Kiss Mihály élete a hazai magyar közösség szolgálatában példaértékű ma is, hiszen gyakran a család rovására történt, és bizonyos, hogy a hatóság zaklatásai, a lehallgatott telefonok, a politikai megbélyegzés, s az ebből eredő létbizonytalanság közrejátszott egészsége megromlásában is.
Sorsát, a rendszerváltásig zajló időt vizsgálgatva, s az akkori viszonyokat összehasonlítva a szlovákiai magyar nemzetrész mai helyzetével elmondható, hogy óriási a különbség a két korszak között.
Megjegyzem, hogy sem az ú.n. szocializmusnak, sem a mai vadkapitalizmusnak nem voltam-vagyok a híve, hiszen mindkettő istenellenes. És mégis: az egypártrendszer idején voltak intézményeink, és volt sajtóhálózatunk. CSEMADOK helyi szervezetek működtek mindenfelé a Felvidéken; volt egy irányító központ Pozsonyban több tucat szakemberrel, és voltak járási bizottságok. Az országos központnak volt (ugyan szerény) költségvetése, volt pénz a kiszállásokra, fesztiválok szervezésére és rendezésére, és folyamatosan történt a tagság gyarapítása új tagokkal – köztük fiatalokkal.
Kiss Mihály (Fotó: csemadok.sk/családi archívum/Felvidék.ma)
A CSEMADOK-nak volt saját képes hetilapja, elolvashattuk benne a kulturális események beszámolóit, egy időben még irodalmi mellékletet is tartalmazott ez a közkedvelt sajtóorgánum… És volt azokban az időkben ifjúsági hetilapunk, a rádió riporterei járták az országot… Csoda-e hát, hogy ezek hiányában fogy a népességünk, visszhangtalan a legsikeresebb kulturális vagy egyéb esemény is… És mindenkinek volt állása. Nem voltak nagy jövedelmek, de azért a legszükségesebbekre, – olykor – könyvekre, színházra is futotta… Az életünket, a hazai magyarság viszonyait mint újságíró és szerkesztő közelről ismertem, hiszen tizenöt éven át szerkesztettem a Kis Építő – később a Tücsök – gyermeklapot, jártam az iskolákat, kapcsolatot tartottam a pedagógusokkal. Íróként több száz szerzői esten vettem részt, első sportriport könyvem tizenötezer példánya elfogyott…
Mindez nem csak Kiss Mihály emlékét felidézve jutott az eszembe, hanem hosszú évek óta foglalkoztat, s okoz álmatlan éjszakákat.
Vannak-e Miskához hasonló, önfeláldozó és felelősségtudó magyarok a felnövő nemzedékek soraiban?
Kik tartják majd egy-egy magyar településen a fáklyát?
Hazatérnek-e egyszer azok a fiataljaink, akik idegen országokban keresik boldogulásukat?
Lesz idő, amikor legalább két gyermeket vállalnak a családok?
Vajon mit hoz számunkra a rohamosan változó, emberi arcát lassanként elvesztő világ?
(Vége)
