Nem kivártak. Nem hallgattak. És főleg nem hagyták, hogy más írja meg helyettük a vádiratot. Inkább megtették maguk. Orosz Örs, a Magyar Szövetség Nyitra megyei képviselője, komáromi városi képviselő és civil aktivista az új év elején olyan lépésre szánta el magát, amely egyszerre politikai gesztus, jogi kísérlet és nyílt kihívás a szlovák állam felé: feljelentette saját magát – erről Facebook-bejegyzésében írt szombat délután.
Nem egyedül. Ott volt mellette Fiala-Butora János, nemzetközileg is ismert jogász, valamint Stubendek Attila, a Kétnyelvű Délszlovákia alapító tagja. A helyszín a komáromi rendőrkapitányság. Az indok: a szlovák büntetőtörvénykönyv egyik új paragrafusa. A részleteket még visszatartják, az üzenet azonban így is világos.
Nem várták meg, amíg valaki más teszi meg.
Elébe menni a feljelentésnek
Aki ismeri a szlovákiai magyar közélet logikáját, pontosan érti ezt a lépést. A Beneš-dekrétumokkal, a kollektív bűnösség kérdésével, a történelmi jogfosztással kapcsolatos megszólalások rendre nem szakmai vitát, hanem feljelentési reflexet váltanak ki. Elég egy túl hangos mondat, egy túl egyenes kijelentés, és máris akad egy ügybuzgó „hazafi”, aki a rendőrségen látja a megoldást. Ezúttal azonban nem volt kit feljelenteni. A célpont maga ment be.
Ez a gesztus nem öncélú provokáció, hanem tudatos stratégia: kivenni a fegyvert azok kezéből, akik a jogot nem védelemként, hanem elhallgattatásra használnák.
Új paragrafus, régi gondolkodás
A szlovák büntetőtörvénykönyv friss módosításai papíron a közrend és az alkotmányos rend védelmét szolgálják. A gyakorlatban azonban könnyen alkalmasak arra, hogy tabusítsanak történelmi kérdéseket, és kriminalizálják azokat, akik kényelmetlen igazságokat mondanak ki.
Ez a logika nem új. Ugyanez működött a Beneš-dekrétumok idején is: a jog eszközzé vált, a jogállam pedig ürüggyé. A kollektív bűnösség elve ugyan ma már vállalhatatlan, de a reflex – a büntetés nyelve – újra és újra visszaköszön.
Nem magukat vádolják, hanem a rendszert
Amikor Orosz Örsék saját maguk ellen tesznek feljelentést, valójában nem azt kérdezik, hogy ők vétettek-e törvényt. Azt kérdezik: lehet-e ma Szlovákiában büntetlenül beszélni a Beneš-dekrétumokról? Ki lehet-e mondani, hogy a jogfosztás nem zárult le attól, hogy eltelt nyolcvan év? Lehet-e nevén nevezni a múltat anélkül, hogy abból büntetőügy legyen?
Ez nem magyar ügy. Ez jogállami kérdés. Egy olyan országban, amely az európai értékekre hivatkozik, nem lehet bűncselekmény a szabad vélemény kimondása, és nem lehet büntetőjogi kockázata annak, ha valaki él a szólásszabadságával.
Előbb lépni – önvédelem
Ez az önfeljelentés nem gyávaság, hanem politikai önvédelem. Nem megadás, hanem kezdeményezés. Annak kimondása, hogy nem várják meg, amíg mások húzzák meg a ravaszt. Orosz Örs bejegyzése szerint a részletek hamarosan kiderülnek. De a lényeg már most nyilvános: vannak, akik nem hajlandók csendben kivárni a feljelentést.
És ez talán a legkellemetlenebb üzenet mindazok számára, akik szerint a történelemről jobb hallgatni.
Felvetődik a kérdés: hányan leszünk még, akik inkább magukat jelentik fel, mielőtt mások tennék meg helyettük? A „hányan leszünk még” nem statisztikai kérdés, hanem lakmuszpapír. Azt mutatja meg, hogy egy társadalomban a szólásszabadság él-e – vagy már csak kockázatként létezik.
Azért van ennek jelentősége, mert ahol az állampolgár előre mérlegeli, hogy egy véleményéért feljelenthetik, ott a jog már nem véd, hanem fenyeget.
Az önfeljelentés nem bűnbeismerés, hanem kényszerű önvédelem: annak jele, hogy a vita helyét a büntetőjog, a megszólalásét a kockázat vette át. Minél többen jutnak el idáig, annál világosabb, hogy nem egyéni túlérzékenységről, hanem a szólásszabadság rendszerszintű beszűküléséről van szó.
Szalai Erika/Felvidék.ma
