Elmúltak az ünnepek, a karácsony, egy új esztendőbe léptünk. Rövid időn belül választások előtt állunk. Megkezdődnek a sárdobálások minden oldalról. A magyarkodás gyakori szóhasználat lesz köreinkben.
Nemrég még mindenki a szeretetről beszélt, írt, olvasott, sóhajtozott, ábrándozott. Mert valami nincs sehol! Van, ahol együtt ünneplésre buzdítottak, a békés együttélésre, – mármint a közös hazában- de sajnos ez már több mint 90 éve nem így van. (Már lassan szomszédi szinten sem. Az idén a szomszédom akkora szlovák nemzeti zászlót tett ki az udvari teraszára, hogy én is gondolkodtam, hogy az enyémet kiteszem.)
Az értetlen és fájó számomra, hogy mindig a mi részünkről jönnek a gesztusok, a kéznyújtások. Soha nem olvasunk olyasmiről, hogy például Pozsonyban, Komáromban, Érsekújvárban egy szlovák rendezvényre meghívnák a település magyar csoportját, művészét. S ha valami csoda folytán meg is történne, akkora tiszteletet már nem kapna a magyar vendég, hogy anyanyelvén is üdvözölnék. Tőlünk viszont elvárják, hogy Szlovákiában élünk, kötelességünk tudni, beszélni, meghívni, üdvözölni két nyelven – már a nagyobbrészt a magyar lakosságból összetevő falvakban is.
Hadd ne szóljak a feliratokról, az önkormányzati dokumentumokról, a közintézmények feliratairól, amelyek csak szlovák nyelven íródnak, (mert mindenki érti) s az itt élő magyarságnak már minden mindegy, ő mindent elfogad, elhisz, közömbös és hitevesztett. A kedvenc szójárása az „úgysem”, s itt megszakad a beszélgetés fonala a magát mindenhol megvalló, nemzetiségét, hitét, nemzeti öntudatát nyíltan felvállaló felvidéki magyar és a sunyi pártot is felvállaló, szlovák nevet viselő, politikamentes szlovákiai magyarok között, akikkel mindenről lehet beszélni, csak a Csemadok, a magyar kultúra, az egyetlen magyar politikai párt és a magyar iskolák jövőjéről nem (még ha pedagógus, vagy iskolaigazgató sem), mert őt a téma inkább nem érdekli, (mert ő nem politizál).
A minap belekeveredtem egy (gyakori utcai) divatos vitatémába, ahol szidták például a polgármestert, a Csemadok elnököt, az MKP elnököt, továbbá egy civil területen nyüzsgő helyi embert. Amikor kivitatkoztuk magunkat, megkérdeztem: Elmondtad vagy kinyilvánítottad véleményedet egy illetékes helyen, nyilvános gyűlésen, tüntetésen?
S a válaszokat ismerjük: „Nem érdekel, úgysem változik semmi, s a melldöngető magyarokat meg nem szeretem”.
Megvallom, ez utóbbi megjegyzésénél felkaptam a vizet, s megjegyeztem, hogy akkor ezek szerint én is egy vagyok a mellveregetők közül, mert a véleményemet mindig kimondom, ahol éppen úgy gondolom. A magyar névhasználat az egész családom körében természetes volt, még anno a törvény megszületésekor, s jó pár éve igen büszkén hordom, viselem a magyaros jellegű ruhákat, látogatom (sőt szervezem) a nemzeti ünnepeket, vagy az ilyen jellegű rendezvényeket. Nem éppen divatból (de van számunkra ennél szebb divat?), de lehet, tudatom legmélyén éppen azért, hogy azokért is vállaljuk a magyarságunkat (akár öltözetben is felhíva a figyelmet), akik inkább viselik a kínai üzletekben, butikokban vásárolt cuccokat (az alsóneműtől kezdve, a bundakabátig), mert hogy olcsóbb, divatos is, s csak azt nem gondolja az ilyen magyar, hogy ezzel a kínai üzletek sokaságát gyarapítja.
S hát itt van a 60-70 éve megszokott szlogen, hogy „meg kell tanulnunk az államnyelvet, rossz az oktatási rendszer a szlovák nyelv tanítására vonatkozólag”(mert ugye az senkit sem bánt, hogy édes anyanyelvünket szennyezzük, eltörpítjük a zagyva kevert beszéd mellett). Értelmiségi még inkább szajkózza ezt a megszokott – és számunkra igen taszító – szöveget, a meg kell tanulni. Persze, hogy meg kell, a szlovák „államalapítók” szerint is, mert akkor már nem kell két nyelven kiírni, elmondani, s akkora nagy toleranciát örököltünk (nem az őseinktől, mert azok tudták, mit kell megőrizni az ő elődeiktől), hogy ha már egy más nyelvű van köztünk, már nem igényeljük a saját anyanyelvünk használatát.
Kedves magukat magyarnak hirdető honfitársaink- így adjuk fel magyarságunkat, önmagunkat! Csendben, és önmagunktól!
Én csak abban bízom, hogy marad és lesz még néhány magyarkodó emberünk, akik tudják, hogy miért viselik a mentét, a bocskait, nemzeti ünnepen miért öltöznek díszmagyarba, és miért vitáznak fáradhatatlanul megmaradásunkért, s miért mennek ki az utcára is, ha tüntetni kell iskoláinkért, anyanyelvünkért. Néhány garasért nem adják fel anyanyelvüket, kultúrájukat, pártbeli és nemzeti hovatartozásukat!
Dániel Erzsébet, Felvidék.ma
