Szabó Lőrincről, nagy költőnkről bizonyára sokat tudnak az olvasók, ám tájainkhoz fűződő kapcsolatait csak kevesen ismerik. „Aki kíváncsi a gyermek Szabó Lőrincre – mélyedjen el a Tücsökzenében: onnan mindent megkap első kézből” – írja az Írók, képek kötetben Vati Papp Ferenc. (Budapest, 1977. 296. l.)
Való igaz, hiszen a kötet háromszázhetven verséből közel kétszáz a gyermekéveket idézi. S ahogyan Illyés Gyula is írta: az önéletrajzi ciklus „a tudat eszmélésének és határainak ádáz vizsgálata – a költészet eszközeivel”.
Szobra Balassagyarmaton, Helytörténeti Gyűjtemény fényképtára
A XX. századi modern magyar költészet nagy alakja gyermekkora egy részét az Ipoly mentén töltötte. Édesapját, a „komor és ritkán nevető” mozdonyvezetőt ugyanis két alkalommal az Ipoly parti városkába, Balassagyarmatra helyezték. 1905 és 1908 között a költő három esztendőt töltött itt családjával. Ez a kisiskolásként megélt néhány év egész életében mély nyomokat hagyott benne, és az általa „tündérvárosnak” nevezett helyet később is többször felkereste. A Templom utca 10. számú házban laktak.
Az utcát ma Szabó Lőrinc utcának nevezik, a házon 1964-ben a városi tanács emléktáblát helyezett el az alábbi szöveggel:
„E házban lakott 1905–1908-ig
Szabó Lőrinc
/1900–1957/
költő, műfordító,
a XX. századi magyar lírai költészet
kiemelkedő alakja.”
A táblára ezenkívül rávésték Balassagyarmat című versének következő szép sorait is:
„Balassagyarmat – óh, hogy szeretem!
Legszebb ott volt fiatal életem,
Örvény volt nekem a világ s titok.
Hogy hittem még! –: látóhatáromon
úgy élt a sárkány, mint egy rossz rokon,
épp úgy élt, csak egy kicsit távolabb,
mint mi a Templom-utca 10 alatt.”
Az utcáján kívül emléke áll az általa egykor olyannyira szeretett gyarmati Erzsébet-ligetben /ma Palóc-liget/ is, melynek árnyas fái alatt látható a költő szobra.
Részlet az Irodalmi kapcsolatok I. c. kötetből
Szabó Lőrinc és Balassagyarmat kapcsolatáról megható és szakszerű tanulmányt olvashatunk a város irodalomtörténész-tanárának, Szabó Károlynak Nógrádi panteon című kötetében /Balassagyarmat, 1988./. A kutató a lokálpatrióta büszkeségével említi: „ha végigtekintünk a Gyarmathoz hasonló magyar városokon, egyik sem rendelkezik olyan jellegű, mélységű, jelentőségű irodalmi hagyományokkal, mint ez a városka” /193. l./. Hiszen gondoljunk csak a Balassiakra, Mikszáthra, Madáchra, Komjáthy Jenőre, Jobbágy Károlyra, vagy akár a kisebbek közül Gáspár Imrére, Pajor Istvánra és másokra.
Azt is el kell mondanunk viszont, hogy Balassagyarmat olykor ellentétekkel terhelt város volt. Egyszerre lehetett vonzódni hozzá és távolodni tőle. Magában hordozta a nagyságot, nyitottságot, de a kicsinyességet, a korlátoltságot is. Erre Szabó Károly is felhívta a figyelmet, amikor ezt írja: „Ezzel a törekvéssel, ezzel a Balassagyarmattól távolító tendenciával szemben jelent teljesen újat a voltaképpeni témánk, Szabó Lőrinc és Balassagyarmat kapcsolata.
Szabó Lőrinc a század első évtizedében gyerekként tartózkodott itt, mindössze három esztendeig. De ez a három esztendő olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy egész életében idézi Balassagyarmatot, és ebből a kapcsolatból, ebből az érzésből olyan versek születtek, amelyek, ha Szabó Lőrinc nevét említjük, mindig Balassagyarmatot is idézik.” /196–197. l./ Ezért szeretett később is – főleg szorongatott helyzeteiben – visszagondolni Gyarmatra, mert a tündérvárosra emlékezés „a zavartalanságot jelentette és a zavartalan létezés jelképévé vált benne”.
Szabó Lőrinc a Tücsökzene című kötetének III., Balassagyarmat /Idillek az Ipoly körül/ című fejezetének mintegy negyven verse őrzi a gyermekkor három itt eltöltött esztendejét, s „hozzátehetjük: egy jegyzőkönyv pontosságával és hitelességével”.
Az emléktáblán idézett sorokon kívül még számos versében felbukkan Gyarmat képe. A Templom-utca 10-ben például így: „Templom-utca 10? Csak rágondolok./ Zár, kapu enged, árnyként suhogok,/ s ugyanakkor döngő falak között/ a kapualjat megrázva döcög/ egy régi szekér. Nefelejcs, daliák,/ Saját magamban haladok tovább.”
A szerző dolgozata Szabó Lőrincről egyik kötetében
A gyermekkori gyarmati ház a maga szellemeivel, babonás látogatóival olykor Mikszáth szklabonyai házának hiedelemköreit is idézi: „Bejárónőnk, Marika, az öreg,/ hozta házunkba a szellemeket./ Lelkeket hívott vissza és haza/ háromlábú, kerek faasztala,/ s ő beszélgetett velük. Még kicsi/ lehettem; mikor elkezdte, csacsi,/ öt-hatéves, ámuldozó gyerek.”
Szabó Lőrinc, aki „nem csak az egyetemesség, hanem a részletek költője is volt”, szinte mindenre odafigyelt. Arra a tájra, amely a várost körülölelte, arra a forgatagra, amely Gyarmat utcáin zajlott stb. S működött a kisgyermek képzelete is, főleg amikor a misztikum környékezte meg. Főleg amikor – mint írja – „Az asztal táncolt, reccsent, kopogott,/ néha a szobán is körbe futott,/ lábai közt áttetsző kezeket/ láttam, tolongó kísérteteket.”
De megjelentek a gyarmati kicsi gyermek képzeletében a hétfejű sárkányok, a tündérek, az óriások, a halál. Egyszerre csodálta „jelenlétüket”, s viaskodott is velük.
Mint Túlvilág felé című versében említi: a „szelleműzés” tehát Gyarmaton kezdődött, mert: „Istennel a Szellem jól összefért,/ s mintha nem volna elég egy világ,/ másiknak nyitogatja kapuját…”
Gyarmat nemcsak az ellentétek, hanem az emberi nemnek, fajnak is sokszínű városa volt. Mint a költő írja: „Dáridó a magyarnak!” S utcáin fel-felbukkan a titokzatos „vásáros zsidó”, a „sátoros cigány”; ott lépegetett halinanadrágjában a „nagy, nyurga, szelíd drótostót”.
S ha Gyarmaton vagyunk, nem hagyhatjuk említés nélkül – mert a költő sem hagyta így – a várost körülölelő Ipolyt, a távolabb kéklő dombokat, a felvidéki hegyeket, a közeli Kürtös-patakot, a vadvirágos réteket, a romantikus hidakat sem.
Az Ipoly már említett ciklusának nyitó versében megjelenik. Így láttatja velünk: „… Nekem a/ folyó tetszett legjobban, az Ipoly./ »Csupa örvény: sikoltasz, s már sodor!« –/ mondták a nagyok… Örvény – ez a szó/ a mesékbe vitt, oda, ahol a jó/ tündér lakott, s a gonosz, s a csodás/ királylány, s a lángtorkú óriás,/ és Isten, s az ördögök-angyalok.”
A Csak ami volt című versben ismét felbukkan a folyó: „… Az Ipolyt,/ azt ma is látod! És a bóbitás/ nádszálat, melynek kicsi volt a ház,/ amikor hazavittem. És a sok/ forgót, örvényt. Télen a farkasok/ nyomát a hóban. Nyáron a füzet/ s az árnyat s élő tükrét, a vizet…”
A költő emlékei az idő távlatából még inkább megszépülnek, felértékelődnek. A gyönyörű nógrádi tájtól nem tud szabadulni, szinte minden évszak alkalmával felvillan belőle valami.
A Befagyott Ipolyon és a Halál torka című versekben egyszerre jelenik meg előttünk a tél romantikája és rettenete. Az Ipoly, a Kürtös-patak és a Katlan-Gödrének betörött jege, a jég alól kimentett barátok, a ködből kilépő árnyak. Aztán újra meleg szeretettel szól e pajkos folyóról. Az Ipoly füzeiben például így: „Ipoly füzei, karcsú, szép füzek,/ s ti, öregek, roskadtak, görcsösek,/ tele friss hajtásokkal, szeretem/ nézni: sok forgó leveleteken,/ mely kócos fürtökben a vízig ér,/ hogy villózik egymásba zöld-fehér-/ szürke fényetek.”
S ott az Ipolyon átvezető fahíd, mely alatt „nyáron a folyó megkeskenyedett”, és mely alól a csibészek a rajta áthaladó lányokat kémlelték.
De kémlelte a kis Szabó Lőrinc az Ipolyon túli tájat is, melyet ma már országhatár választ el idilli városától:
„Az Ipolyon túl – látom – ott a rét,/ aztán kék hegyek, és aztán ég…/ A réten csorda és liba legel,/ mindenfelé száll a fehér pehely:/ egy folt liba, tizedik, huszadik,/ ez sziszeg, az békén tollászkodik…/ Odébb meg árkok, ösvény, fűz-sorok,/ hörcsög, egérlyuk, nyúl, vakondokok…”
/Az Ipolyon túl/
És örül a gyermek a medréből kilépő folyónak, az árvíznek is: „Kiöntött az Ipoly, és sárga-zöld/ vize a mi utcánkba is betört./ Gyönyörű tavasz volt, pünkösd előtt. /…/ Ág, tört kerítés, mezők gizgaza/ ringott a tavas utcán, s mialatt/ pallót raktak le bosszú férfiak,/ víg gyermekhad taposta a vizet.”
/Utcai árvíz/
A Palócföldön aligha lehetne úgy végigmenni, hogy ne jutna eszünkbe Mikszáth Kálmán, a nagy palóc. Ezt valamennyien tudjuk, hiszen aligha írta be ez a táj oly mélyen magát más művészetébe, mint a Mikszáthéba. S lám, itt van Szabó Lőrinc is, akit e tekintetben nem szokás ilyen hangsúlyozottan emlegetni. Ha viszont arra gondolunk, hogy ő csak három évet töltött a kanyargós Ipoly-völgy székvárosában s a folyó partján, és ilyen termékeny költői ciklust hagyott maga után; egy haláláig tartó ragaszkodást táplált magában vidékünk iránt, mindenképpen tiszteletet érdemel; szellemét idéznünk erkölcsi kötelességünk!
Forrásmunka:
Csáky Károly: Irodalmi kapcsolatok I. Dunaszerdahely, 2004
A képanyagot összeállította és egy részét készítette Csáky Károly
