Valószínűleg mindenkinek nekiszegezték már az obligát kérdést a többségi nemzet tagjai: ha szlovák-magyar futballmeccset nézel, kinek szurkolsz? Magyarországnak, vagy Szlovákiának? Mert ha magyarként a magyar csapatnak, akkor nem szereted Szlovákiát, ha a szlovák csapatnak, akkor rendben van a dolog. Itt élsz Szlovákiában, tehát az eszed járásán kívül a szívednek is „ide“ kell húznia.
Akik ilyen kérdéseket fogalmaznak meg, nem tudatosítják, micsoda képtelenséget kérnek számon rajtunk, felvidéki magyarokon. Egyrészt azt hiszik, hogy a határon belül élő polgárok az állam „tulajdonát“ képezik (erre utal a naši maďari – a mi magyarjaink szókapcsolat is), vagy még rosszabb esetben azt hiszik, hogy a kisebbség a többség alárendeltje. Másrészt elvárnák tőlünk, hogy fordítsunk hátat nemzetünknek. Ami ugye, lehetetlenség és képtelenség, bár erre a lelki abszurditásra is akad bőven példa.
Nagyobb baj az, hogy a politikai viták során mind a közmédiában, mind a kereskedelmi adókon vezető politikusok szájából hangzik el a fenntartás velünk szemben: igen, minden oké, „csak éppen nem vagyunk lojálisak“. A fenntartás a legtöbbször ilyen formában ölt testet: bizonyítsátok lojalitásotokat az országgal (értsd a többségi nemzettel) szemben. Miért is? Mert kérjük azt, ami jár? Mert jogokat akarunk (amelyeket egyébként nemzetközi egyezmények szavatolnak, s amelyeket Szlovákia is aláírt, de nem tart be), vagy önkormányzatiságról álmodozunk? Hogy mi váltja ki a mi nyugtalanságunkat, jogos követeléseinket, azt ezek a közszereplők nem óhajtják (vagy egyszerűen csak nem tudják) figyelembe venni. Pedig a tényállás végtelenül egyszerű. A kisebbség, ha nem akar asszimilálódni, beolvadni, védekezésre kényszerül. Szlovák barátaink félreértelmezve kérdőjelezik meg a felvidéki magyarok szülőföldhöz való ragaszkodását.
Még egyszer tegyük fel a kérdést: mi is az a lojalitás? Gondolkodás nélkül adjuk szlovák iskolába a gyermekünket? Mondjunk le anyanyelvhasználati jogainkról? Programozzuk át az agyunkat, és töröljük ki belőle mindazt, amit generációkon keresztül örököltünk őseinktől? Tagadjuk meg a múltunkat? Ne akarjunk normális jövőképet?
Talán inkább meg kellene fordítani a kérdést úgy, ahogy ez egy demokrata társadalomban alaptézis kellene, hogy legyen: mennyire lojális velünk (számbeli kisebbségekkel) szemben a szlovák állam? Hogyan szavatolják a mindenkori kormányok, hogy Dél-Szlovákiában be legyenek tartva az alkotmányos, nemzetközi és hazai törvények által garantált jogaink? Hogyan tekintenek ránk, amikor az ország déli régióiban a legmagasabb a munkanélküliség, legelmaradottabb az infrastruktúra? Amikor az uniós támogatásokat észak felé csatornázzák? Amikor nyelvrendőrökkel zaklatják a polgárokat és az önkormányzatokat?
Ezek után bárki elgondolkodhat afölött, ki a lojális ebben az országban. Azok a kisebbségi (magyar) polgárok, akik becsülettel dolgoznak és tisztességesen fizetik az adót, vagy azok a döntéshozók, akiknek ez mit sem számít, és valamiféle imaginárius ragaszkodást akarnak kicsikarni belőlünk? A téma egyébként szót sem érdemelne, ha ezek a politikusok (pártvezérek) mindezt nem a nagy nyilvánosság, a tévé és a média csatornáin üzennék választóiknak. Nem tudatosítják (vagy nagyon is), hogy tömegek és generációk számára teszik lehetetlenné a normális, egyenrangú párbeszédet ebben az országban.
A szerző az MKP OT elnöke
