Ha Losoncon járok, szinte mindig találkozunk, hiszen nincs olyan rendezvény, amelyet ne ő szervezne vagy amelyre ne lenne kíváncsi. Annak idején a füleki gimnáziumban a párhuzamos osztály osztályfőnöke volt, és bár nyugdíjba vonult, állandóan szervez, lót-fut. A losonci Szövetség a Közös Célokért irodájában találkozunk, amíg ott vagyok, intéz magyar igazolványt, hadisegélyt, s nem mellesleg, sok-sok értékes adalékkal leszünk gazdagabbak a losonci magyarság mindennapjairól.
Duray Éva 2006-ban Nógrád Közművelődéséért díjat, négy évvel később a Magyar Kultúra Lovagja címet vehette át, legutóbb a Magyar Kultúra Napja alkalmából Galántán szervezett ünnepségen Csemadok Életműdíjat kapott.
Lapozgatva a Duray család életrajzát, találtam benne francia, német, zsidó és szlovák ágat is. Hogyan lesz ebből a kavarodásból tősgyökeres magyar család Losoncon?
Jó kérdést tett fel, nem is olyan könnyű megválaszolnom. Annyira jellemző ez mégis a Kárpát-medencére, ez a keveredés, s talán ennek köszönhető az a tolerancia is, amely a családunkat mindig jellemezte. A Duray-ág évszázadokkal ezelőtt, még a hugenották idejében került Észak-Magyarországra, mégpedig Árva környékére. Később innen kerültek el Vác környékére, Pencre a XVII. században. Édesanyám édesapja, Zvoda nagyapa már Losoncon született, az 1880-as években, de az ő édesapja Turócszentmártonból érkezett. Losonc leégése után ugyanis kellettek a mesteremberek, s ő lakatos volt.
De a szülei már értelmiségiek voltak.
Nagyapám nem is akármilyen lakatosmester volt, ugyanis kis üzemet működtetett, s nagyon szép kovácsoltvas tárgyakat készített. Apai ágról a nagyapám jegyző volt Nógrád megyében, Pinc és Bolyk érintésével került Losoncra. Édesapám Vilkén született, s jogászdoktori címet szerzett. A tanulmányait Prágában, a Károly Egyetemen kezdte, majd Pécsett, az Erzsébet Tudomány Egyetemen fejezte be jogászdoktori szigorlattal. Adóhivatalnokként dolgozott sokáig, s máig szomorúan gondolok vissza arra, hogy se édesapám, se édesanyám, aki tanító volt, nem tudtak a saját szakmájukban kiteljesedni, mert életüket alaposan megcibálta a történelem vihara. Édesanyámat 1945-ben az elsők között bocsátották el a tanítói állásából, és soha többé nem tanított, 1953-ban egy cipész kisszövetkezetben kapott munkát. Édesapám pedig szinte egész életében kényszerhelyzetben volt, s mindig azt csinálta, amit az aktuális helyzet éppen megengedett neki. 1945-ben őt is az elsők között bocsátották el az adóhivatalból, aztán 1948 után visszavették. Három évig egyikük sem dolgozhatott, édesapám nagyapám lakatos műhelyében segített, szakképesítést is szerzett. Pár évre visszavették ugyan az adóhivatalba, de ismét jöttek a tisztogatások, s egy kárpitosműhelyben találta magát, ahol kitanulta azt a szakmát is. De mivel egészségileg nem bírta azt a környezetet, ugyanabban a szövetkezetben, ahol édesanyám dolgozott, lett raktárnok. A szövetkezet vezetője nem állt a helyzet magaslatán, maga mellé vette helyettes vezetőnek.
Amíg a szüleik mellékvágányra kerültek a pályájuk során, addig Önnek és Miklós öccsének viszont sikerült kiteljesedniük, s azt csinálhatták, amit szerettek volna.
Nem volt ez azért olyan egyszerű. Amikor egyetemre készültem, még szükség volt az ú. n. kádervéleményre. Behívatta a szüleimet Kondracsin László igazgató úr, s kérte őket, hogy személyesen szerezzék be, ugyanis Losoncról, a városházáról visszajött a kérvény, hogy ilyen nevű családot nem ismernek. Édesanyám be is ment, s számon kérte őket. Annyira meglepődtek a harcias hozzáállásán, hogy odaadták a kádervéleményt. Miklós pedig úgy került be a pozsonyi egyetemre, hogy az érettségi után egy évig raktárban dolgozott, s a kérvényébe már azt írta be, hogy munkás.
Térjünk vissza egy kérdés erejéig a füleki gimnáziumba, ahol az elsők között végzett, s ahol az élete túlnyomó részét leélte. Milyen volt az ötvenes évek első felében füleki gimnazistának lenni?
A negyedik osztály volt, dr. Molnár volt az osztályfőnököm. Lóska Lajos tanította a magyart és a történelmet, de már ott volt az az alapozó legendás nagy nemzedék, akik közül hadd említsem meg Vassányi Aurélt, Kovács Sándort, Kálosi Jánost, akik tanítottak, aztán az egyetem elvégzése után évtizedekig velük együtt taníthattam, s akik mint kezdő pedagógust, nagy szeretettel fogadtak. S nekik köszönhettem az 1968-as tisztogatások után, hogy taníthattam tovább, s nem bocsátottak el. A Csemadokból kitettek, a gimnáziumból viszont nem, holott nagyon aktív klubélet zajlott abban az időben, s még a Magyar Ifjúsági Szövetség helyi szervezetét is létrehoztuk.
Duray Éva a Palóc Társaság képviseletében (Fotó: Archív/Felvidék.ma)
A gimnáziumi osztálytársai közül kit emelne ki?
Jó szívvel emlékszem Varga Ervinre, aki magyar-orosz szakos tanár lett, s a füleki alapiskolában tanított, de színkört működtetett, írt, sőt festett is. De őt az iskolája nem védte meg a Prágai Tavasz leverése után, s munkásként tengődött a normalizáció szürke éveiben.
Az egyetemen magyar-szlovák szakon végzett.
Igen, magyar szakon Turczel Lajos volt az évfolyamvezetőnk, akit nagyon szerettünk, de tanított Sas Andor és Mayer Imre bácsi is, Mayer Judit édesapja például. S volt egy magyarországi vendégtanár, Kafer István, s ő volt az egyetlen, aki módszertannal is foglalkozott. Izgalmas évek voltak ezek, s bár még nem volt Pozsonyban magyar klub, de az ott tanuló magyar diákok összetartottak, s az egyik gyülekezőhely az Ifjú Szívek volt, amelyben én is táncoltam. Maga a város akkor még jóval kisebbnek tűnt, mint manapság, s volt két évfolyamtársnőm, akik még háromnyelvűek voltak. Általuk ismertem meg magát a várost is.
1962-ben került vissza Fülekre, hogyan emlékszik azokra az évekre?
A hatvanas évek különlegesen szépek voltak, sokkal felszabadultabb volt a légkör, mint az ötvenes években, s számomra a hatvanas évek eleje a helykeresést jelentette. Bár magyar-szlovák szakos voltam, sokáig csak szlovákot tanítottam. Magyar szakos ugyanis volt elég, Lóska mellett Princz Ernő, majd pár évvel utánam érkezett Fehér László, akivel együtt érettségiztünk, együtt kezdtük el az egyetemet, de mivel abban az évben nem nyílt magyar-történelem szak, így lemaradt, s megvárta, amíg pár évvel később végre nyílt magyar-történelem szak. Nagyon mozgalmas és aktív évek voltak ezek, hiszen akkoriban indult be a klubmozgalom, de ekkor indultak be az országos táborozások is. A legelső, amin részt vettem, az Abarán volt, de a második már itt Pincen, amelynek a szervezésében az egész család részt vett. Én voltam a gazdasági szervező, édesapám főzött, míg az öcsém Kurucz Sándorral és Duka-Zólyomi Árpáddal a főszervezők. Egy-egy ilyen tábor mintegy 100-150 embert mozgatott meg.
S az akkori politikai vezetés mennyire engedte meg ezeket a táborozásokat?
Ha a három T-ben gondolkodunk, akkor mondjuk úgy, hogy megtűrte őket.
S a gimnáziumi diákéletre hogyan csapódott le ez a szabadabb légkör?
Losoncon, Füleken és több településen is diákklubok alakultak, ahogy a gimnáziumban is, ahol akkoriban irodalmi színpadot is működtettünk. Losoncon alapító tagja voltam a Korunk Ifjúsági Klubnak, de aztán jött a konszolidáció, s engem ugyan a gimnázium megvédett, de a Csemadok nem. Ahogy nem védte meg Varga Ervint, Farkas Veronikát vagy Jakab Rózsát sem. Losoncon vezetőségi tag voltam, de az akkori elnök kijelentette, hogy ilyen alakokra mint én, nincs szükség a Csemadokban. S ez a helyzet egészen a nyolcvanas évek közepéig fennmaradt. De nem vagyok haragtartó ember, s amikor hívtak, visszamentem. Bekapcsolódtam a néprajzi szakbizottság munkájába, s ezen belül a kenderfeldolgozással, a népi táplálkozással és népi viseletekkel foglalkoztam. Tegyük hozzá, ekkoriban még a losonci magyarok aránya elérte a húsz százalékot, míg ma már sajnos a tízet sem éri el.
A füleki gimnáziumban 35 évig tanított. Sok osztálya volt?
Egyáltalán nem, ugyanis a szlovákot sokszor osztott osztályokban tanítottuk, s nem lett volna szerencsés az osztályfőnökösködés. De talán az is hozzájárult mindehhez, hogy amikor beléptem, rögtön osztályfőnök lettem, s mivel az igazgatói iroda mellett volt a tanterem, sok volt a panasz, én meg úgy éreztem, hogy képtelen vagyok rendet tartani, így átadtam az osztályt egy férfi kollégámnak. Ebbe az osztályba járt például Böszörményi István is, aki aztán szintén kollégám lett, s Losoncon segítőtársam mind a mai napig. Nos, évekig nem volt osztályom, majd a hetvenes években az osztályomban érettségizett Molnár Zsuzsa, akinek évekkel később a lánya, a nagyszerű színésznő, Xénia is az osztályomba járt. A nyolcvanas években járt az osztályomba D. Kovács József, aki első dolgozatát versben írta meg vagy Molnár Judit, a Hirek.sk főszerkesztője. Mindketten nagyszerű újságírók lettek, sajnos Jóska tragikusan korán hagyott itt bennünket.
S a normalizációs évek hogyan csapódtak le a gimnázium életében?
Nem igazán foglalkoztatott a külvilág, letanítottam az óráimat, hazautaztam, s amikor már lehetett, a hobbimnak, a szervezésnek éltem.
Ahogy már említettük, a rimaszombati magyarsághoz hasonlóan rohamléptekben fogy a losonci magyarság is. Mi lehet ennek az oka?
Losonc eleve a nyelvhatáron van, tehát fokozott veszélynek van kitéve. De a háború után elvesztettük a jelentős számú losonci zsidóságot, akik magyar anyanyelvűek voltak. A hivatalnokokat, a pedagógusokat likvidálták, s akik meg akartak maradni, azok jó része reszlovakizált.
S az önök családjában ez soha nem merült fel, hiszen szlovák ág is van a családban, s végül is egész életében szlovák nyelvet tanított.
Soha, egy pillanatra sem. Engem olyan szellemben neveltek, s olyan erős gyökerekkel rendelkezem, hogy ez szóba se kerülhetett.
Az, hogy Miklóst a hetvenes-nyolcvanas években meghurcolták, mennyire érintette önt közvetlenül is?
Nem is akárhogyan, mert nem egyszer tartottak házkutatást is nálunk, édesapám ebbe is halt bele. De a gimnáziumba is követtek, diákjaim kérdezték is az érettségi találkozón, hogy is tudtam úgy tanítani, hogy állandóan figyeltek és zaklattak. Egyszerűen úgy, hogy nem vettem figyelembe. Sőt inkább megerősítettek.
Az 1989-es rendszerváltás után mennyire változott meg a losonciak élete? Ön Csemadok alapszervezeti elnöke is lett, s a Magyar Kulturális Központ, ahol most is beszélgetünk, szintén önnek köszönhetően kelt életre.
Hiszi vagy nem hiszi, nem olyan nehéz rendezvényeket szervezni, mint ahogy azt elsőre gondolná az ember, hiszen jönnek a „rejtőzködő” magyarok is. Meglátásom szerint sokkal több a magyar Losoncon, mint amit a statisztika kimutat. Egy színházi előadásra például eljönnek olyanok is, akik nem is nagyon tudnak magyarul vagy csak a konyhanyelvet beszélik.
Duray Éva középen (Fotó: Archív/Felvidék.ma)
S 2018-ban milyen a losonci magyarság szellemi potenciálja? Van azért magyar alapiskolája, magyar szervezetek és magyar múlt is, amire még mindig lehet építeni.
Azt hiszem, csak összefogással lehet bármit is elérni. Ezt az összefogást hangsúlyoztam akkor is, amikor Csemadok alapszervezeti elnök voltam, a Magyar Kulturális Központban, a Szabó Gyula Baráti Társaságban, s itt a Szövetség a Közös Célokért irodájában is, ami ma is egyfajta találkozási központként működik. Ezek valahol azért mind összefonódnak. Alig egy órája van itt, de már intéztem magyar igazolványt, de még hadisegélyt is. Persze, volt idő, amikor napi szinten nyitva tartottunk, de ma már csak önszorgalomból vagyok itt közel a nyolcvanhoz. Mert vallom, hogy kell egy hely, ahol összejöhetünk, ahol akár elpanaszolhatjuk a bánatunkat, s meghallgatásra találunk. De hadd dicsekedjek el a Serly Énekkarral, amely 2001 óta működik, hetente összejárunk, s Losoncon és a környék rendezvényein is fellépünk.
S ha már életműdíjról van szó, feltennék egy csúnya kérdést. Ha összegezni kellene, akkor mennyiben hozta azt a sors, amit várt vagy amiben annak idején reménykedett?
Mindig a kis távokban gondolkodtam, s azt hiszem, hogy mindig azt csináltam, amit elterveztem, amit szerettem, s tettem, amit kellett.
