Lassan kezd megszokottá válni, hogy az országos és nemzetközi felméréseken tanulóink egy része gyengébben teljesít szlovák társaikhoz, de önmagukhoz képest is. Nem egyedi esetről van szó, a magyarázkodásokon kívül mégsem történik semmi.
Az egyik napilapban olvasom, hogy a Tesztelés 9 gyenge matematikaeredményei mögött a nem megfelelő tankönyv, a hiányzó munkafüzetek, a matematikaórák számának csökkentése áll.
Esetleg az, hogy másképpen kellene tanítani a matematikát (is), esetleg a tanítás helyett a tanulásra összpontosítani? – de ezt már nem az újságban olvastam. Csak úgy eszembe jutott, amikor felidéztem Karinthy egyik elmés megjegyzését: „Nem értünk rá tanulni, mert folyton tanítottak“.
A tankönyvellátás évek, évtizedek óta megoldatlan, és ezt ez a kormány sem fogja megoldani. A sikeres országok többségében nem is használnak tankönyveket, de az alternatív iskolákban Magyarországon és nálunk sem. Ezek az iskolák abból indulnak ki, hogy minden gyerek más. Más háttérrel rendelkezik, másfajta környezetből érkezik az iskolába. Az egyiknek gyerekszobája és saját íróasztala van, a másiknak még az ágyát is meg kell osztania testvéreivel. Az egyiket nyelvekre, zenére, rajzórákra járatják, a másik az utcán nő fel, felügyelet nélkül. És akkor adódik a kérdés: lehet ezt a sokféle gyereket azonos tankönyvekből, ugyanúgy tanítani?
A PISA felmérések esetében a sikeres országok nem azért teljesítenek jobban, mert náluk több tehetséges gyerek van, hanem azért mert jóval kevesebb azoknak a tanulóknak a száma, akik az úgynevezett rizikós (nagyon gyenge eredményeket elérő) csoportba tartoznak. Ezek az országok elsősorban arra összpontosítanak, hogy a megfogalmazott minimális elvárásoknak (a nemzeti minimumnak) lehetőleg minden tanuló – hangsúlyozom, minden tanuló megfeleljen.
Ezt elsősorban azzal érik el, hogy a tanulók részére egyéni haladási terveket dolgoznak ki (a szülőkkel és a gyerekekkel egyeztetve). Minden diák a saját tempójával halad és szükség esetén igénybe veheti az iskola támogatórendszerét (gyógypedagógus, fejlesztőpedagógus és pszichológus stb.).
A diákot tehát nem tanítják, a diák tanul. A pedagógus a diák önálló tanulását koordinálja, segíti. Mentorként tevékenykedik. Ehhez persze szemléletváltásra lenne szükség.
Az egyes szakaszok végére (az alsó tagozat végére, a felső tagozat végére stb.) minden tanulónak teljesítenie kell a minimális elvárásokat. Ez a tanuló, a pedagógus, a szülő közös felelőssége! Van persze diák, aki ennél többet, sokkal többet teljesít, de a megfogalmazott minimális teljesítményt mindenkitől elvárják, sőt megkövetelik.
Ezzel kapcsolatban megfogalmazódik a következő kérdés: van-e értelme tanterveket, esetleg országos tankönyveket írni, hiszen ebben az őrült sebességű technológiai fejlődésben a tantervbe (tankönyvekbe) foglalt ismeretek 3-5 éven belül (vagy még gyorsabban) elévülnek, használhatatlanná válnak.
A sikeres országokban ezért nem tanterveket írnak, hanem a kilépésre, a minimális elvárásokra összpontosítanak. Hogy ezt ki, hogyan éri el, azt a diákra és az iskolára bízzák. A teljesítményt viszont elvárják és értékelik.
