: a fasiszta rendszer brutális és elnyomó volt, ahhoz nem fér kétség, az ellene való harc indokolt és legitim volt. Ám aki ellene harcolt, az nem volt automatikusan demokrata és nem szükségszerűen szabadságharcos. Mert ugye a szabadságról is eléggé kósza és téves elképzeléseink vannak, többnyire az anarchiával tévesztjük össze.
Az oroszok (a szovjetek) elűzték ugyan a fasiszta uralmat (de persze nem csak ők, a nyugati hatalmak nélkül ez nemigen ment volna), hozták viszont helyette a vörös diktatúrát. Ez nem rajtunk múlott, mivel a jaltai stb. nagyhatalmi megegyezés értelmében Európa keleti része a szovjet érdekszférába került, ebből lett a szocialista blokk, amit a nyugati hatalmak (a megegyezés értelmében) nem kérdőjeleztek meg. Megszületett a hidegháború, mi pedig elkezdtük építeni a szocializmust és elkereszteltük magunkat béketábornak, a háború végét pedig felszabadulásnak.
Agyonragozzuk most ezt a kifejezést – de mintha nem tudnánk, mi a jelentése. Pedig az értelmező szótár elég világosan fogalmaz, annak ellenére, hogy a kifejezésnek több jelentése és árnyalata van. A felszabadít ige alapvető értelme (amilyenben most oly gyakran használjuk, amiért 70 évvel ezelőtt vége lett a II. világháborúnak) a következő: 1. területet az ellenségtől megtisztítva szabaddá tesz, visszafoglal; 2. társadalmi osztályt, nemzetet úgy tesz szabaddá, hogy elnyomását, leigázását, kizsákmányolását megszünteti; 3. valamely lelki, szellemi korlát, teher alól mentesít, szabaddá tesz. A felszabadulás (mint főnév) ilyen történést, folyamatot fejez ki, lényege: valamely személy, közösség, terület, helység tartós politikai, katonai, társadalmi elnyomás, megszállás alól való szabaddá válása háborús, harci események következtében.
Ha sorra vesszük és összehasonlítjuk a felszabadítás jellemzőit azzal, ami 70 évvel ezelőtt történt, komoly kételyeink támadnak, vajon valóban felszabadulásról beszélhetünk-e. Vegyük sorra: 1. A nácik által elfoglalt területről a nácikat elűzték ugyan, de ezáltal nem tettek szabaddá, mert nem foglaltak vissza semmit, hanem elfoglaltak. 2. Sem társadalmi osztályt, sem nemzetet nem tettek szabaddá, mivel az egyik zsarnok helyébe egy másik diktátor jött. 3. Igaz, hogy egy szellemi korlát (a fasizmus) alól ugyan mentesítettek, de helyébe egy másikat (egy kommunistát) akasztottak a nyakunkba.
És ezt nevezzük felszabadulásnak? Ezt?
A másik tényező ezzel az úgynevezett felszabadulással kapcsolatban a hősi szovjet halottak, akik életüket áldozták a szabadságunkért. Ilyen összefüggésben persze nem szokták emlegetni a Vörös Hadsereg feltartó egységeit, amelyek hátulról „bátorították” a szovjet katonákat, s jaj volt annak, aki nem volt elég vakmerő: a hősi halottak közül nem kevesen épp hátulról kapták a golyót. Ne gondoljuk, hogy a szovjet katonák mind meghalni vágytak Sztálinért és a mi felszabadításunkért. Mint ahogy a náci hadsereg katonái sem lelkesedtek mind egy szálig életüket a hitleri expanzió oltárán föláldozni.
A katonák, bármelyik oldalon, szegény ördögök voltak, akiket mészárszékre kergettek, hogy egymást gyilkolják, mert néhány nagymenő úgy vélte, azáltal váltja meg a világot. E katonák között is akadtak bizonyára (mindkét oldalon) vérmes, fanatikus gyilkosok – de nem elsősorban az ő vétkük ez, hanem a rendszeré, amely kihasználta őket s visszaélt velük. Nyilván tényleg sok hőstettet is végrehajtottak (szintén mindkét oldalon!), de vajon valóban hősiesség az ilyen értelmetlen halál? Miért beszélünk egyoldalúan kizárólag a szovjet oldalon elpusztult úgynevezett hősökről, mikor pedig a másik (a német) oldalon is voltak olyanok? Azok is ugyanolyan vérpadra ítélt, holott jobb sorsra érdemes szerencsétlen emberek voltak.
Ünnepelünk hát? Vajon mit? Azt a tengernyi fölösleges halált? Vagy azt a felszabadulásnak kinevezett rendszerváltást, amikor a barna diktatúrát a vörös diktatúra váltotta föl? És még hálásak is vagyunk ezért „felszabadítóinknak”? Mert1989-ig kötelezően hálásak kellett legyünk. De miért még most is?
Mit tehetett a szerencsétlen német fiatal azért, hogy besorozták a náci hadseregbe? Az ő sorsa egyenlő volt azzal az orosz fiataléval, akit – mert másutt született – a szovjetek hadseregébe soroztak be. Ugye tudjuk, mi a sorsa egy katonaszökevénynek, pláne egy diktatúrában és háború idején? Az egyik katona élete vajon miért érdemel tiszteletet, egy másiké pedig nem? Az egyik halálát vajon miért gyászoljuk, a másik halálának miért örülünk? És mindezért miért ünnepelünk? És miért kell ehhez vérszomjas katonai parádét szervezni – csak azért, hogy a potenciális ellenség ijedjen meg látván, miféle fegyver van, amellyel meggyilkolhatják? És amit majd aztán a győztes oldalon felszabadításnak neveznek…
Ha valamit, akkor a békét érdemes ünnepelni. Minden nap, amikor béke van, az ünnep. Képesek vagyunk tudatosítani ezt? Hölgyeim, uraim, tessék már körülnézni a világban! Hol van béke, s mennyire szítjuk a gyűlöletet?
Aich Péter, Felvidék.ma
