„Több mint két évtizede fáradhatatlanul járják a Kárpát-medencét, hogy Kárpátaljáról, az itt élő magyarok sorsáról énekeljenek. Nemzeti kultúránkat gazdagító tevékenységüket tavaly Magyar Örökség-díjjal jutalmazták. Dalaik nem vidám témákról szólnak, mégis, ahogyan a Credo név is tükrözi, hittel töltik el azokat, akik őket hallgatják.”
Az együttes tagjaival, Ivaskovics Józseffel, Varga Katicával, Nagyné Fekete Zsuzsannával és Soós Líviával Bundáné Fehér Rita beszélgetett a karpatalja.ma hírportálon.
„Idén huszonegy éves a Credo. Kérem, meséljen a kezdetekről, mikor, hogyan alakult meg az együttes?
József: Amikor az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolában dolgoztam, alapítottunk egy kamarakórust. Ezen belül volt egy háromtagú énekegyüttes, amely találkozott a Tavaszváró című könyvemmel, és megkért, hogy egy rendezvényen énekeljünk el együtt egy dalt. Kányádi Sándor egyik versével készültünk. Óriási sikerünk volt.
Ön szerezte a zenét a versekhez?
József: Igen, a dalok többsége már korábban elkészült, és néha elő is adtuk ezeket az Ivaskovics-trióval (István öcsém, unokatestvérünk, Attila és jómagam tartoztunk az együtteshez). Tehát volt előzménye a Credonak, és ott volt egy kötetnyi megzenésített vers, amely állítólag kézről-kézre járt. Sokszor karvezető óra helyett is verseket énekeltünk.
Mikor kezdett verseket megzenésíteni?
József: Az már nagyon régen volt. Amikor megszületett a kislányom, mesét, verseket olvastam neki, de a szűkös irodalmi készlet hamar kifogyott, és ismétlés helyett inkább elénekeltem egy-egy versikét. Gyerekkölteményekkel kezdtem, aztán jött a többi… Vári Fábián László Hajnali virágének című versének megzenésített változatával léptünk először a nagyközönség elé.
Maradjunk még kicsit a kezdeteknél. Hogyan lett Önből zenész?
József: Autodidakta voltam sokáig. Igaz, jártam zeneiskolába, ahol trombitán és klarinéton játszottam, de több hangszeren, így gitáron is egyedül tanultam meg játszani.
Hány hangszeren játszik?
József: Szinte mindegyiken egy kicsit. Kivéve a hegedűt. Amikor kiskoromban kaptam egyet, nagyon fájt tőle a fülem…
(…)
Az évek során számtalan fellépése volt az együttesnek. Mi a Credo sikerének titka?
József: Talán kuriózum volt, hogy Kárpátaljáról is jöttek olyanok, akik el akartak mondani valamit zenével, verssel. Talán szokatlan volt a műsorválasztásunk, a dallamvilág puritán, lemeztelenített kifejezési módja, a verssorok alá/mögé helyezett zenei alázat. Nem a divatot követtük, hanem azt csináltuk, amit fontosnak tartottunk. Bejártuk az egész Kárpát-medencét, sok helyen megfordultunk Gyergyószentmiklóstól Brüsszelig. Voltunk Bécsben, Zentán, Lendván, Székelyföldön, Felvidéken és természetesen az anyaországban. Néha engem is meglep az a rendkívül pozitív fogadtatás, amelyben többnyire részesülünk… No, azért nem mindenütt; rettegünk a falunapoktól, fesztiváloktól, ha van rá mód, nem fogadjuk el a meghívást.
Tevékenységüket tavaly Magyar Örökség-díjjal jutalmazták (Fotó: Kárpátalja.ma)
Mit tudtak elmondani Kárpátaljáról ezeken a helyeken?
József: Nem nagyon van mit mondanunk, hogy ne legyen „ünneprontás”, hogy ne álljunk be a folyton siránkozó-kéregető honfitársaink sorába. Inkább nem mondunk semmit, csak elénekeljük a dalainkat. Többnyire ez elég, ma az emberek jól informáltak.
Összefoglalható, mi ezeknek a zenés verseknek a legfőbb üzenete?
József: Az, hogy VAGYUNK.
Zsuzsa: Amikor Püspökladányban énekeltünk, visszafogott, kissé passzívnak tűnő közönség hallgatott bennünket. Azt hittük, nem értik azt, amit énekelünk. Egy hét elteltével beszéltünk a lelkésszel, aki szintén ott volt a koncertünkön, és ő elmondta, hogy egy egyszerű énekkarra számítottak, a mi fellépésünk pedig nagyon meglepte és megfogta őket. Hozzátette, hogy mi olyasmiről énekeltünk, amiről nem nagyon szoktak, nem nagyon szabad.
Lívia: Többen mondták, hogy szívükig hatolnak a versek.
József: Megható, amikor iskolások előtt énekelünk. Szinte ijesztő, amikor nagyon figyelnek. Ez olyan, mintha egy zsűri előtt vizsgáznánk. Ha a diákok türelemmel, csendben végig tudják hallgatni műsorunkat, akkor nagy baj nem lehet.
Ki választotta az együttes nevét?
József: Dinnyés József zeneszerző és énekes (daltulajdonos) ötlete volt. Akkoriban gyakran találkoztunk a magyarországi verséneklőkkel. Egyszer Dinnyés megkérdezte tőlem: „Te Jóska, hogy mutassalak be? Mondjam, hogy most következik Ivaskovics és a barátnői?” Volt az ungvári magyar iskolában egy gyerekcsapatom, amelynek Credo volt a neve, hát hívjuk így az együttest is.
Tavaly Magyar Örökség-díjat kapott a Credo együttes. Hogyan fogadták ezt az elismerést?
Lívia: Nagyon meglepődtünk.
József: Tulajdonképpen, nem is tudtuk pontosan, hogy mit jelent ez a díj. Csak az Akadémia dísztermében döbbentünk rá, hogy valami nagy dologról van szó… (…)
Ha újrakezdhetnék ezt a 21 évet, ugyanezt tennék?
Lívia: Ugyanezt, nem változtatnánk semmin.
József: Így volt jó minden.
Hogyan lehetne tömören jellemezni ezt a bő két évtizedet?
Zsuzsa: Nehezen.
Lívia: Hit, remény, szeretet.
József: Gyönyörű ámokfutás a sorstalanság hálójában vergődve.
Mit sikerült átadni a közönségnek?
József: Azt nem tudom, mit sikerült átadni, de mi odatettük szívünket-lelkünket, mindenünket, amink volt.
Mik a további terveik?
József: Pihenés. Egyébként nekünk, bizonytalan helyzetünkből kifolyólag, soha nincsenek terveink, amivel eléggé megkeserítjük meghívóink/barátaink életét. Néha álmodunk valamiről, de még magunk előtt is titkoljuk… jó lenne például megismételni a szimfonikusokkal előadott Fohász a hazáért oratóriumot (a felvidéki Bodnár Éva verseire).
Milyen gyakran születnek új dalok?
József: Tavaly is készült egy, a Kilencvenöt gyertya. Amikor megszáll az ihlet, akkor írok. Manapság viszont ritkán születnek új dalok. De a zene mindig ott van velem. Amikor a Tisza-hídon ücsörgünk több órán át és tehetetlen düh mardos, akkor felmerülnek keményebb hangok. De amint átérünk a túloldalra, és feltárulnak előttem a gondozott kertek, gyümölcsösök, búzamezők, a rendben tartott, kátyú nélküli utak, szinte bőrömön érzem a „világosságot”, máris elszállnak a dübörgő dallamok és inkább a Házi áldás dallamát dúdolgatom.
Hogyan látják a kárpátaljai magyarság jövőjét?
Zsuzsa: Mi szeretnénk bízni a jövőben, de nehéz megmaradni.
József: Nehéz erre válaszolni, amikor kiürülnek a falvak, az ifjaink elmenekülnek. Persze, máshol sem könnyű. Viszont itt van ez a Credo fesztivál, amely szerintem az életről szól. Ezért hiszem azt, hogy van feltámadás, van újjászületés. Látom a sok népzenei együttest, amelyek mostanság alakulgatnak. Látom, hogy van rá igény. Mintha a zenei szakma életre kelne. A fesztiválon is csak füttyentettünk egyet: „Ki játszik táncházat?”, rögtön nyolc zenész állt ki a színpadra és gond nélkül muzsikált. Az is biztató, hogy itt nyomul az életre való, edzett utánpótlás. Olyan gyorsan nőnek a gyerekek, hogy betöltik a megüresedett helyeket. Én bizakodó vagyok.
Katica: Én is. Elnézve a magyarországi templomokat, sokkal üresebbek, mint itt. És amíg a templomainkban tudunk együtt imádkozni, kicsik és nagyok, addig van esély.”
Bundáné Fehér Rita: Odatettük szívünket-lelkünket – Interjú a Credo együttes tagjaival (Forrás: karpatalja.ma)
