Napjainkban gyakran elhangzik az immár közhellyé silányodott kijelentés: megjelent ennek, vagy annak a könyve, amely hiánypótló mű! Aztán eltelik néhány hét, hónap, s a „hiánypótló könyvről” kiderül, hogy megosztott kis irodalmi világunkban megjelenik egy, s még véletlenül sem több ismertetés és a könyv elmerül az érdektelenség jótékonynak semmiképpen nem nevezhető homályában.
Talán nem szerénytelenség, ha kijelentem: vannak kivételek. Ilyennek gondolom a nemrég hozzám jutott, Csáky Pál által jegyzett kiadványt. Címe: Üzenet. Közhely – mondom én. Több munka is megjelent már ilyen címmel. Majdnem kicsúszott a számon: „Palackposta”. És eszembe jut Fábry Zoltán elkobzott, zúzdába parancsolt könyve. De ez nem az! Hiszen az fájdalmas vészkiáltás volt az embertelenségben, a halálba menők utolsó üzenete a még élőknek – ha eljut hozzájuk. Vajon ez a könyv is ezt sugallja? Nem! Ez az életnek szól, a hatalmak kihívásai elleni küzdelem lehetőségét vázolja fel, irányt mutat, kilábalást a nihilből – ha eljut az olvasóhoz, ha ezáltal eljut az értelemig, a valóság torzult arcának megismeréséig. Ha fellapozom, s elgondolkodom a benne közreadott mélyinterjúk súlyos mondanivalóján, az azokban felvetett témák boncolgatásán, ránk, szlovákiai magyarokat érintő helyzetfelismerő, elemző megfogalmazásán. Ha elfogadom igazát…
A kérdező – Csáky Pál – hazai gondolkodókat, szellemi nagyjainkat igyekszik életünk gondjairól, visszásságunk máig meg nem válaszolt kérdéseiről a nyilvánosság, az olvasó előtt nyilatkozatra bírni. Bizonyára voltak olyanok is, akik a feltett kérdésekre nem voltak hajlandók feleletet adni, ki ilyen, ki olyan okból kifolyólag. De kik is azok, akik vállalták – merték vállalni ezt a nem éppen felelősségmentes válaszadást – legyen az erkölcsi, politikai, közéleti, vagy személyes töltetű. A névsor az összeállító szerint abc sorrendben ez: Bartal Károly Tamás jászói apát, Duba Gyula író, Erdélyi Géza nyugalmazott református püspök, Koncsol László író, kritikus, a Csallóközi Kiskönyvtár avatott szerkesztője, egy időben a szlovákiai református egyház világi gondnoka, Mács József író, Szeberényi Zoltán nyugalmazott egyetemi tanár, irodalomtörténész és Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költő. Kiváló nevek, közéletünk jelentős képviselői. Többen is jelen lehetnének a könyvben? Igen. Szívesen olvastam volna Fónod Zoltán érveléseit, aki évtizedeken át meghatározó szereplőjeként, formálójaként, íróként, irodalomszervezőként, újságíróként, közgondolkodásunk egyik meghatározójaként volt jelen életünkben. Kíváncsi lettem volna Kulcsár Ferenc Balassi-díjas költőnk véleményére, s a kérdésekre adott válaszaira. Persze, egy könyv terjedelme meghatározott, véges. És nem utolsósorban tükrözi az összeállító szubjektív világát, a megkérdezettekhez való viszonyát, azok testi-lelki állapotát, a kérdésekre adott válaszok közéleti hatásának mérlegre tevését.
Mire is kíváncsi Csáky Pál? Ismeri-e a mai fiatal generáció a múltunkat? Fel tudja-e dolgozni a velünk megtörtént eseményeket? Milyen a jövőképük a felnövekvő, mai szlovákiai magyar fiataloknak? Mennyire van jelen életünkben a szlovákiai magyar értelmiség, van-e kellő önismeretünk? Tudjuk-e saját értékeinket elhelyezni a mai, változó világunkban? Mennyire van jelen életünkben a szlovákiai magyar irodalom: lehet-e beszélni sajátos szlovákiai magyar irodalomról, van-e egyáltalán igény a hazai irodalomra: van-e értő olvasója ennek az irodalomnak? Mivel számomra ez a terület „testhezállóbb”, ezt próbálom a magam eszközeivel végigjárni, az olvasóval „megvitatni”.
Már maga a kérdésfeltevés is izgalmas, és még inkább az adott kérdésekre adott felelet. Mondhatni, a kérdéseken túl az adott válaszok messzemenően tükrözik a kérdezettek egyéni hozzáállását, habitusát. Minden tudatos kiemelés nélkül érdemes megfigyelni: mit válaszol az író Duba Gyula – aki nem tagadja meg közéletiségét – arra a kérdésre: hogyan érvényesül az irodalom hatása az egyénre, az olvasóra, képes-e az irodalom hatni a társadalomra? Hogy „jobb lett-e általa a világ?”… A felelet: „Az irodalom nem hat közvetlenül, nem tanít direkt, és nem változtat, bár talán fűti a szándék. Ehelyett felkutat és láttat valamit az életből, amire sem a tudomány, sem más nem képes. S ezáltal a lét értelmezéséhez új színt villant fel, és sajátos szempontot sugall.”
Nézzük, mit mond erre a kérdésre Tőzsér: „A kérdés választ is sugall: a jelek szerint az „értékes információ”, s „maga az irodalom” elveszni látszik az „értéktelen információk” tömegében. Az internet az irodalom számára maga a posvány.” – Kemény szavak, bizonyos egyéni felhanggal, nem minden elfogultság nélkül. Sokkal egyenesebb megfogalmazása Tőzsérnek az olvasó felőli megközelítés. Írja, és mondja: „Ami pedig az olvasókat és az olvasást illeti… egyik jelentős írónk azt szokta mondani, hogyan is lehetnének nagy íróink, ha nincsenek nagy olvasóink. Az alkotás és a művek befogadása a jövőben, úgy tűnik, valóban egyre inkább interaktív tevékenység lesz”… A tyúk és a tojás esete – mondom én. Bár nem egészen így igaz, még akkor is, ha mindkettő egyszerre alakult ki. Felvetődik a kérdés: ki is az olvasó? A „nagy olvasó!” A múlt században a felnövekvő, egyre izmosodó polgárság. Sajnos, ezt az említett polgárságot – beleértve a művelt zsidóságot is – elsodorta a II. világháború vihara. Ami ebből megmaradt, azt az olvasástól elidegenítette az új irodalmi irányzat: a „zártkörű” posztmodern, amit Tőzsér Hamvas Bélával igazol: „Hamvas Béla annak idején azt mondta és le is írta, hogy a költészetet nem popularizálni, népszerűsíteni, tömegesíteni kell, hanem éppen fordítva, meg kell menteni a tömegtől”. Kétértelmű a felelet: kire is vonatkozik? Az íróra, vagy az olvasóra. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ezt az elsivárosodó olvasási igényt, folyamatot nem utolsósorban felvállalta a polgárpukkasztó vulgarizmus, ami nem alakított, nem nevelt maga mellé egy új olvasó közösséget. Sőt, elriasztotta azt. Eredmény: vannak kimagasló teljesítményt nyújtó íróink, de nincsenek kimagasló, értő olvasóink. Ha vannak is, oly kevés a számuk, hogy egy kézen is számon tarthatjuk őket.
Nem kevésbé izgalmas kérdése Csákynak: „Az átlagember ….kevesebbet olvas, és modern elektronikai eszközöknek köszönhetően is szűkül a szókincse. Feloldható ez az ellentét?
Mit válaszol erre Erdélyi Géza? „Az írott anyag mennyiségének fokozását tényleg nagyban segítette az elektronikai eszközök gyors fejlődése és kínálata. De a csoda elvesztését, az ember beszédkészségét, – képességét, gazdagságát és színességét nemcsak a könyvek olvasásának egyre nagyobb hiánya, hanem a sajtótermékek elszegényedő szóhasználata és a tévé némaságra kényszerítő jelensége is okozza. Szinte észrevétlenül váltotta fel a közlékeny családi közösséget a néma család, mint közösségi kórkép.” Milyen igaza van! S toldjuk meg a fentieket egy Mács Józseftől kölcsönzött idézettel az Üzenet-ből: „Nem hiszek abban, hogy a számítógépek világában a nagy világnyelvek felfalják a kis népek nyelvét. Azt viszont el kell ismernem, hogy bár szlovákiai magyar irodalom még mindig van, a kérdés csak az, ki olvassa, s hogy mennyire van jelen a szlovákiai magyar életben? Mert hiszen ha az olvasó azt tapasztalja, hogy az írók nem róluk és nem nekik írnak, az nagyon nem jó. Elszomorító, hogy jelentősen megcsappant az olvasók száma, s nemcsak a szlovákiai magyar térfélen, hanem Magyarországon is. Ez az állapot viszont egyértelműen azt fejezi ki, hogy az író elfordult az olvasójától, mint ahogyan az olvasó is az író termékeitől. Nemcsak az író tud büntetni, hanem az olvasó is. A magyar klasszikusok könyveiről viszont tudnak az emberek, és élnek is ezzel a mérhetetlenül gazdag lehetőséggel.”… Mi lehet itt a végkövetkeztetés? Valami olyasmi, mint amit egyik nagy impresszionista festőnk, Mednyánszky László fogalmazott meg, bár nem az irodalommal kapcsolatban, de átvitt értelemben arra is rávetíthető: „ A biliárdjáték csak akkor érvényes, ha a játékosnak legalább egyik lába a földet érinti!” Az írók is megfelelnek ezeknek a kívánalmaknak? Vagy ide sorolható Mács József véleménye az írók – olvasók kölcsönös viszonyáról? Gondolom, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom: alighanem igen.
És még nem szóltam olyan kérdéseiről a szerzőnek, kérdésfeltevőnek, mint az autonómia létrehozásának lehetősége más formában, mit tettek le elképzelésünk virtuális asztalára elődeink, hogyan vészelte át a szlovákiai magyarság a ránehezedő megpróbáltatás időszakát, mi okozta, mi okozza a magyarság lélekszámának vészes gyérülését, amely az 1920-as évek hétszázezeréről mára szegényes ötszázezerre zsugorodott, hova lett a magyar nyelvű iskolák gyerekeinek az 50 százaléka, és egyebek.
Szóval, volna mit olvasni a könyvből – ha egyáltalán kapható a még meglévő könyvesboltjainkban. Ha kézbe veszi a még olvasni vágyó ember – Erdélyi Géza szerint a néma család, mint közösségi kórkép –, vagy ügyet sem vet rá, elmegy mellette, mint annyi más, gondolatébresztő, gondolkodásra késztető kiadvány mellett.
