Madártávlatból minden kissé más. Sőt, gyakran egészen más. A magasba kell emelkedni – ez a nehézsége, s egyben föltétele annak, hogy tisztán, részrehajlás nélkül láthassuk az eseményeket, alpári „magaslat” erre nem alkalmas.
A madártávlati szemlélet képessége sajnos nem adatott meg mindenkinek. Lehet annak szubjektív, de persze objektív oka is – ez utóbbi eléggé érthetetlenül, mert úgy vélné az ember, idővel minden kitisztul, áttekinthetőbbek lesznek az összefüggések is. Aztán mégis rájövünk, hogy az objektív okoknak is objektívan kialakult szubjektív okai vannak.
Bonyolultnak tűnik ez a meghatározás, holott valójában pofonegyszerű. Mert az objektivitásnak is lehet szubjektív háttere (és fordítva). Fokozottan érvényes ez arra, ahogy a néhai szocialista államokban megéltük a világ menetét. Ám azt igazából csak az érti meg, aki valóban a saját bőrén tapasztalta a kommunista rendszer hajthatatlan keménységét és abszurditását. Mifelénk vagy két emberöltőn át az egyik diktatúra váltotta a másikat, és az nem múlt el nyomtalanul. Európa nyugati felének egyik részében megélték ugyan a nácizmust, csakhogy az aránylag rövid ideig borzolta a kedélyeket. Európa keleti részében viszont jóval hosszabb ideig ”élvezhettük” a kommunista diktatúrát – s ez nem lényegtelen különbség. Aki ezt nem hajlandó észrevenni, nem is lesz képes megérteni e folyamatok szellemi hatásait, a lélekben végbemenő következményeket. Nyugati szemmel ezt fölfogni úgy, ahogy azt mi itt Közép-Európában megéltük, szinte lehetetlen. Lépten-nyomon bizonyítja ezt a nyugatról (Brüsszelből) származó kritika, megközelítés. Képtelenek észrevenni, hogy ez a most divatos neoliberális szemlélet tulajdonképpen áldemokratikus tőkediktatúra – egyszerűen azért, mert nincs igazán fogalmuk a diktatúráról, és mert hamis humánumra hivatkozva úgy vélik, a demokrácia valójában egyoldalú tolerancia. A demokrácia számukra azt jelenti, hogy békésen megegyezni a gazdasági fölény pozíciójából. Azokkal is, akikkel nem tudnak beszélni, mert úgy vélik, a gazdasági fölény majd meghátrálni kényszeríti őket.
Pedig hát nem. A demokrácia így nem valósul meg. Akinek ilyen az ideológiája, vallása pedig következetesen egyoldalú és intoleráns, azzal megegyezni nem lehet, mert az sajnos legföljebb az erőszakot érti, az intoleranciát. Csakhogy ebben az európai, demokratikusnak mondott közegben az ilyen állítás elfogadhatatlannak minősül, merthogy az fasisztoid, xenofób, rasszista. „Demokratikusan” ugyanis ezt állítják (egyoldalúan – de éppen azért „demokratikus”). Ezért aki ilyen értelemben szólni mer, eleve csöndesre fogja szavát, nehogy máris lehurrogják – holott kiáltani kellene, harsogni a süket fülekbe, hogy a király meztelen.
Mégis van, aki szólni mer. Igaz, csöndesen, nehogy már baj legyen. És mert a csöndes emberi hang fajsúlyosabb és hihetőbb, hitelesebb. Éppen csak meg kellene hallani. Egy kissé odafigyelni. Egy kis jóindulattal, ha lehet. Ilyen Csáky Pál Egy hang Közép-Európából című könyve (AB-ART, 2017). Szerényen egy hangnak mondja, holott többségünk hangja ez, a mienk, szlovákiai magyaroké. Sok értetlennek, hitetlennek kötelező olvasmánya kéne hogy legyen. Mert magyaráz és leleplez.
Azt írja például címadó írásában, hogy „a hazugságra és erőszakra építő, bigott rendszerek … halálra vannak ítélve”. Ezért van az, hogy a mai bigott (tőkén alapuló) rendszer magát tökéletesen emberségesnek mutatja, nehogy már halálraítéltnek vélje bárki, mindent szépen bársonypapírba csomagol, sőt rózsaszínű masnit is köt rá. Ez volna a demokrácia vívmánya? Van egy szép mondás, amit Szókratésznek tulajdonítanak, miszerint a szegények a gazdagok tulajdonának egy részét követelik majd, s a demokrácia megadja azt, a fiatalok az öregek kiváltságait akarják majd, a nők a férfiak jogait, az idegenek a hazai polgárok jogait, a bűnözők pedig a tisztviselők funkcióiba kívánkoznak – s a demokrácia mindezt megadja, lehetővé teszi: s ha majd a bűnözők uralják a demokráciát, rosszabb diktatúra következik, mint ahogy azt bármely monarchia elképzelhetné.
Ez volna a jövő? Csakhogy nem lehet mindent a demokráciára fogni, nem lehet mindent általa, az ő nevében szentesíteni. Hiszen a demokrácia sem tökéletes, a józan ész gyakran többet ér: a demokratikus játékszabályok értelmében két hülye bármikor leszavazhat egy zsenit.
Arra hivatkozik Csáky, hogy a történelem tanít. Jó volna, ha így lenne, de ez inkább vágyálom és föltételes módban működik, mivel nem tanulunk, mi több: nem is vagyunk hajlandóak okulni, hiába int a múlt. Túl gyakran nem is képes inteni, mivel egyszerűen nem vesszük figyelembe. A történelmet ballasztnak tartjuk, amely az előre rohanásban gátol. De mit is tud ez a mai fogyasztói társadalom, amit a Nyugat mindenáron ránk akar kényszeríteni (s amely után mi oly mohón, kritikátlanul kapkodunk)? Tud még lelkesedni (ha nem pénzről van szó)? Tud hinni? Meg tudja érteni önmagát? Meg tudja őrizni ősi szokásait, bevált értékeit, vagy csak valami bizonytalan újat képes produkálni, amit nem ismer, ami nem benne gyökerezik, és végül másnak hoz hasznot? Hiába beszél Csáky okosan, higgadtan, az ő hangja sajnos „csak” egy hang. Egy csendes hang. Egy túl csendes hang, amit sokan nem hallanak, nem hallhatnak. Sokan nem is akarják hallani. Nyilván más az érdekük és az értékrendjük.
Fölvetődik a költői kérdés, vannak-e eszközök az európai problémák, így a tömeges migráció okozta gondok kezelésére. Föltehetően a politikus mondatja ezt Csákyval, hiszen az első kérdés az kéne hogy legyen, egyeztethető problémákról van-e egyáltalán szó. A megfelelő eszközök keresése csak a második lépés – ám kezdeni az elsővel kellene. A mi tapasztalatunk a kisebbségekkel egy más világból származik: a magyarok Szlovákiában (is) őshonosak, s ezt Csáky is aláhúzza, a migránsok viszont teljesen idegen elem. Ha velük kapcsolatban a genfi konvenciót emlegetik, az valójában mellébeszélés, hiszen azt a konvenciót egyedi esetekre varrták, nem tömegmegmozdulásra.
Csakhogy a Nyugat sok mindent nem tud, vele ezért másképpen kell beszélni. A nyugati emberek tájékozatlanságát okkal említi Csáky (lásd pl. a Magyarok Szlovákiában c. írását). Egy nyugati ember szinte semmit sem tud a közép-európai fejleményekről a kommunizmus idején – a kisebbségekről nem is beszélve. Ha pedig megtud valamit, hitetlenkedve csodálkozik. Mert alig tudhat erről bármit. Egyrészt azért, mert a XX. századi Európa olyan zavaros, hogy mindenki a maga dolgával volt (és van most is) elfoglalva, s legföljebb a kimagasló eseményeket ismeri, azt is sajátos („hivatalos”) klisék formájában. Másrészt pedig azért, mert a nemzetiségi kérdéseket sokáig belügynek tekintették, sőt titkolták is, mivel csak a nemzetállami formát tartották szalonképesnek és elfogadhatónak; aki kisebbségi jogokról beszélt, azt terroristának, irredentának tartották, s nem utolsósorban Nyugaton is kellemetlen téma volt ez (baszkok, írek, dél-tiroliak…).
A magyarok Trianon utáni (cseh)szlovákiai helyzetéről a Wikipédiát idézi Csáky, utalva arra, hogy a tények objektívak, s így (talán) meggyőzőbbek. Mi ezt persze tudjuk, mások viszont nem. Azért jó, hogy nem csupán magyarul jelent meg a könyv, hanem szlovákul és angolul is. Tényeket sorol, s azokat nehéz cáfolni – bár bizonyára akad, aki megkérdőjelezi, relativizálja, kiforgatja… Mégis fölöttébb jó volna, ha az illetékesek el is olvasnák a könyvet, rendkívül tanulságos lehetne számukra. Bár bizonyára olyanok is akadnak, akik majd az ezeréves elnyomásra utalnak, mintha az, ha igaz is volna, bármi jogot adna arra, amit a magyarokkal 1918 után (Cseh)szlovákiában (is) tettek.
Európa „fejlődése” a XX-XXI. században inkább a hanyatlásról szól, a dekadencia felé tart, politikai, gazdasági, szellemi vonatkozásban. De leginkább talán erkölcsi összefüggésben: a jó már nem jó, a rossz nem rossz, mindenkinek csupa jog és mondvacsinált szabadság kell, felelősség és kötelesség viszont nem, az egyetlen mérce a pénz lett, a pénz (és általa a hatalom) megszerzése bármi áron, mert a pénz, a nyereség immár több lett, mint az emberi élet, a méltóság, a hit, a becsület, a hagyomány. Az ilyen típusú gondolkodás viszont képtelen valóban demokratikusan cselekedni; nemzetiségi kérdésben ugyanakkor a melldöngetés lett a legnagyobb (és döntő) érték és érv, meg a nacionalizmus, a sovinizmus, amit hazafiságnak álcáznak. Ellentmondásnak tűnik, de az autonómia Szlovákiában vörös posztóként működik – föltehetően azért, mert azt a szlovákok mindig elszakadásként értelmezték.
A történelmi (és nemzeti!) tudat bonyolult kérdéseket vet föl és sok mindent megkérdőjelez, többek között akár Csehszlovákia, Szlovákia (önálló) létét, jogosultságát, a hozzá fűződő racionális és érzelmi okokat egyaránt – egy olyan világban, amely más értékeket preferál, mint az elátkozott, ledorongolt, lenézett régi világ (a Monarchia), miközben az újonnan istenített értékeket is megkérdőjelezi, mivel teljesen más jellegűek. Lásd a Monarchia nemzetiségi törvényét – például. Vagy azt, hogy a mai világ biztonságérzetet alig közvetít, viszont annál több idegességet, bizonytalanságot.
Múltunk megértése a Nyugat által mindig újra fölteszi a kérdést, mit tud a Nyugat egyáltalán a múltunkról. Mert hiába: hiányzik a Nyugat közvetlen tapasztalata, nem tudja, mit jelent a durva kommunizmus közvetlen átélése. A vasfüggöny mögül az valami egészen más. Lehet, hogy jó információik voltak, de akkor sem értik: mert nem élték át, nem érezték a bőrükön. Hiába hallottak-olvastak bármit, személyes élményük nincs. Fasizmus? Igen, az is volt, de másképp, és főleg rövidebb ideig – ez a legfontosabb tényező, a Nyugat ezért nem érti, nem is értheti, s képtelen fölfogni, hogy nekünk itt más tapasztalatunk van, következésképpen bizonyos „brüsszeli” nyomásra is másképpen reagálunk. Ez a neoliberális „egységfront” hasonló diktatúrát evokál bennünk, mint amilyet már átéltünk, s amiből untig elegünk van.
Régebben, még a szociban, volt egy magyar kabaré, ha jól emlékszem sapkaeladásról: milyen sapkát kér: pirosat, vagy pirosat? A mai neoliberális világban ugyanez megy, csak az egyik piros sapkát zöldnek mondják, a másikat pedig zöldnek. Nos, tessék választani. Melyik zöld sapkát tetszik kérni, amelyik piros? Az történik, hogy első lépésben elhitetik az emberekkel, hogy mondjuk ami kék, az rossz. Második lépésben kijelentik, hogy Józsi kék. Ebből logikusan következik, hogy Józsi rossz. Így megy ez mással is: a populizmussal, rasszizmussal, extrémizmussal. Úgy definiálják a fogalmakat, hogy kékek legyenek, azaz rosszak. Az agymosás hatékony módszere ez.
A szocializmus „gyönyörűséges” világáról a könyv második része szól – másképpen, de ugyanúgy meggyőzően. A lélekről, a felelősségről, emberségről. És önmagáról is szól a szerző, az ellenzékiség hiteles történetéről. Csak újfent fölmerül a kérdés: vajon akad, aki a könyv szlovák vagy angol variációját elolvassa? S ha igen, nem hencegésnek tartja? Kitalációnak? Túlzásnak? Pedig nem túlzás, nem koncentrációs tábori brutalitás, meghurcolás volt ez, hanem az öncenzúra időszaka. És nem udvariasság volt, meg belátás, empátia, hanem félelem. Velőig ható félelem. Megértik ezt? Talán azok, akik még emlékeznek a náci rémuralomra. Vagy hogy egy magyar jellegű várost hogyan szlovákosítanak el többek között úgy, hogy az értelmiség lefejezése mellett vezető pozícióba a városban nem kerülhetett magyar, de a város más szülötte sem, nehogy már érzelmileg kötődjön hozzá, s így akadályozza a szocializmus grandiózus építését, mert akkor még helytelen hazafiságot tanúsítana. És hogyan is értik Nyugaton az agyonragozott – és magasztalt – 68-as „reformot”, amely ugyan reményeket ébresztett, ám nemzetiségi szempontból végképp nem volt reménykeltő, mivel fölélesztette a nacionalizmust is? Majd a normalizációs időket, ezt a színtiszta irracionális időt: el tudja-e hinni a történteket egy nyugati polgár? Vagy legalább elképzelni tudná-e?
Néhány kordokumentum, néhány a sokból, a rengetegből, Csáky könyvében tulajdonképpen „csak” illusztrációként, de fölényes fölülnézettel, objektív rálátással. Amit leír, vérre ment az, ha nem is fizikai kivégzésről volt szó, de a kommunista diktatúra a szellemi kivégzés minden válfaját kipróbálta. Dokumentum a könyv arról, hogy a piszkos munka módszerei változatlanok: amit régebben a nácik és a komcsik csináltak, azt most gyakran a neoliberálisok fizetett ágensei teszik. Kissé más módszerekkel, de teszik. Örökzöld cselekvés ez. A szomorú ebben az, hogy Júdás mindig akad, a tragikus pedig nem az, hogy magyarok jelentenek föl magyarokat: ez nem nemzetiségi kérdés, ez az emberi gyarlóságról szól – viszont a hatalom itt (Cseh)szlovákiában nem csak gyarlóságból, az államterrort meglovagolva él vissza a hatalmi lehetőségekkel. A nyílt vagy burkolt magyar kártya még mindig jól működik, mostanság demokratikus álruhában pályáz a magyarokra s igyekszik ellenőrizni, pórázon tartani őket.
Ha mindezt valaki nem magyarként Pozsonyban, Brüsszelben, vagy bárhol mégis megérti és figyelembe is veszi, szóljanak már nekem, holtomig várok. Talán megélem még.
