Az olvasó feltehetően már a címből rájött, hogy most mással szembesül, mint amit évente egyszer a sajtóban az évforduló kapcsán olvasni szokott. Az alábbi írás tényanyaga PaedDr. Jindřich Marek hivatásos cseh hadtörténész munkájából származik, a Válka REVUE (Háború REVÜ) című cseh szakfolyóirat birtokomban lévő ezévi első számából, de korábban olvasott kitekintésekkel is kibővítem az írást.
Felvidéki szempontból azért is érdekes a téma, például a ligetfalusi magyar leventegyilkosságok miatt, hogy az érem másik oldalát itt is elhallgatták, s mindenhol csak a háborúban vesztes fél atrocitásairól emlékeznek meg. Ugyanez érvényes a szudétanémetekre is.
Maga a szerző is sorol fel forrásmunkákat, melyek közül az egyik címe már önmagában sokatmondó. Dorin A.: Srebrenica. Történet a politikailag korrekt rasszizmusról, avagy a második világháború utáni Európa legnagyobb hazugsága. Prága 2014
Srebrenicából afféle zarándokhely lett, a Srebrenicai Anyák nevű szervezet 8372 muszlim áldozatot jelöl meg nem ellenőrzött forrásból. Nem tudni, hogy ez az 1995-ös események száma-e, vagy esetleg korábbi áldozatok is vannak benne. Az is bizonytalanná teszi a számot, hogy 1996 nyarán, tehát egy évvel az incidens után tartott bosznia-hercegovinai választásokon szavazatot adott le 914 személy, akiket az áldozatok között tartanak számon, illetve több száz állítólagos áldozat él az USA-ban és Ausztráliában, akik szerepelnek az áldozatok listáján.
Igazából a történet valamikor 1992-ben kezdődött, amikor a bosnyák kormány által odaküldött muszlim hrdlorez-torokmetsző Naser Orić félkatonai csapatai etnikai tisztogatásokba kezdtek a srebrenicai régióban élő szerbek ellen. Szerb falvak tucatjait égették fel, legalább ezer civilt gyilkoltak meg a rájuk jellemző legbrutálisabb kegyetlenséggel, melyek között szerepel nyársra húzás utáni megégetés, fejlevágás, vasvillás, és baltás gyilkosságok, keresztrefeszítés, és további válogatott kínzások, melyek elől 12 800 szerbnek sikerült elmenekülnie. A muszlimoknak 1993 elejére teljes etnikai tisztogatást sikerült végrehajtaniuk a srebrenicai régióban. Ötven szerb községet égettek fel még a szerb vidékekre való betöréseik alkalmával, köztük Bjelovac, Zalazje, Glogovo, Brezsani településeket. A muszlim kommandók bizonyítható módon kínozták és gyilkolták a civil lakosságot.
Az a történelmileg igazolható gyűlölet, mely jogosan élt a szerbekben a muszlimokkal szemben, akik szintén szláv létükre felvették a megszálló törökök vallását, s mindig, minden megszállót kiszolgáltak, beleértve később az országot bekebelező Habsburgokat, valamint a németeket is, nőttön nőtt. A muszlimok korábban SS-kommandókat is alapítottak, s minden lehetséges alkalmat megragadtak a szerbek mészárlására. Ilyen előzmények után érünk az 1995-ös esztendőhöz, amikor a szerbek ellen több fronton, például Horvátországban is offenzíva készült, ezért katonai szempontból elengedhetetlenné vált a szerb utánpótlási vonalakat veszélyeztető, immár tisztán muzulmán srebrenicai enklávé felszámolása. Annak ellenére, hogy a muzulmán fegyveresek többszörös túlerőben voltak a szerbekkel szemben, nem került sor példás ellenállásra, inkább menekülőre fogták a dolgot, s lényegében magukra hagyták a civil lakosságot. Csupán kisebb sikeres utóvédharcokat folytattak a kivonulás biztosítása érdekében. Annak szemléltetésére, hogy melyik fél provokálta ki korábban a másikat, álljon itt egy holland békefenntartó katona hazaküldött üzenete : „A muszlimok folyamatosan tűzpárbajt provokálnak. A fiúk azt mondják, hogy minél korábban ki kell innen esnünk. Hágában gőzük sincs, hogy valójában mi van itt.”
A város, és lényegében a kisrégió elfoglalása után a szerbek megegyeztek a holland békefenntartókkal, és a nőket, gyerekeket a bosnyák kormány által ellenőrzött terület felé indították. A férfiakat viszont visszatartották, mert ki kívánták deríteni, kik vettek részt a szerbek elleni atrocitásokban, melyeknek 3 232 szerb esett áldozatul. Kétségtelen tény, hogy ekkor több száz, akár több ezer muszlim esett áldozatul a szerbek bosszújának. De az összes adat a mai napig sem ismert, például hogy hány muszlim férfi volt a szerbek fogságában.
Még néhány gondolat a boszniai történelmi előzményekhez: A középkorban Bosznia lényegében önálló ország volt, s ami Európában egyedi, a grúz, szír, örmény keresztény egyházakhoz hasonlóan saját „nemzeti” keresztény egyháza volt. Ez volt az ún. bogumil eretnekségnek nevezett, önállónak tekinthető egyház. Mivel a környező katolikus államok meg akarták téríteni őket, ezért a horvát ferencesek nyugatról (belőlük lettek a boszniai horvátok), a szerb ortodoxok pedig keletről térítő tevékenységet folytattak (belőlük lettek a boszniai szerbek, tehát sikerrel térítettek, legalábbis a határokhoz közel). Mikor a törökök elfoglalták az országot, ez volt a felállás, s lényegében máig ez is maradt. A központi részeken élő szláv bogumil lakosság pedig lassan áttért a muszlim vallásra. Nagy szerepe lehetett ebben annak, hogy a törökök meghagyták a nemességet korábbi pozíciójában. Esetükben önálló etnikumról nem beszélhetünk, csak a 20. században fejeződött be az etnogenézisük vallási alapon.
Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy maga a Nyugat az iraki háború után, mind a propaganda szintjén, mind katonailag, be akarta bizonyítani, hogy nem elvi alapon áll szemben a muszlimokkal, ezért a háborúban melléjük állt, s a szerbeket kiáltotta ki a rossz balkáni megtestesítőjének. Mindezek ellenére a háborúban a szerbek elérték a boszniai Szerb Köztársaság megvédését, s föderális Bosznia jött létre. Ne feledjük, hogy az etnikai tisztogatások közé sorolják a civil lakosság elűzését is, ami a horvátországi szerbeket sújtotta a leginkább, de ebbe a kategóriába tartozik az a 150 ezer szarajevói szerb is, akit a muszlimok elűztek a szülővárosukból. Ezt konkrétan Emir Kusturicától tudjuk, aki maga is szarajevói szerb. Volt!
