Egyesek szerint uborkaszezon van. Legalábbis így szokták nevezni a nyári, eseménytelen időszakot, amikor semmi érdemleges nem történik, ezért a sajtó képviselőinek nincs miről írniuk. Ezzel szemben szinte naponta olvasható egy-két információ, amire az ember önkéntelenül is felkapja a fejét.
Özönlenek a hírek a görög válságról, menekültkvótákról vitatkoznak felelős kormányfők és miniszterek, a nemzetközi válságkezelés kapcsán pedig odahaza próbál mindenki egy kis politikai tőkét kovácsolni.
Szerencsére azért itthon, felvidéki magyar viszonylatban is történt ez-az. Egyrészt volt az elmúlt időszakban két ifjúsági tábor, vagy ha jobban tetszik, akkor két szabadegyetem, ahol izgalmas előadások, tartalmas beszélgetések, szórakoztató és tanulságos műsorok, valamit nagyszerű, élvezetes koncertek követték egymást, vagy (mivel párhuzamosan is zajlottak az események) éppen egymás elől csábították el a főképp fiatalokból álló nagyérdeműt. Több száz program közül választhatott a több ezer résztvevő, amiért köszönet jár mindkét szervező csapatnak, hiszen rengeteg erőfeszítést, sok-sok munkát, megszámlálhatatlan órányi előkészületet igényelt, hogy minden zökkenőmentesen menjen. Az embernek végül mégis apró hiányérzete támadt. Elmaradt ugyanis a hagyományos pártelnöki vita, ahol tisztázni lehetett volna egy csomó kérdést, és elmaradtak az érdemi szakmai viták is (állítólag) a parlamenti képviselők szabadságolása miatt, akik ráadásul úgy vélték, egy ifjúsági rendezvényen nem lenne helyes „kampányolni”.
A vegyes párt elnöke időközben az ország egyik legismertebb idegene lett. Mégsem ez a hír volt a különösen meglepő, sokkal inkább az a tény, hogy ő ezzel kapcsolatban nem tiltakozott, nem kérte ki magának. Mintha elfogadta volna annak az ankétnak az eredményét, mely kissé sután kutatta, kit tart az istenadta nép jöttmentnek e hazában. Ugyanazt a stratégiát folytatta, mint pártja további tagjai: nem beszélnek, nem vállalják a konfrontációt, inkább távol maradnak. Csupán azt teszik, amiből látszólag nem lehet baj. Az érintett közkedvelt politikus is megelégszik azzal, hogy kutyáját és macskáját posztolja kétnyelvűen a közösségi hálón, miközben a házi kedvenceknek fogalmuk sincs a kettős identitásukról. Újabban mintha ez is a csomagolás, a pártimázs része lenne.
Ezzel azonban hosszú távon nagyon is vigyázni kell. Ha ugyanis szükség esetén nem emeljük fel szavunkat, ha a többség idegenként kezel bennünket, ha nem lesznek ránk tekintettel, akkor előbb-utóbb nem leszünk ebben az országban se kutyája, se macskája senkinek…
A. Szabó László, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”51898,51225,48272,47074,45041,43712″}
