Egyik legelismertebb felvidéki kortárs költőnk hosszan tartó súlyos betegség után március 22-én, csütörtökön hunyt el Dunaszerdahelyen. Kulcsár Ferenctől március 26-án, 13 órakor vesznek végső búcsút Dunaszerdahelyen, a Nagyudvarnoki úti temetőben.
„Kulcsár Ferenc par exelance költő: akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna le. Az a költő ő, aki egész életével, mozdulataival, magatartásával, életvitelével poéta, aki a nyelv titkával él, s a nyelve az emberi lét metafizikájával” – írta róla egyik méltatója, Tőzsér Árpád.
Kulcsár Ferenc 1949. október 9-én született Szentesen, a Felső-Bodrogközben. Alap- és középiskoláit szülőfalujában, illetve Királyhelmecen és Kassán végezte, majd tanulmányait a pozsonyi Comenius Egyetem filozófia–magyar szakán folytatta. 1971-től a pozsonyi Új Ifjúság szerkesztője, 1973-tól a Madách Könyvkiadó sajtóelőadója, 1975-től pedig az Irodalmi Szemle nyelvi szerkesztője. 1976-tól a Madách Kiadó szerkesztőjeként, 1984-től 1991-ig az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként dolgozott. 1991-ben néhány társával megalapította a Lilium Aurum Könyv- és Lapkiadót Dunaszerdahelyen, s közben 1995 és 1997 között a szlovákiai magyar pedagógusok és szülők lapjának, a Katedrának a főszerkesztője volt. 2008 óta kizárólag az irodalomnak, vers- és esszéírásnak, az irodalmi publicisztikának és a naplóírásnak szentelte életét. Verseket 1967-től publikált, költőként az 1970-ben megjelenő Egyszemű éjszaka című versantológiában indult. Első verseskötete 1972-ben látott napvilágot, Napkitörések címmel. Ezt mintegy 20 kötet követte (versek, gyermekversek, esszék, mesék, legenda-feldolgozások, naplók).
Kulcsár Ferenc 60 évesen (Fotó: SZMIT)
Munkáiból irodalmi színpadok több önálló műsort rendeztek – ezek egyikét a Duna TV többször is bemutatta. Versei, tanulmányai, esszéi, meséi szlovákiai, magyarországi, romániai irodalmi folyóiratokban és antológiákban láttak napvilágot. Műfordításai szintén szlovák, cseh, német, ruszin, orosz írók és költők munkáiból születtek (az első három nemzet költőinek versfordításai több antológiában is megjelentek). Vilcsek Béla szokatlan „hármas monográfiája”, a Hármaskönyv 2017-ben jelent meg a Szlovákiai Magyar Írók Társasága gondozásában, melyben Tóth László és Varga Imre mellett Kulcsár Ferenc is főszerepet kapott. A könyv egyéb érdemei és értékei mellett azért is izgalmas, mert e három különböző pályát és életművet az egykori közös indulás apropóján képes úgy egymás mellé helyezni és összevetni, hogy azok egymást is értelmezik.
Gazdag irodalmi munkásságát az alábbi díjak, kitüntetések sorával ismerték el: Szlovákiai Irodalmi Alap nívódíja 1982-ben, Szlovákiai Irodalmi Alap nívódíja 1985-ben, Madách Imre-díj 1991-ben, Szlovákiai Irodalmi Alap nívódíja 1993-ban, Szlovákiai Irodalmi Alap nívódíja 1994-ben, Irodalmi Szemle (Az év költője) díj 2003-ban, Katedra-díj 2006-ban, Forbáth Imre-díj 2007-ben, Magyar Arany Érdemkereszt 2013-ban, melyet „szerteágazó irodalmi munkássága, az egyetemes magyar kultúra gazdagítása, a felvidéki magyar közösség sorsának jobbra fordításáért történő következetes kiállása elismeréseként” Magyarország köztársasági elnöke adományozott neki, Balassi Bálint-emlékkard 2014-ben, valamint Madách Imre-díj 2014-ben.
A Balassi-kardot 2014-ben Budán Duray Miklós pozsonyi magyar politikustól, írótól vette át (Fotó: SZMIT)
Óriás aranyorgona
Kulcsár Ferenc temetésén Szakolczay Lajos irodalomkritikus a Magyar Írószövetség nevében elmondott búcsúztató szöveget, mely az alábbiakban olvasható:
Újból, ha az ember sokáig él, mindannyiszor megismétlődik a dráma, újból kiszakadt a szívemből egy darab. Ha látom is a pár év előtti kitüntetésekor a Balassi-karddal való légbe suhintását, Kulcsár Ferenc az égbe költözött. Az angyali türelmű villámok közé, mert maga is az volt: angyali türelmű villám.
Közép-európai sebzettséggel, és reneszánsz mosollyal. Ez utóbbi terítette rá a kishazára – hogy növekedjék. Bodrogköz a Kerek világ közepében élő, sugárzó terrénum, amelyhez csak szerelmes szavakkal lehet közelíteni: „Szentjánosbogár ül / virágzó szivemen – / fölé hajol s nézi, / nézi a szerelem”.
Gyerekeknek íródott elomló szavak. Ez is belefért a villámba. De még inkább beletartozott az a filozofikus düh, az erkölcsi ember kifakadása, amely világosan észleli a világ, megannyi földrész elsekélyesedését, torzulását. A mindent veszélyeztető tisztátalanságot. Nem véletlen, hogy az 1971-ben írt sorok több mint három és fél évtizedig csupán kéziratban szunnyadtak. Hogy életre kelhettek, a költő igazságát zengik. „Mosom a glóbuszt, / vízsugárral öblítem / kontinensek szutykát: / folyik alá a koszos lé / Európa, Amerika / arcán” (Mosom a glóbuszt).
A sok vihart kavart antológia, az Egyszemű éjszaka költője már a kezdet kezdetén tudta, hogy a szavakból épített katedrális igazságát, mert nem hazudik a száj, jöjjön bármely kor, nem lehet kikezdeni. Márvány az, gyémánt keménységgel. Kulcsár Ferenc mindig is „a vers túloldalán” szálldosott a szabadság élőnél élőbb szárnyával, hogy – paradox – az innenső oldal süketjei is értsék a szavait. Önmagában bízó és gőgös volt. Szeretettel teli és határozott. „Toll kell nekem – papír / lobbanó ág-bog / s mert ragyognak a sírkövek / agyamban termő / ágacskák nőjenek / toll kell nekem – papír / mert minden költőt kicsi máglyán / elégetni egyszerűen nem lehet” (Toll papír).
A világ zűrzavarában – hol az Éden? – az ember „oly magányos, mint a Föld”, és mégis a hűség az a tapasz, amely a néphez (magyarságához), a hazához – a kishazához és a nagyhazához – odaforrasztja. S nem utolsósorban az emberiséghez. Megint egy korai vers (1973-ban fogalmazódott meg a Himnusztöredék), amely ugyancsak a költő, a Tízparancsolattal egyenlő törvényerejű igazságáról regél: „Isten áldd meg a magyart / és a többi nemzetet”.
Mikor dalolt, gyöngyfűzés volt számára a szó. Ahogyan egyik versének címe mondja: Óriás aranyorgona. „Ó, anyanyelv! Cserben minket soha nem hagyó, / halottaink szemüregéből is fény felé kúszó, / ünnepnapokon, gyászban is legvégső haza, / óvd a sorsunk: értünk vérző, ismeretlen katona.”
Adysan is énekelt, kosztolányisan is, a Nyugat zenéjét – rímmuzsikáját – kedvelve, de nem ódzkodva a vidor és kesernyés groteszktől. Bármelyik nagyság maszkját öltötte magára – a két hazai festőművész, Szabó Gyula és Jakoby Gyula életművét megéneklő hosszúversei egyszerűen zseniális líra-egészek (Liliom Isten kezében, illetve Ezeregyéjszaka) –, saját, egyedi hangon szólalt meg a világmindenség.
Mert felvidékiként, szlovákiai magyarként sosem akart kevesebbet – kozmikus ihlettel a lét instrumentumán zongorázni. Az erkölcs billentyűit leütve, a nemes szív telítette kottából. Érzelmesen és szilajon, figyelmeztetőn, és az ember-porszemhez illő imamódban. Egyik költőtársától kölcsönözte a formát, hogy megírhassa Levél az ENSZ-nek című versét. „Én, Kulcsár Ferenc Autonóm Köztársaság….”
Valóban az volt, a maga nemében kikezdhetetlen földrész. Mint említettem volt, angyali türelmű villám. Avval is világított, hogy magára gyújtotta az éjszakát: „égjen titokban testemen, / lobogjon, lobogjon el velem”.
„Mikor a Nap tüze arcodon lobban, / s tengerről a lábad áldott földre dobban – / hullámzóan, remegve vár a hely, / hogy gyökér helyett földbe térdepelj” (Szimbólumok)
Ferikém, a föld lett imazsámolyod! A Magyar Írószövetség nevében búcsúztatlak: Isten veled!
Hogyan is írtad drámaian nagy, Liliom Isten kezében című versedben? „Ó, a teljes élet meggyújtott gyolcsába / göngyölte be Isten a szivem: / mint égő zászlót, viszem, / hogy halottaiból föltámadjanak / a szavak…”
Minthogy vágyjuk az értelmi megvilágosodást, teljesüljön akaratod!
