Az utóbbi időben többször, ráadásul mindig más összefüggésben felidéztek bennem egy gyerekkori emlékemet. Ez az emlékem a nagyanyámat idézte fel, ahogy a dagasztó teknő fölé hajoltan erős karjaival a kenyeret dagasztja az időjárástól függően hol az udvaron, hol a fal tövében a kamraajtó környékén, esetleg bent a kamrában.
Nekünk, unokáknak a kenyérsütésben az a feladat jutott, hogy a megfelelő számú kéve kórót vagy venyigét, mikor miből volt elegendő készlet, ezt el kellett tüzelni a kamrával szemben álló nyári konyha kemencéjében. Az így kifűtött kemencébe rakta be nagymama a szakajtókosarakban szép kerekre megdagadt kenyereket. Mindig hetente egyszer három darab szép kerek kenyeret. Azután már csak ki kellett várni, amíg a kifűtött kemencében a kenyerek szép barnára kisültek.
Akkor nagymama kiszedte a kisült kenyereket, majd mikor kicsit kihűltek, akkor átvittük a kamrába, ahol egy falra szerelt polcon volt a helyük. Itt nagymama letakarta a fehér vászonnal, ami leginkább egy lepedőhöz hasonlított és a kenyerek itt várták a napot, amikor a fogyasztásban sorra kerültek.
Sosem ettünk friss kenyeret. Kenyérsütéskor még mindig volt megvágott kenyerünk az előző heti sütésből, amit fogyasztottunk. A friss kenyér csak eme utolsó előző heti kenyér elfogyasztása után került sorra. Olyan szentségtörést, hogy kenyeret, akár csak egy falatot is valaki kidobjon, hát ilyet még csak elképzelni sem lehetett.
Emlékszem, amikor már felső tagozatos iskolás koromban, életemben először az iskola közelében lévő kisboltban kiflit vettem tízóraira. Annyira szégyelltem magamat emiatt. Reggel iskolába indulás előtt valamiért nem volt időm tízóraira vajas kenyeret pakolnom a tízórais táskámba, s ha nem akartam tanítás végére éhen halni, akkor nem maradt más lehetőségem, mint a tízórais szünetben valamit venni a közeli kisboltban. De a takarékoskodó felmenőim ilyesmire sosem költötték volna a pénzüket. Ez a tudat váltotta ki bennem a szégyenérzetet ott akkor annyira, hogy szinte még most is elpirulok az emlék hatása alatt.
A kenyérsütés és az iskolai tízórai emléke idézi fel bennem az egyik gyerekkori csemegénket, amit mi „pocikos” cipónak hívtunk. Ez a „pocikos” cipó a kenyérsütés csemegéje volt. Úgy készült, hogy amikor nagymama a frissen kigyúrt kenyértésztából kiszabta a három kenyeret a három szakajtókosárba, akkor kiügyeskedte, hogy maradjon némi tészta ezekhez a cipókhoz. Olyan maroknyi tésztákból leginkább a mai zsemlékhez mérhető annál azért némileg nagyobb méretű cipókat kerekített és ezek mindegyikének közepébe belenyomott egy darab kolbászt. Ezekből lettek a „pocikok”.
Amikor aztán a kenyerek kisültek, akkor még a kemence mindig adott elég hőt a cipók kisütéséhez. Tehát a kenyerek kiszedését követően nagymama bepakolta a cipókat a kemencébe, és azok ott a kenyerek után szépen átsültek annyira, hogy a kolbászdarabokból kisült zsír kiszínezte a „pocikok” környékét is.
Ezek a cipók voltak akkoriban az egyedüli frissen fogyasztható termékei a kenyérsütésből, és egyben a segédkező unokák jutalmai.
Ezt tudnám hozzátenni a mai értékek fogalmához. Ugyanis voltak ennek a kornak más tárgyi értékei is, amikhez erősen kötődtek olyan szellemi értékek, amilyenek ma is vannak, de nem kaphatók egyetlen szupermarketban sem, sőt az internetről sem lehet megrendelni.
