„Csip-csip csóka, vakvarjúcska…” Így kezdődik egy ki tudja hány nemzedék óta apákról fiúkra szálló ismert magyar gyermekmondóka. A madárvilágban kevésbé jártas ember a csókákról jószerint tud valamit, de vajon mi lehet az a bizonyos vakvarjúcska? Netán világtalan varjúfióka? Nem.
Egy olyan vízimadarunk egyik népies neve a sok közül, amely manapság sajnos mind ritkábban fordul elő, mivel a madárvilág élettere egyre szűkül, a klimatikus viszonyok szinte évről évre változnak, arról már nem is szólva, hogy a tavak és holtágak mentén már képtelenek zavartalanul költeni.
De ne kerteljünk tovább, a gémfélék családjába tartozó bakcsóról van tulajdonképpen szó, amelyet tájegységenként más és más névvel illetett a magyar népnyelv. Van, ahol kvakvarjúként ismerik, másutt vakvarjúnak mondták eleink, de illették más nevekkel is, mint például vasfejű vakkánya, kakcsó, vagy akár oláhpap. Egyik, másik név eredete ismert, s a Fekete István remek ifjúsági regényein nevelkedett olvasóknak talán még rémlik az a kép, amikor Matula bácsi a gyerekek kíváncsi kérdésére magyarázza, hogy az a madár, amely éppen felreppent, bakcsó, azaz kvakvarjú. És miért vak az a varjú?! Nem vak az biza, hangzott a magyarázat, mert a nevét onnan kapta, hogy olyan hangot hallat, hogy kvak-vak…
Sajnos egyre kevesebb a képen látható olyan táj, amely menedéket nyújt a vízimadaraknak (Németh István felvétele)
Igaz, ami igaz, könnyű volt Tüskevár lakóinak, illetve rendszeres látogatóinak, akik kapkodhatták a fejüket a megannyi vízimadár, a nádasok rengetegében élő állatok sokszínűsége láttán. Manapság már – főleg felvidéki tájainkon – a természetbarát fotósoknak bizony sok járóföldet kell megtenniük ahhoz, hogy lencsevégre kaphassanak mondjuk egy bakcsót. Máté Bence (a legkiválóbb nemzetközi hírű magyar természet- és madárfotós) legyen a talpán, akinek sikerül becserkésznie egy-egy bakcsót, alias kvakvarjút, annyira megritkult az állományuk. A magamfajta botcsinálta madárfotósnak pedig hatványozott örömet jelent, ha a szerencsés véletlen összehozza egy-egy szebb példánnyal.
Már csak néhány hét és hosszú útjukra indulnak Afrikába a bakcsók is (Németh István felvétele)
Az alapjában véve szürke, illetve fekete-fehér tollazatú, jellegzetesen vörös szemű bakcsó általában gubbasztó testtartásban lesi a nádasokban a zsákmányát, elsősorban halakat és békákat, de szükség esetén a vízi rovarokat és a kisemlősöket sem veti meg. S bár társas lény, magányosan szeret vadászni, rendszerint szürkületkor, s ezért is ritkán találkozhatunk vele. Nappal csupán abban az időszakban néz táplálék után, amikor a fiókáit neveli. A nálunk már ritkábban előforduló bakcsók állományát Magyarországon valamivel több mint háromezer költő párra teszik. A védettséget élvező bakcsók csak tavasztól nyár végéig tartózkodnak tájainkon, mert olykor már a nyár második felében, de legkésőbb szeptemberben hosszú útra kelnek, úti céljuk Afrika. Ám a gólyákhoz, fecskékhez és más költöző madarainkhoz hasonlóan hazaindulnak, hogy kiköltsék és felneveljék utódaikat, az új madárnemzedéket.
