Az 1849. július 2-i második komáromi csatát követően értékes napok mentek veszendőbe, mikor a sebesült Görgeit helyettesítő Klapka végre 1849. július 11-én – százhatvannyolc éve – elszánta magát a támadásra, hogy áttörjön a császári főseregen és a Feldunai hadsereg megindulhasson a főváros felé.
Ezen a napon 40.000 honvéd (47 zászlóalj, 50 lovasszázad, 160 tábori löveg) vett részt a küzdelemben, miközben a velük szemben álló császári fősereg 34.000 katonát (53 zászlóalj, 49 lovasszázad) és 176 tábori löveget számlált. A honvédek azonban hiába harcoltak példátlan hősiességgel, Haynau seregén nem tudták keresztülverekedni magukat, emellett Klapka tábornok sem vezette kellő határozottsággal a reá bízott csapatokat, így az áttörés meghíúsult és a Feldunai hadsereg kénytelen volt a Duna bal partján elvonulni Komárom erődjéből.
A vezérkar számolt egy döntő csata eshetőségével is
Míg Görgei tábornok súlyos sebesülten feküdt komáromi szállásán, Mészáros Lázár altábornagy megérkezett a fősereghez Kossuth azon utasításával, hogy Görgeit váltsa le és vegye át a parancsnokságot. Ezen hírt titokban tartották, de rangidős tábornokként Klapka július 4-ére tiszti gyűlést hívott össze, ahol közölte a kormány határozatát. Az egybegyűltek ekkor kijelentették, feltétlenül bíznak eddigi fővezérükben, s feliratban kérték, hogy Görgei maradhasson a Feldunai hadsereg élén. A kérelmet Klapka és Nagysándor vitte el Pestre, ahol azt a minisztertanács helybenhagyta, de a hadsereg vezetését újabb áttörési kísérletre utasította.
A július 6-i komáromi haditanácson már Görgei is jelen volt, s az áttörés napját július 9-ére tűzték ki. Július 7-én azonban Klapka levelet kapott Kossuthtól, és az abban foglaltak szerint eljárva, a Duna bal partján útnak indította az I. hadtestet Pest felé. Amikor ez Görgei tudomására jutott, rögvest leköszönt posztjáról, ám a tisztikar határozott kérésére végül mégis maradt. Mindeközben Klapkát is rábírták arra, hogy folytatódjanak a július 9-i támadás előkészületei, ezért a tábornok visszarendelte a Pest felé tartó I. hadtestet. Görgei sebesülése miatt Klapka vette át ideiglenesen a Feldunai hadsereg parancsnokságát, de határozatlansága folytán a támadást végül július 11-én indította meg.
A Feldunai hadsereg elvonuló részei (I., III. és VII. hadtest) kapták azt a feladatot, hogy a Duna jobb partján lévő sánctábort félkör ívben körülfogó császári főseregen keresztülverekedjék magukat, s Nagyigmánd felé törve érjék el a Győr-bicskei utat, míg ezen siker esetén a komáromi várőrség mobilizálható részei (II. és VIII. hadtest) az áttörést követően visszahúzódnak a sánctáborba. A vezérkar számolt egy döntő csata eshetőségével is, így a siker érdekében csapataival az áttörés egy szakaszán kívánt erőfölényt létrehozni, miközben a magyar fősereg a sáncokkal szemben lévő császári erőket foglalkoztatta. A honvédek jobbszárnya – azaz a VII. hadtest – az ácsi erdőnél, centruma – III. hadtest – Herkálypusztánál és Csémnél, míg a balszárny – I. hadtest – Mocsánál és Almásnál sorakozott fel. A haditerv szerinti támadást lépcsőzetesen kellett végrehajtani, vagyis előbb a magyar jobbszárnynak visszaszorítani a császáriak balszárnyát, majd a zömnek bevennie Nagyigmándot és elérni a Győr-bicskei utat, aztán a balszárnynak kellett ezen útszakaszt elérnie Kocs környékén.
A cári csapatok megjelenése képezte a csata fordulópontját
A magyar fél erőviszonyai kedvezőbbek voltak, ugyanis a csata kezdete előtt mind az I. hadtest, mind a kikülönített csapatok bevonultak a sánctáborba, a császári fősereg viszont meggyengült, ugyanis Haynau parancsára a császári III. hadtest Buda felé volt útban.
Július 11-én reggel előbb sűrű köd volt, majd eleredt az eső, így a tartalék lőszerkészlet késve érkezett be a csapatokhoz, melyek 9 óra körül indultak meg, s délelőtt 11 óra tájt látott munkához a tüzérség Ószőny és Almás között. A csata kezdeti szakasza magyar sikereket hozott – annak ellenére, hogy az Haynaut nem érte váratlanul –, Aschermann Ferenc ezredes komáromi két hadosztálya a császáriak egyik dandárját az ácsi erdőbe szorította, mely segítségére Schlik altábornagy császári I. hadteste avatkozott a küzdelembe, így az előretörés megakadt, pedig a honvédzászlóaljak többször is betörtek az erdőbe a VII. hadtest gyalogságával együtt. Leiningen tábornok hadközépen álló III. hadteste megszalajtotta a Herzinger-hadosztályt és Csém felé nyomult tovább, ám a sikert Nagysándor tábornok késlekedése miatt nem lehetett kihasználni – aki csakúgy, mint a Pikéthy Gusztáv tábornok vezette lovashadosztály, megelégedett az ellenség ágyúztatásával –, ráadásul Haynau bevetette a Panyutyin-hadosztályt. A cári csapatok megjelenése képezte a csata fordulópontját, ugyanis ezután a császáriak előbb a magyar jobbszárnyat, majd a III. hadtestet szorították vissza a komáromi hídfőbe. Végül Klapka délután 17 órakor kénytelen volt elrendelni a hídfőbe való általános visszavonulást, melyet a császáriak nem zavartak meg. A magyar fél véres vesztesége 1500 honvéd, míg a császáriaké 813 fő volt.
„…mintha csak lakodalomba mentünk volna, vidoran indultunk az ellenség által újból megszállt erdőnek”
A II. hadtest állományába tartozó pesti 25. honvédzászlóalj egyik őrmestere, Dékány Rafael az alábbiakat őrizte meg emlékezetében az ácsi erdőben lefolyt, hullámzó közelharcról: „Klapka vezénylete alatt mi intéztünk támadást, a mi hadtestünknek ez alkalommal az ácsi erdő megtisztítása jutott feladatul, s mivel reggel erős köd volt háborítás nélkül, úgyszólván észrevétlenül közelítettük meg az erdőt, melyet az első rohammal ki is tisztítottunk, de az erdő és Ács közötti sánczokból olyan erős ágyú- és puskatűzzel fogadtattunk, hogy kénytelenek voltunk visszavonulni, a második rohamnál, midőn az ellenség egészen új csapatokat hozott ellenünk, még szerencsésebbek voltunk, mert már az erdő sarkán levő sánczból is kiszorítottuk az ellenséget, de mivel mi ágyút az erdőbe nem vihettünk, az ellenség pedig mindig újabb és újabb ütegeket hozott ellenünk s azonkívül a két rohanás közben töltényeinket is mind ellőttük, kénytelenek voltunk az erdőt elhagyni. Midőn az erdőből másodszorra kijöttünk, már estende volt, azt kérdezi Rakovszky [Sámuel alezredes, hadosztályparancsnok], »Fiúk! bementek-e még?« s midőn egyhangúlag azt feleltük, hogy szívesen bemennénk, de nincs egyetlen töltényünk se, ő maga nyargalt a lőszerkocsikhoz s lehányatott előttünk sorjába néhány töltényes ládát, mi telehánytuk táskáinkat a Rákóczi induló kedves és lelkesítő hangjai mellett (…) Megjegyzendő, hogy a banda reggeltől estig mindig a Rákóczi indulót fújta az erdő alatti dombon, mintha csak lakodalomba mentünk volna, vidoran indultunk az ellenség által újból megszállt erdőnek, és harmadszor is kitisztítottuk. A hosszas és elkeseredett küzdelemnek azonban, mely reggeli 9 órától, esteli 9 óráig tartott s melyben összesen 140-150 ágyú hallatta bájos hangjait és szórta a vasgombóczokat, jóllehet az ellenséget minden ponton visszaszorítottuk, a vége csak az lett, hogy 1600 ember híjával tértünk vissza a sánczok közé, pedig e támadás czélja az lett volna, hogy az ellenség vonalát áttörjük, ez azonban nem sikerült. Ezen a napon is nagyon rám járt a rúd, mert az első roham alkalmával a sapkámat, daczára hogy az állam alá volt csatolva, egy ágyúgolyó lesöpörte a fejemről, egy puskagolyó meg épen akkor fúródott a puskám agyába, mikor czéloztam, mifölött az én golyóm annyira felháborodott, hogy a velem szemben álló német vadásznak rögtön a mellébe fúródott, a másik puskagolyó meg akkor csapott a lábamikrájára, midőn már gond nélkül ballagtunk visszafelé; de ez már olyan fáradt volt, hogy a nadrágomat sem bírta átlukajtani. Ez a három intermedzo azután teljesen kivert azon jó hiedelemből, hogy engem a golyó nem talál meg.”
„…olyan mély fájdalom fogott el, hogy tenyerembe rejtve arcomat, elfordultam”
Karsa Ferenc hadnagy, a Feldunai hadsereg egyik parancsőrtisztje szabadságharcos naplójában így vélekedett a csatáról: „Az 1. 3. 7. hadtest és a Görgey Ármin [alezredes] mozgó csapatja Ó Szőny és Mócsa közt Nagy Igmánd felé arccal – bontakozott ki, – a 2. 8. hadtest a homok hegy körül a Concó patak irányában táborozott. Július 11-kén reggel mind két oldalról megdördültek az ágyúk, siettünk a régi vár bástyáira; feszült figyelemmel néztük a csata hullámzását, – aggódva, mintha ez az egy csata volna a lenni – vagy nem lenni kérdése. Hát mi az a csaták halálos veszedelme ahoz a szorongó érzéshez képest, ami ekkor, a tehetetlenség tudatában, a veszedelem láttára melyben hadseregünk forgott, – erőt vett lelkeinken. A lelkesedésnek nincs hatásköre hogy felébresszen az aggodalom zsibbasztó bénaságából; és amiért rajongunk a haza, az ügy elvesztésének csüggesztő félelme tornyosodik lelki szemeink előtt. – Mikor pedig már a csillag-sánc és a várfok nehéz ágyúi is megdördültek hogy a hátráló magyar zászlóaljakra tóduló császáriakat visszatartsák, olyan mély fájdalom fogott el, hogy tenyerembe rejtve arcomat, elfordultam, hogy ne lássam hadseregünk levitézlett négy hadtestének rohamos hátrálását. (…) Nem hiszem, akkor se hittem, de nem is lehető, hogy Klapka igazi odaadással ne akarta volna megverni s utunkból elseperni az ellenséget, ilyen feltevés az ő jelleméhez nem férhet, ha könnyen vezethető természete volt is, ha már egyszer nekifogott meg is tette ami tőle telt. Azt tartom hogy a 11-iki csatát, akaraterejének könnyen lazulása miatt vesztette el, meg azért, mert tétovázásával 8 egész napot adott az ellenségnek seregei rendezésére és a muszka hadtest bevonására. Július 2-kán, Klapka elszántsággal s a helyzet felismerésével verekedett, no meg a 3. hadtestet vezérelte, – erősen hozzájárult a győzedelemhez. 11-kén ha az ellenség megnövelte is erejét, az ő serege is szaporodott egy hadtesttel, mégis ugyan abban az állásban nagy vereséget szenvedett.”
„…parancsot adtam a visszavonulásra”
Maga Klapka tábornok az alábbiakban emlékezett meg a csatáról: „Ez volt a legvéresebb csatája egész szabadságharcunknak. A csapatok a kétségbeesés elszántságával küzdöttek. Dél felé minden ponton előnyben voltunk. Ekkor Panyutyin orosz hadteste [sic!] nyomult a harcvonalba, s előnyomulásunknak a centrumban állott ellene. Nekünk már nem volt tartalékunk, míg az ellenség mind újabb és újabb erősítéseket vont magához. 4 órakor végre – meggyőződve az áttörés lehetetlenségéről, s hogy ne tegyem ki magunkat oly veszteségeknek, melyek a seregnek Komáromból való visszavonulhatását kérdésessé tehették volna – parancsot adtam a visszavonulásra, ami egészen az elsáncolt táborig a legnagyobb rendben hajtatott végre.”
A Feldunai hadsereg nem tudott áttörni a császári főseregen, így a közel 29.000 főt számláló I., III. és VII. magyar hadtest, súlyosan sebesült fővezérükkel az élen, 1849. július 12-én, az esti órákban indult el Komáromból Vác felé a Duna bal partján.
