Hírközlőeszközeinket figyelve szinte napirenden találkozhatunk az iskoláinkról szóló ilyen-olyan tudósításokkal, főleg hírekkel és beszámolókkal; az elemzések és oknyomozó riportok száma jóval kevesebb.
Nemrégiben a csiliznyáradi iskola bezárásáról értesültem. Vettem a fáradságot, s elolvastam néhány híradást erről a hat és félszáz lakosú csallóközi településről, mindenekelőtt az elektronikus hírközlő eszközöket böngészve.
Az egyik helyen a mézeskalács-sütéssel egybekötött karácsonyváróról olvashatunk. Arról többek közt, hogy 2015-ben „mint egy szeretetteljes nagy család: gyermekek, szülők, nagyszülők, pedagógusok” készültek együtt a karácsonyra. Így van ez rendjén, főleg ott, ahol iskola is működik. És Nyáradon ekkor még volt iskola.
Egy másik helyen az ifjúság nagy tavaszi zsongásáról olvasok. 2016-ban írták, hogy az egyik vasárnap az „Édesanyákról és a Nagymamákról szólt. A helyi faluház nagytermében ünnepi műsort ajándékoztak az óvodások, az iskolások, a helyi Csiliz Gyerekklub tagjai, azaz a gyermekek és unokák édesanyjuknak, nagymamájuknak”. Bizony, nincs is annál szebb, mint mikor a sok zsibongó kisgyerek, a helyi intézmények óvodásai, tanulói szórakoztatják műsorukkal felmenőiket, éreztetve az összefogás, az összetartozás s a folytonosság meghitt légkörét is!
Megint egy másik oldalon a helybeli gyermekfarsangról szól a tudósítás. Arról, hogy „huszonhat vidám, ötletes maskara mutatkozott be a szülőkből és nagyszülőkből álló közönségnek. A gyerekek tánccal, mozdulatokkal, versikékkel, dalokkal keltették életre azt a figurát, amelynek a maszkja mögé bújtak”. Aztán szó esik az újabb karácsonyváró adventi napokról és az iskolában tartott őszi napról. Tehát volt pezsgés a faluban, s jól prezentálta magát az iskola is.
De szó esik ezeken a honlapokon, portálokon más történésekről, szép eseményekről is. Arról például, hogy bemutatták itt a Szentkorona másolatát, szép ünnepség során emlékeztek meg Szent István királyunkról. Meg arról is, hogy a csilizközi településen nemrégiben bérlakások épültek, s nyolc család foglalhatta el új otthonát az önkormányzati lakótömbben.
Gondoltam, az utóbbi még az iskola diáklétszámának alakulására is pozitívan hat majd. Aztán meglepetésszerűen egy egészen más hangulatú hírre bukkantam, melyben az alábbiakat közlik: a csiliznyáradi alapiskolába az utóbbi tanévben nyolc gyerek tanult. Öten folytatták volna a tanulmányaikat ugyanitt a következő tanévben. A tizenhét iskolaköteles gyerek közül ugyanis csak ötöt írattak ide. Mint a polgármester mondta, nyolc gyerekkel is működtették az iskolát, de a fejpénzes finanszírozás miatt nehéz volt állni a költségeket. Ezért elgondolkodtak azon, hogy öt diákkal megfelelően működhet-e az iskola. Idén négy elsős kezdhette volna meg a tanulmányait a nyáradi alapiskolában, de csak két gyereket írattak ide a szülők. Sokan ugyanis inkább Bősre, vagy Csilizradványra viszik el a gyerekeket. Az iskola ezért bezárt, a pedagógusokat elbocsátották.
Hát ennyi a nyáradi finálé! Én messze vagyok a falutól, nem ismerem az ottani helyzetet, s nem is tisztem a miértekre való válaszadás. Mindenesetre elgondolkodtat ez a helyzet is…
S akkor hadd tegyem hozzá, hogy a Kassa-vidéki járásbeli Szádudvartól is messzire vagyok, mégis érdeklődéssel figyeltem ma hajnalban a Duna Televízió Élő egyház című műsorának ottani riportját. Ebben arról adtak hírt, hogy a négyszáz egynéhány lélekszámú határ menti faluban 2011-ben hatvan év után újranyitották a magyar iskolát. Alapítója az egyház, névadója pedig Szent István király. Akkor öt tanulóval kezdték az oktatást, ma ennek több mint ötszöröse a létszám: 26 tanuló jár ide. S láss csodát, az iskolát most újítják fel magyarországi támogatásból, de az önkormányzat is hathatósan támogatja az intézményt. Annak ellenére is, hogy nem az ő hatáskörébe tartozik. Ám oktatási-nevelési feladatokat tölt be ez is, ráadásul a szülők megelégedésére saját gyermekeik maradhatnak itthon, és sajátíthatják el helyben, jó színvonalon a tudományok alapjait.
Hát ilyenek is történnek véghelyeinken. Gyakrabban kellene írnunk ezekről a kisiskolákról is. Meg arról, mire képes egy közösség, az egyház s az önkormányzat, ha összefog, ha bízik magában, ha büszke lakóhelyére, s nem futtatja meg gyermekeit. Meg kellene tudnunk, az ilyen helyeken miképpen gondolkodnak a magyarok, miért s hogyan teszik, amit tesznek. Hátha magyarságunk eme kis végvárai is tudnának nekünk példát mutatni vitézségből, magyarságból, hitből és emberségből!