A karácsonyi ünnepkörhöz számos népszokás kapcsolódik. Betlehemest már az óvodában, a hittanórán tanulnak a gyermekek, helyenként még járnak kántálni, Ádámot és Évát, Istvánt, Jánost köszönteni, majd következik az aprószentekelés.
Hogyan alakulnak át ünnepeink, szokásaink, hogyan változik az ünnep és az ünneplés igénye a Székelyföldön?
Szokások, rítusok, felélesztett betlehemes játék
A népszokások csak ritkán szuverén események, hisz mindig integrálódtak a vallásos ünnepek rítussoraiba, szerkezetébe. És ez fordítva is igaz: az egyetemes vallási ünnepek sokszor a népszokások szövetében ritualizálódnak – szögezi le elöljáróban dr. Balázs Lajos néprajzkutató, az átmeneti szokások szakavatott ismerője, amikor a székelyföldi karácsonyi népszokások felől érdeklődöm.
Népszokások – ma
Véleménye szerint a vallási ünnepek és a népszokások kölcsönös ritualizálásának legszebb példája a húsvéti határkerülés.
A szent és a profán, a szent és világi vágy, eszmeiség, érdek folytonos összefonódását, szimbiózisát látom ünnepeinkben – jegyezte meg. – Az egyházi ünnepek és a népszokásokban testet öltött népi vallásosság kölcsönösen viszik egymást, valósítják meg – sajátosan a magyarság, kiváltképpen a székely-magyarság lelki életében – az ünnep eszmeiségét. Ez pedig nem más, mint örökös visszatérés a kezdetekhez – hangsúlyozta a néprajzkutató.
Balázs Lajos meglátása szerint a karácsony mindig visszatérés a betlehemi gyermek megszületésének egyetemes emberi élményéhez.
És máris felfedezhetjük a kettős ünneplés áthallásait: a betlehemi istállóban született kisded emberiséget megható öröme jelen van a családokban világra jött gyermek fölötti örömben – mutatott rá a szakember, így folytatva: – A karácsonyesti éjféli mise a székelyföldi családokban Mária-radinával folytatódott, folytatódik. A templomi ünnepség közösségi öröme, áhítata, a kezdetekhez való spirituális visszatérése otthonaikban ünnepi vacsorává változott. Sült füstölt kolbászt, oldalast fogyasztottunk lencsefőzelékkel, pálinkával, borral. Vagyis azonos étkek és italok elfogyasztásával újítottuk meg a családok együvé tartozását. Mi teremti meg a kétféle ünnep – a szent és profán – kapcsolatát? Éppen a vacsora neve! A legősibb szövetségkötési szerződés – gondoljunk pl. az Utolsó vacsorára.)
A néprajzkutató kitért arra is, hogy a betlehemes dramatikus játékok, amelyeket az ateista rendszer az 1950-es években betiltott, szintén egyféle radina, ugyanis a gyermekágyas anyának étkeket, ajándékokat vittek a pásztorok: báránykát, bőröcskét, sajtocskát.
A kanonizált templomi szertartás a népszokások rítusaival, játékaival, étkezési szokásaival gazdagodott. Az egyházi ünnep szentközpontú, a népszokások közösség-, illetve családcentrikus ünnepek – mondta, megjegyezve: – A karácsonyi ünnepkörbe tartoznak az igencsak kedvelt névnapok – Éva, István, János – viselőinek köszöntése, ünneplése. Gazdag folklórja van ezeknek.
A néprajzkutató szerint a fent ismertetett szokások éltek és mozgatták – helyenként még mindig szervezik – az egész magyarság karácsonyi ünnepét.
Itt a tartalmi egység, az ünnepi üzenet azonosságára, illetve a rendkívül változatos formai gazdagságra hívnám fel a figyelmet – hangsúlyozta. – Csak egy példát emelek ki: az előbb említett, ártatlannak tűnő, lencsefőzelékhez fűződő mágikus hiedelmet. A lencse, ugyebár főzéssel dagadó, szaporodó gabona? Nos, mivel karácsony időfordító esemény is, ugyanis korábban vele kezdődött az esztendő, a gyarapodás, a növekedés vágyát, vízióját kellett megjeleníteni, egyszóval a vágyott jövőt. Nem szavakban, hanem jelképek által – jegyezte meg.
Betlehemes (fotó: Ádám Gyula)
A szokáskutató kitért arra is, hogy a népi kultúrában a Karácsony éjszakája a fiatalok számára, kiváltképpen a leányok vágyálmait foglalkoztató szerelmi jóslások, párkereső jóslások éjszakája is, akárcsak a karácsony harmadnapjára időzített aprószentekelés.
Igazából élő vesszővel végzik! – jegyezte meg.
Dr. Balázs Lajos szerint a csíkkászoni aprószentekelés szokása, szertartása valószínű, hogy formájában, időzítésében, szertartásosságában egyedi a magyarság körében. Az egyik legszebb érintéses mágiának tekinti, amely elsősorban a leányoknak szól, szépségük, termékenységük biztosítását célozza, mondandója aláhúzásaként pedig a csapatba verődő legények verséből idézett: „Ha a gazdasszony nekünk megengedi, / Egy kis mustármagot hoztunk elhinteni. / Kit a pad alá, kit az ágy alá, / kit a leányok szoknyája alá.”
Nos, ezek többnyire a magyarság körében ismertek, azonban továbbélésük a húsvéti locsoláshoz képest lanyhult.
Csobotfalvi betlehem
Antal Imre és csapata immár húsz esztendeje minden évben felkerekedik és a betlehemmel végigjárja Csobotfalvát. A kicsi falu szorosan összenőtt a Mária-kegyhelyéről és pünkösdszombati zarándoklatáról híres Csíksomlyóval, s ma már mindkettő a közel negyvenezres székelyföldi város, Csíkszereda része.
Azt tudtam, hogy valamiképpen össze kell fogni a fiatalságot, hogy ne tartsunk ott, mint tőlünk nyugatabbra, ahol már szinte nem is köszönnek egymásnak az emberek – vázolja a betlehemezés szokása újjáélesztésének előzményeit Antal Imre, aki tanárként dolgozik, szabad idejében pedig befogadó faluja – ugyanis ő hozomány Csobotfalván, felesége szülőfalujában – népéletének fenntartásában vállal szerepet.
Mint mondta, a múlt század ötvenes éveiben a hatóságok betiltottak minden dramatikus népi játékot, így a betlehemezés szokása is lassan feledésbe merült. A rendszerváltás után egy, a Gyimesekből Csobotfalvára költözött cigányasszony próbálkozott a betlehemessel való házalással, de nem sok sikerrel járt.
1997-ben gyermekekkel betanultunk egy általam szerkesztett, innen-onnan összeszedett szöveget, végigjártunk vele a falun, s elcsodálkoztam, mennyi helyen fogadnak, s mennyi pénzt tettek a kicsi templomocskába az emberek. Ebből a pénzből elindítottuk a szilveszteri táncházat, innen indul a csobotfalvi hagyomány újjászületése – eleveníti fel a közel húsz éve történteket Antal Imre.
Elmondta, hogy akkoriban esténként a férfiak a kocsmában gyűltek össze, nem annyira az italozás kedvéért, hanem, hogy egy pohár pálinka vagy bor mellett megvitassák a világ dolgait. Ő is szeretett beülni közéjük, s bár nem vetette fel a pénz, nem sajnálta azt az egy-két lejt arra, hogy az idősebbeket hallgassa.
Egyik ilyen kocsmázáskor azt mondta neki az idős Orbán Árpi bácsi, hogy nagyon örvend annak, hogy valaki újból betlehemmel járja a falut, „de ezt a csúfságot nem szabadott volna végighurcolni a falun”. „Akkor mondjon jobbat!” – biztatta Antal Imre, mire az öreg behívta magához, „s fülétől farkáig elmondta a csobotfalvi betlehemest, dallammal, mindennel”. Így előkerült az ötvenes években még sokak által ismert szöveg, immár ezt tanulták be, s azóta is ezzel járják évente a falut.
Akkoriban három-négy nap jártuk a falut, mindenhova beengedtek, s ahogy a legények nőttek, s szerető került, akkor azokhoz is el kellett menni a szomszédos Csíksomlyóra vagy Csomortánba – meséli Antal Imre.
Megjegyezte, eleinte előfordult, hogy a végére a társaság egyik-másik tagja „elfáradt”, így hát törvényt hoztak – „mert a törvények nagyon fontosak” –, hogy a bort s a pálinkát a tarisznyába teszik, ivászat nincs, s az italat a leges legvégén, a begyűlt adományokkal együtt osztják el.
Mert hát mindenhol jól fogadják a betlehemeseket:
Volt, hogy már a pap előtt eljártunk, s viccesen mondtuk, hogy összeszedtük az egész kepét, az aratás megvolt a pap előtt – mosolyog huncutul Antal Imre.
Megjegyezte, hogy az akkori pap biztatta a híveket arra, hogy fogadják a betlehemeseket, tartsák meg hagyományaikat. De arra is megkérte őket, hogy a templomban is adják elő. Nem szívesen tettek eleget a meghívásnak, mert „ha már látták a templomban, miért engednének be a házhoz?” így aztán csak egy részletet mutattak be, kedvcsinálóként, s közben elmondták azt is, hogy annak idején, még az ötvenes években kik voltak a faluban az utolsó betlehemezők.
S ahogy mondtuk a neveket, mindenki ráismert valaki közelire – mondja Antal Imre. – Olyan volt akkor a templom, mint a csillagos ég, úgy ragyogott az örömkönnytől az emberek szeme!
A betlehemesek minden háznál megélik és a háziakkal is megéltetik a csodát.
Mikor valahova bekérezünk s befogadnak, eleinte a háziak csak vaszkatlódnak, hogy ők most vajon mit is kell tegyenek, de akkor jön a király s az ő járásával, mozdulataival ráhangolja a háziakat a csodára, átalakítja az egész házat templommá, ahová befogadják a szent családot, megjönnek a pásztorok, s mikor megszületik az Úr Jézus, jön a pásztorok ajándékozása, mindenki a maga módján – ismerteti az előadás koreográfiáját.
Hangsúlyozza, hogy nagyon fontos az ajándékozás pillanata, ugyanis nem az a fontos, hogy ki milyen gazdag ajándékot ad, hanem az mennyire szívből jövő.
Van aki egy fél almát ad, van aki egy sajtocskát, másnak nincs semmi, csak egy táncot jár ajándékba – jegyzi meg.
Antal Imre beszámolt a csapat mindvégig szótlan tagjáról, a hammasról is, akinek az a szerepe, hogy összekeverje a dolgokat. Például az előszobában a cipőt a fogasra akasztja, vagy az udvaron átköti a kutyát… „Meg se szólal, azt tesz, amit gondol, vicces dolgokat csinál.”
Csobotfalva (fotó: Ádám Gyula)
A játékot mindig a vendéglátókhoz, no meg a csapat tagjaihoz igazítják, van, ahol belefér egy kicsi gúny is. Mesélte, hogy egy alkalommal a csapat idős tagja, aki az öreg pásztort alakította, többet ivott, mint amennyit illett volna. Hosszú bundában állt a befűtött csempekályha mellett, s a királyt alakító csoportvezető furulyajátékára kellett táncoljon.
Addig fújtam neki, amíg jól megizzasztottam – meséli. – Hát egyszer csak megáll, s annyit mond: értem!
A rohanó világ, a vele járó elidegenedés lassan eléri a zártabb székely közösségeket is. Antal Imre elmesélte, hogy idő óta már nem mindenhol fogadják be őket, „mert a mai világ nagyon színes világ, azt hiszik, nem kell ismétlődjenek a dolgok”.
De szerintem fontos a ritmus, az, hogy a kerék ismét és ismét végigpörögjön, közepén az Úr Jézussal – hangsúlyozza.
Azért őket is megérintették az új világ új szokásai: most már facebook-on jeleznek nekik, hogy kihez kell menni, hol fogadják őket. S ezen az oldalon szerveződik már az új tánccsoport is.
Folytatjuk!
