Amióta az Európai Unióhoz csatlakoztunk mi, Kelet-Közép – Európa népei, szinte egyetlen leckére ébredünk minden reggel: megfelelni az uniós normáknak és törvényeknek.
Mert az „elitklubhoz” tartozni felemelő és biztonságérzetet sugalló dolog. Dagad is a keblünk a büszkeségtől. Végre európéer európaik lehetünk. Igyekszünk is megfelelni. Különösen mi, magyarok, akik az Unión belül is vagyunk, meg kívül is. Egy részünk bent, más részünk kint dagadozik a büszkeségtől.
Csak egy aprócska gond van ezzel: a kint maradott és az utódállamokban élő magyaroknak, akik őshonos kisebbségek (hiszen egy ezredéve élnek a szülőföldjükön), nem járnak ugyanazok a jogok, amelyek megilletik a svédországi finneket, a dél-tiroli osztrákokat, a dániai németeket, vagy a spanyolországi katalánokat. Európában ugyanis él vagy ötvenmilliót számláló őshonos kisebbség, amelynek a sorsával az Unió nem kívánt foglalkozni eddig sem. Most meg minden erejét leköti a beözönlő migránsok tömegeinek a befogadása, a rögtönzés, a káosz a sorsuk intézésében, a nagy műgonddal megalkotott uniós működési-működtetési rendszer felrúgása…
Nemrég még az Unió erős emberei is arról beszéltek: megbukott a multikulturalizmus. Akkor Angela Merkel ismerte el, hogy képtelenek voltak ötven év leforgása alatt integrálni jóléti nyugati társadalmaikba befogadott más kultúrájú, más vallású embereket, akik, tegyük hozzá, már eddig is rengeteg gondot és fejfájást okoztak. (Emlékezzünk csak a lángoló Párizsra, a brüsszeli karácsonyfa-cirkuszra, a kereszthasználat tiltására, mondván: sérti az ott élő muszlimok érzékenységét, vagy a németországi törökök elleni évek óta folyó radikalizálódásra.) Európa vezetői nem képesek felfogni, hogy a világ összes baját nem tudják orvosolni, különösen nem a jelenleg fennálló gazdasági-jóléti rendszer fenntartása mellett.
Nekünk, új tagállamoknak megvan ezzel a tapasztalatunk. A mi felzárkóztatásunk sem sikerült, és nem csupán a saját hibánkból. A globális gazdaság piacszerzésének áldozataivá váltunk, a munkanélküliség ugrásszerű megnövekedésével, a nyomott – így versenyelőnyt jelentő – bérszínvonalakkal, ezért élnek térségünkből milliók a szabad munkaerőmozgás „áldásos” lehetőségével. Messziről úgy fest: valami érthetetlen lelkiismeret-furdalástól – vagy politikai számítástól – vezérelve a régi tagállamok azt akarják, hogy fogadjunk be mindenkit, aki otthon nyomorog, nem érzi jól magát. És ha már lelkiismeretről esett szó: talán a briteknek van igaza, ők a közel-keleti szír menekülttáborokból akarnak valóban rászorulókat befogadni, s nem kérnek az illegális bevándorlókból, sem embercsempészekből.
Európa és az uniós vezetők jelenlegi magatartása, tétovasága csak azt mutatja: az igazán nagy és fontos kérdéseket képtelen kezelni. Európa – és az Európai Unió – alkonyát, hanyatlását jelzi, hogy képtelen kézben tartani a dolgokat, melyek sorsát is megpecsételhetik.
Az ötvenmilliós őshonos kisebbség jogállását ötven év alatt sem tudta és akarta rendezni, holott mi azonos kultúrkörből vagyunk, a demokrácia és a jogállam elveivel és feltételeivel is tisztában vagyunk, nem vagyunk messzeföldről érkezett, más szokású emberek; csak a szülőföldünkön szeretnénk otthon lenni, úgy élni, olyan jogokkal bírni, mint a többségi nemzeteinkhez tartozó polgártársaink. Egy ilyen Európai Unió mit tudna kezdeni bevándorlók újabb millióival, amikor egy árva szó sem esik – eshet – arról, hogy mi lesz az ötvenmilliónyi őshonos kisebbségi jogaival?! Hogyan lesz nekünk, az erdélyi vagy a kárpátaljai magyaroknak autonómiájuk? Hogyan és mikor óhajt ezzel foglalkozni Brüsszel, ha minden erejét leköti (bár még ez sem igaz) a migránshullámmal való törődés?
Idén tavasszal volt egy meghallgatás az Európai Parlamentben, amelynek megvalósulására a felvetéstől mostanáig hét évet kellett várni. Gondolhatjuk-, remélhetjük-e, hogy a brüsszeli vezetőknek egyszer majd csak eszébe jut, hogy az őshonos kisebbségek jogait is rendezni kéne? Miközben Európa nyugati fele boldog együgyűséggel keblére öleli a muzulmánok millióit, mi, őshonos európai népcsoportokhoz tartozó polgárok – Luther Mártonnal szólva –: itt állunk, másként nem tehetünk?!
Őry Péter, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”53545,53304,53301,53293,53279,52996,53092,52182,51334″}
